Utána jó ideig nem láttam semmit. Aztán már a második kör elején éreztem, hogy valami nem ok. Az autóm hátulja rázkódni kezdett. Rendben, lágykeverékűvel vagyok kint, de ennyire és ilyenkor már nagyon nem szokott rázkódni. Végül „szerencsésen” a pálya közepén kötöttem ki, miközben leállt a motor és se kép, se hang. Miután gondolatban mondtam egy cifrát, kipattantam az autóból, de…

          Ú, de fáj a fejem. Hol vagyok? Minden sötét. Te jó ég, csak nem megvakultam?! Nem, ha nagyon erőlködök, ki tudom nyitni a szemem… egy nagy, fehér felület. Gondoljuk végig! Hol lehetek? Hirtelen felém hajolt valaki. Ismerem, az tuti, de hogy kicsoda, azt már nem tudnám megmondani.

- azt hiszem magához tért, de lehet, hogy most nem emlékszik semmire- mondta. Aztán megint felém hajoltak. Stefano!Jé, tényleg! Hogy sikerült  a verseny? Ki jött belém, ki nyert?

Megkérdeztem volna, de alig jött ki hang a torkomon. Teljesen ki volt száradva a szám. Megérthették, mit akarok, mert egy üveg ásványvizet hoztak. A csapat orvosa pedig (akit immár felismertem, Ő hajolt felém először) meg akart itatni. Kikaptam a kezéből a vizet, majd miután ittam, megszólaltam fáradtan:

-         Inni azért… tudok én is… Ki.. ki nyert?

-         Én – felelte vonakodva Frederic, akit most vettem észre.

-         És ki jött belém?

-         Kazuki

-         Nakajima?!

-         Aha. Ki is esett. Már volt itt. Illetve idejött először, még a bukósisak is rajta volt. Még így is öt méterre tőled állt meg, mintha legalábbis kisebbfajta boxmeccset szeretnél, rögtön, mihelyst magadhoz térsz.

-         Nem sokat tévedett-mondtam idegesen, majd hirtelen felültem- Aú!- hanyatlottam vissza hirtelen.

-         Ja, igen és a betört fejed öt öltéssel van összevarrva, Pilar.- mondta

-         Jókor szólsz

-         Bocsi

-         Semmi baj. Akkor a Nakajima-megfojtási hadműveletet elhalasztjuk.

-         Muszáj lesz. De őszintén szólva, szerintem nem az ő hibája volt. Kanyar volt és nem is láthatott. Meg por is volt, persze.

-         Ne védd, nekem lett nagyobb bajom.- mondtam viccesen. Fred nevetni kezdett.

-         Na jó, megyek, hagylak pihenni. – mondta – Jobbulást, még benézek estefelé, jó?

-         Rendben, szia!

-         Szia- mondta, majd lassan kiment és becsukta az ajtót.

-         Hogy vagy Pilar?- kérdezte a csapatfőnököm úgy egy órával később.

-         Egész jól- feleltem – a következő futamon már versenyezhetek?

-         Persze, már indulunk is.

Újra kopogtak.

-         Mi van most? Csúcsforgalom?- nyögtem fel – Gyere!

-         Zavarok? – dugta be a fejét az ajtón Fred.

-         Nem, gyere!

Még beszélgettünk kicsit a Spanyol- nagydíji taktikánkról, majd bepakoltam és kiszerencsétlenkedtem magam a reptérre.

    Reggel hatkor csörgött a mobilom. „Stefano Domenicali”. Te jó ég! Mi az eget csinálhattam?

-Jó nap… reggelt.

- Szia Pilar, ugye nem felejtetted el a fotózást?

- Milyen…? Jaj, de! De hülye vagyok! Hogy lehetek ilyen…

- Hagyjuk. De legyél itt…mondjuk hétre. Aztán üzeni a menedzsered, hogy délre legyél a … valamilyen divatmárka…

- Tényleg! Azt is elfelejtettem. Mennem kell. Köszönöm!

Lerakta. Hogy lehetek ilyen marha? Sietnem kell…

    Háromnegyed hétkor nagy lendülettel vágtam ki a szállodaszobám ajtaját. Neki Frednek.

-         Jaj, bocsi, nem láttalak. Jól vagy?

-         Igen. Semmi baj. Jössz?

-         Aha, mehetünk.

Mikor már bőven az úttesten tapostunk (nem kellett messze mennünk) óvatosan megkérdeztem:

-         Ciki, de…most mit is fogunk reklámozni…?

-         Na nee.. –mondta nevetve

-         De – mondtam én is

-         Hát, a Peugeot – reklám.

-         Ja, jó. Nincs kedved eljönni velem utána egy másik fotózásra?

Rámnézett. Láttam rajta, hogy semmi kedve, de azért sóhajtott:

- Jól van. De egy fél óra!

- Köszi!

     Már a második fotózásra mentünk. Nekem sem volt hozzá kedvem. Azt mondta a fickó, akivel telefonon beszéltünk, hogy meg fogom ismerni a kalapjáról. Hogy „övé lesz a modern divatkalapja”.

-         Na ne! – szólalt meg Frederic váratlanul. Odanéztem ahová ő. És nekem is csak egyvalami jutott eszembe:

-         Na ne!

A „fickó” fekete-fehér csíkos nadrágot, fehér inget és dalmata-mintás frakkot viselt. A szeme ki volt húzva pirossal. Az ujjain vagy tíz gyűrű csillogott. A haja fekete volt, fehér csíkokkal. A kalapja fekete-fehér pöttyös. Min Szörnyella férfikiadásban!

- Helloka! – köszönt az utca végéről. Majd Frederichez fordult:

- Te nem kellesz. Csak őt hívtuk. Sziaa! –mutatott rám.

- Hát akkor szia. – mondta Fred

- szia. –mondtam én is.

Hát a fotózás borzalmas volt! A Versace kollekció sem volt annyira kedvemre. Nagyon kényelmetlenek voltak. Közel háromórás szenvedés után Szörnyellaman bejelentette, hogy vége. Hála! Mikor elköszöntem tőle, megjegyezte:

-         Szólíts csak Stevye –nek!

   Hullafáradtan mentem be a hotelszobámba. Az asztalomon egy bulvárlap feküdt. Rápillantottam. A címlapon én voltam. A főcím: Pilar gyűlöli a csapatfőnökét! (cikk a 20. oldalon)

   A francba! Hogy fogom ezt kimagyarázni? Hisz én ilyet nem mondtam!