Kiléptem a napfényben fürdő utcára. Fotósok százai kattintották el egyszerre gépeiket. Mozdulni sem lehetett. Vagy húsz sportriporter rohamozott meg egyszerre. Vagy tíz meg különböző bulvár-újság riportere. Ők még tolakodóbbak. Nagy nehezen átverekedtem magam a tömegen. Gyorsan a pálya felé vettem az irányt. Futottam, habár a fotósok és a riporteresek már rég leszakadtak mögöttem. Egyszerűen csak futni akartam a nagy hőségben. Ez az egyik kedvenc pályám. Isztambul. Lihegve rohantam be a boxba. Frederic, a csapattársam már ott volt:

-Szia, elaludtál?

-Nem, csak lesifotósok…

-Á, értem. Én azért jöttem a vészkijáratnál…

-Lehet, de én reggel még nem vagyok annyira beszámítható állapotban, hogy gondolkodni is tudjak! – mondtam, majd hozzátettem:

-Hogy megy?

-Egész jó köröket futottam vele, amíg észre nem vettem, hogy defektes a jobb-első kerekem.

Elkezdtem nevetni. Azért ehhez is ész kell: már megtett vagy három kört, mikor észreveszi, hogy defektes a kerék. Ebben a pillanatban lépett be a csapatfőnökünk, Stefano Domenicali.

-Jé, már megjöttél?- fordult hozzám. – Pont jókor.- mondta, majd egy új alktrész alaprajzát mutatta:

- Na, figyeljetek…

A csapatfőnököm nagyon kedves velem. Mostmár. Mert eléggé nem volt az, mikor még csak hallottam róla:

Szóval 12éves korom óta gokartoztam. És hát eléggé „híres” voltam, mivel én voltam az egyedüli lány. Aztán Ron Dennis le akart szerződtetni Lewis Hamilton mellé. Mikor a tesztköreimet mentem, megnézett Stefano Domenicali is. Aztán leszerződtetett még Ron Dennis előtt tesztpilótának. Bár még akkor sem bízott bennem valami nagyon, csak a Scuderiánál üresedés volt, és nekem nagyobb a reklámértékem, mintha valami fickót szerződtetnek le helyettem. Mikor először kellett mennem, Stefano arra számított, hogy betipegek egy cuki kis tűsarkúban, miniszoknyával, kezemben a mobilom, és mindenkinek diktálom a szabályokat. Ehelyett kicsit késve, lihegve rontottam be, a Ferraris csapatruházatban. Rögtön elkezdtem ráznia kezét és elmondani tizenegyszer, mennyire köszönöm, hogy felvett, majd további kilencszer, hogy tényleg higgye el, nem volt órám, azért késtem. Következő alkalommal az autómban egy csomag volt, egy méregdrága órával. Rá volt firkantva a dobozra: „Mostmár van órád”. De egyébként nem használt, mert így az órát szoktam mindig elrakni valahova, reggel meg elfelejteni, hogy hava raktam.

   Aztán egy év múlva leszerződtetett Frederic mellé. Frederic egyébként nagyon jó fej, bár az elején eléggé idegesített, az udvariasságával.