Már egy hónap telt el mióta kijöttem a kórházból. Kiminél voltunk, ha tudott velem volt, de még a forma 1-et kerültem. A szüleim is itt voltak néhány hétig, de már hazamentek. Nem unatkoztam, inkább hódoltam egyik kedvenc időtöltésemnek, az olvasásnak. Persze csak a Kimivel való időtöltés után volt ez a kedvencem. Ahogy ezt kigondoltam, meg is jelent az ajtóban. Mosolygott.

-         Szia!- köszöntöttem.

-          Szia, hogy vagy? Nem unatkoztál?

-         Jól vagyok. És nem, Háború és béke.- mutattam a könyvre az ölemben.

-         Betűfaló.- mondta egyszerűen, majd megcsókolt.

Imádtam ezt, és minden testi kontaktust vele. Természetesen ez mellett az egész lénye lenyűgözött. Leült mellém, és komolyan nézett rám. Sejtettem, hogy valamit kérni akar, mert olyankor nézett így.

-         Mond!- kértem nagyot sóhajtva.

-         Mindig meglepsz ezzel.- mondta csodálkozva.

-         Mivel?- kérdeztem naivan.

-         Tudod, hogy ennyire ismersz.

-         Köszi, ha ezt vehetem bóknak.

-         Persze. Szóval másodikán lesz az utolsó futamunk és szeretném, ha velem jönnél Brazíliába.- hadarta.

Először szólni se tudtam, csak néztem kétségbeesetten rá.

Kimi megkönnyebbült és ragaszkodón ölelt magához.

-         Ígérem minden rendben lesz!

-         Tudom, és ideje kibújnom a „csigaházból”.

-         Igen, az élet megy tovább. Mondd boldog vagy te?- szegezte nekem a kérdést.

-         Igen, boldog. Végtelenül boldog.

-         Ezt akartam hallani mindig is tőled, de sose reméltem hogy mellettem fogod így érezni.

-         Ilyen az élet…