Ma este még egy árverés is lesz. Jótékonysági, ha elfelejtettem volna mondani…(egész héten mást sem lehetett hallani a tévében) Szabadedzés után rohantam ruhát venni (oké, oké, néha talán tényleg feledékeny vagyok…) Amikor bementem, elém állt egy vigyori eladónő, aki ugyan nem sokat beszélt, de folyton vigyorogni azért tudott. Aztán rájöttem!
- Esetleg egy…aláírást?
- Ó, igen! – na, milyen érdekes…
Először felpróbáltam egy sötétkék hosszú ruhát, de valami eszméletlen bő volt rám, szóval le is kínlódtam magamról. Aztán behozott a nő (aki hála az égnek, már mérsékelte a vigyorgását) egy fehér, gyöngyökkel kivarrt nagyon szép ruhát, ami jól is állt, de még a végén azt hiszik, hogy menyasszonyi ruha van rajtam…
- Ez –mutattam a ruhára- nincs más színben?
- Öhm…de. Hozom!
- Köszönöm.
Pár pillanat múlva elém állt. Jobb karján egy pink színű modell volt, bal karján egy sötétvörös.
- Köszönöm. A méret is ugyanolyan?
- Igen, de ha egy kicsit nagyobb kell, akkor van egy sárga is.
- Nem, köszönöm, akkor a vörösre szavazok…
Miután egy kisebb fajta vagyont hagytam ott a ruháért, elszaladtam a fodrászhoz. Már két órája ültem a székben, amikor feltettem a kérdést:
- Elnézést, még ma kész leszek?- a nyúlfogú, szőke hajú fodrász rám nézett.
- Szerintem igen. Talán lassú vagyok?
- Nem, direkt szeretek két órahosszát ülni a fodrásznál.
- Akkor jó – nyugodott meg, majd újra sütni kezdte a hajamat. Istenem! Nem lehet igaz! Hogyha már két órát el kell töltsek a fodrásszal, legalább ne legyen ilyen nagyon hülye!
Mire végre felálltam (izomlázam volt) a nyúlfogú maj’ elaludt. De legalább jó lett a hajam! Nem csoda! Volt rá elég ideje – egészen pontosan két órája és ötvenhét perce.
Amikor bementem, minimum tíz riporter jött oda hozzám.
- Elnézést, elmondaná, hogy mit érzett, amikor átadta a helyét a csapattársának?
- Elnézést, megtudhatnám, hogy mi volt a neve a lánynak, aki önnel érkezett a múlt futamra?
- Elnézést, megkérdezhetném, hogy… - szó nélkül berobogtam. Stefano rögtön hozzám lépett:
- Ó, csak, hogy itt vagy. Nagyon jó a hajad.
- Köszönöm. Három óráig csinálta az a szerencsétlen. – Stefano elnevette magát.
- Ilyenkor nagyon tudlak sajnálni – mondta. Körülnéztem. Pilóták közül senkit sem láttam. De, mégis! Ott van Fernando, Sebastiannal beszélget… közelebb mentem.
- Sziasztok!
- Szia – mondták kórusban. Majd az első reakció:
- Jé, jó a hajad – mondta Sebastian.
- Köszönöm. Elnézést. – válaszoltam, majd odamentem egy pincérhez, aki épp egy aranyhajú nőnek tartotta a pezsgős tálcát. Épp leemeltem egyet, amikor a másik nő megfordult és így ketten ügyesen levertük a pincér kezéből az összes poharat.
- Elnézést – mondtuk egyszerre, majd ugyancsak egyszerre hajoltunk le, és szedegetni kezdtük a cserepeket.
- Semmi baj, hagyják csak – mondta a pincér franciául, majd eltűnt.
- Mit mondott? – kérdezte a nő.
- Azt, hogy nem baj, csak hagyjuk.
- Ó, hála az égnek – mondta és felállt. Én is.
- Tatja Revedzsi
- Pilar Vanderfsott.
- Ó, tényleg! Nagyon ismerős volt, csak most másmilyen a haja – Na puff!
- Bocsánat, de nem ön játszott abban a filmben, amit most mutattak be? A „derengő most” – ban, azt hiszem.
- De, ön az első aki felismert.
Egy óra múlva már javában beszélgettük. Kiderült, hogy a férje rendszeresen néz Formula1 –et és –mit ad Isten – nekem szurkol. Aztán az is kiderült, hogy négy évvel idősebb nálam, tehát tegeződtünk.
- a futamon ott lesz?
- Ki nem hagynám!
Végre megtaláltam Fredet is.
- Jé, szia! – mondta – Már kerestelek, sőt! Hátulról láttalak is, ha jobban belegondolok, csak tudod, így, hogy más a hajad…
AJÁNLOM AZ OLDALT
