ól kimerülhettem, mert csak 11-kor ébredtem. Egyedül voltam a home-ban. Felöltöztem, és elindultam valami kaja után nézni. Volt egy büfé a lelátók mellett. Néhány szerelő lézengett, akik elég furcsán néztek rám. Fogalmam se volt mért. A büfénél szerencsére egyedül voltam. Szendvicset, kávét és kólát kértem. Épp csak leültem, mikor észrevettem az ismerős alakot.

Jókedvűen köszöntöttem.

-         Szia, te itt?- kérdezte Kimi.

-         Olyan meglepő ez?- kérdeztem csodálkozva tőle.

-         Csak azért, mert Nico még nincs itt.

-         Már nincs itt.- helyesbítettem.- Itt kellett éjszakáznunk a volt vőlegényem miatt.- magyaráztam a csodálkozó tekintettel néző Kiminek.

-         Nagy a baj?- kérdezte.

-         Remélem nem, csak Gerdával beszéltem, aki szerint mindent elkövet az ex, hogy megtaláljon.

-         Hát nem irígyellek.- jegyezte meg.

-         Ja, a ruhákat visszaadom, ha elkísérsz a home-ig…-kezdtem.

-         Hagyd csak, tartsd meg nyugodtan, ha már a rajongóm vagy.

-         Köszi!

-         Na már itt is van Nico.

Mosolyogva köszöntöttem, szerencsére ő is jókedvű volt.

-         Visszabírtál aludni?-kérdezte.

-         Naná, annyira, hogy egy fél órája ébredtem csak.

-         Akkor te legalább kipihent vagy.

-         Szegény, nem kellett volna olyan kimerítő dolgokat művelned este.- állapítottam meg.

-         Na srácok én megyek!- köszönt el Kimi.

-         Helló!- köszöntünk mi is.

-         Lennél te az én helyemben!

-         De nem vagyok szerencsére!

A futamig már nem sokat tudtunk együtt lenni, mert a munkára kellett koncentrálnia. Szerencsére senkinek nem tűnt fel hogy használtuk az autókat.

A futam is jól sikerült, Nico a hatodik lett, Kimi pedig az első. Megint megdobbant a szíven, mért van ez? Kérdeztem magamban, válasz nem érkezett rá, így gyorsan másfelé tereltem a gondolataimat.

A home-ban találkoztunk újra Nicoval. Összepakoltunk és visszamentünk a szállodába. Este 8-kor indult a gépük. Már csak 3 óránk volt. A gondolataimba mélyedve ültem az ágy szélén miközben Nico bepakolt a táskájába.

Úgy egyeztünk meg, hogy ma éjjel itt maradok a szállodában és holnap első dolgom lesz albérlet után nézni jó messze az extől.  Az ügyvédeimmel pedig elintézem, hogy ne kelljen személyesen elmennem a cuccomért, ha Lőrinc mégis beszélni akarna velem, persze bele kell egyeznem, de csak nyilvános helyen és fényes nappal beszélhetünk. Ettől tartottam a legjobban. Ha gond van rögtön hívnom kell Nicot és ő majd intézkedik. A következő futamra pedig repülök Valenciába. Jelenleg az interneten keresztül dolgoztam egy havi lapnak irodalom témakörben, így nem okozott gondot a „szabadságolásom”. Persze Lőrinc felajánlotta még a kapcsolatunk elején, hogy ne dolgozzak, de ezt el se tudtam képzelni.

Így az anyagiakat egyelőre tudtam állni a félretett pénzemből.

-         Ne legyél szomorú!- kérte ő, bár ő se volt túl vidám.

-         Csak úgy megy, ha te sem vagy az.- válaszoltam.

-         Ebben nem tudok most segíteni, akkor szomorkodjunk együtt!

-         Nincs valami bánatűződ?- kérdeztem esdekelve.

-         Töményet kérsz?

-         Igen, az jó lesz.

A bárszekrénytől két feles pohárral tért vissza. Beleszagoltam, vodka állapítottam meg, egy húzóra lement és kértem még egyet.

- Jól bírod.- jegyezte meg Nico.

- Volt időm gyakorolni.- válaszoltam egykedvűen.

Leült mellém, több italt nem kaptam, majd megfogta a kezem, egy apró dobozt rakott bele.

-         Ez a tiéd. Hogy el ne felejts.

-         Köszönöm, ki is nyithatom?- kérdeztem megilletődve.

-         Aha.

Egy vékony aranygyűrű volt benne, szív alakú mintával, melynek közepén egy név állt: Nico.

Ködös tekintettel néztem a gyűrűt, nem bírtam a könnyeimmel. Felkeltem és bementem a mosdóba. Nico gyorsan utánam jött. Nem kérdezett semmit, csak átölelt. A könnyeim a pólóját áztatták.

-         Mi lesz velem nélküled? Idáig mindig volt mellettem valaki, én nem fogom kibírni.- mondtam sírva.

-         De ki fogod bírni!- mondta határozottan Nico.- Okos és talpraesett vagy, menni fog, és itt lesznek a barátnőid is. És nem örökre búcsúzunk csak pár hétre.- bíztatott.

Ekkor kopogtak az ajtón. A menedzsere volt, indulni kellett. Elkísértem a kocsiig, a reptérre nem akartam menni, így is nehéz volt a búcsúzás.

-         Mindennap hívlak.- ígérte meg.

-         Oké.

A búcsúcsók hosszú volt és édes, mintha most történne köztünk először.

Mielőtt beszállt az autóba a tenyerét a kezembe vettem. Egy apró medált nyomtam a kezébe. Kinyitotta és csodálkozva nézett rám. Egy közös fénykép volt benne a „bad beatch”-ből. Csak annyit mondtam:

-         A neten sok mindem rajta van.

-         Köszönöm-mondta, majd újra megcsókolt.

Beszállt a kocsiba, és elindultak. Sokáig néztem még a távolodó autót, majd eltűnt a szemem elől.

Mintha álomból ébredtem volna.