Reggel amint bementem az egyik mérnök, Joshua fogadott, kezében egy új bukóval.

-          Szia, Pilar. Stefano azt mondta, hogy ezt adjam oda, mert a másik használhatatlan.

-          Uhh, köszönöm…

-          Nagyon szívesen.

Jobban szemügyre vettem. Ez valami eszméletlen! Nagyon jól néz ki. Fekete színű bukósisak, piros kacskaringós mintákkal. A tetejére ezüsttel van odaírva a nevem. Oldalt a szponzorok logói.

De kemény!

-          Hol van? – léptem oda újra Joshuához.

-          Nem tudom, valószínűleg…arra! –mutatott bizonytalanul a depó felé.

-          Köszi – mondtam udvariasan, ugyanis ettől nem lettem okosabb.

     Délután, a tesztek után fáradtam mentem be a hotelembe. Leültem és egy jó öt percig csak néztem a falat. Majd tárcsáztam.

-          Halló? Itt…-hallottam egy unott hangot.

-          Szia…

-          Uramisten! Pilar te vagy az?!- sikította a tizenegy éves húgom.

-          Aha. Hogy vagy?

-          Jól! Pilar! Fájt?

-          Mi?

-          Hát, tudod Isztambulban…

-          Figyelj, ötödjére szakadt be a fejem, az ember megszokja... csak viceltem. És te? Hogy halad a tenisz?

-          Jól, nagyon. Múltkor játszottam Matilda ellen és én nyertem! Ugye tudod ki az?

-          Hát…persze…-hazudtam. Majd meghallottam, hogy a háttérben apa kiabálja, hogy „ki az?”.

-          Apa, Pilar!- ordította a húgom. Majd jól elvoltak, azon veszekedve, hogy ki beszél velem hamarabb.

-          Esetleg hangosítsatok ki – vetettem fel – nincs kedvem ezt a vitát hallgatni.

-          Tényleg! Itt vagyunk!

-          Jó, na mi a helyzet?

-          Nem sok, de a húgod írt egy kettes matekot! Kettest! Valószínűleg nem kapja meg az ötöst év végén!

-          De megkapom! Kilenc ötösöm van

-          Nem adja meg

-          De!

-          Pilar, itt vagy még?

-          Ha sokáig folytatjátok, akkor nem!

-          Bocs, figyelj! Kanadában majd ott leszünk.

-          Jó, hiányoztok.

-          Te is. – mondta apa, majd hallottam, hogy anya kiabál ki feltehetőleg a konyhából:

-          Ki az?

-          A lányunk!

-          Miért, Viki mikor ment el?

-          Az autóversenyző lányunk…

-          Atyaég! Engedj oda! – lelki szemeimmel láttam, ahogy anya kimarja apa kezéből a telefont.

-          Jól vagy? – kérdezte sírós hangon

-          Persze! Nehogy sírj!

-          De… annyira ideges voltam! – mondta és már hallottam, hogy szipog.

-          Miért?

-          Azért mert a lányom épp egy hogyishívjákban ül és megy vagy négyszázzal!

-          Nem megyek annyival. Háromszázzal se nagyon.

-          Kösz, meg vagyok nyugtatva. – mondta, majd persze a klasszikus kérdés: - Pilar, reggeliztél?

   Ezek után még majd’ egy órahosszáig beszéltem anyával. Majd amint letettem, kopogtattak és Fred beesett egy halom levéllel…

-          Rajongói levelek. Felhoztam a tieidet is. Ha lejössz a kávézóba, meghívlak egy kávéra és közben olvashatjuk őket, jó?

-          Ok.

   Egy jó fél óra után már szétnevettük magunkat a leveleken.

-          Ez azt kérdezi, hogy ki a fogorvosom - nevettem.

-          Ez meg azt, hogy milyen típusú a hajszárítóm. Hát kell nekem hajszárító? – mutatott a két centis, barna hajára.

-          Nem hiszem… de három óra múlva szabadedzés…

-          Jó, akkor indulok. Jössz?

-          Igen, pillanat, felmegyek a bukómért. – mondtam, majd miután lehoztam futva mentünk a boxunkig. Hát igen…természetesen, futva…