Végre hazamehettem! Alig vártam már ezt! Rendbejöttem, és jól vagyok! Végre elhagyhattam a kórházat. Istenem, milyen felemelő érzés! Olyan nyomasztó volt ott. A sok beteg közt… Jó, elvileg én is az voltam, de én egyáltalán nem éreztem magam betegnek. Csak kicsit összekavarodtak a fejemben a dolgok. De milyen fura az élet… Beképzeltem magamnak egy történetet, és mikor rádöbbenek, hogy nem volt igaz, a valóságban megjelenik álmom főszereplője… Érdekes. Mikor rászánja magát az ember, hogy elfelejti agyszüleményeit, hogy nyugodtan élhessen, akkor a sors mindezt megakadályozza. Talán valami csodának tudható be, hogy Kimi pont ott között ki, ahol én… De annyira rossz… Nekem annyira élethűek azok az emlékek. Mikor vele voltam… De ő semmiről nem tud, mert nincs is miről tudnia. Csak olyan fura, hogy míg ő ismeretlenként kezelt engem, nekem számtalan közös pillanat jutott eszembe, és még csak meg sem említhettem. És hiányzik. Az a világ hiányzik, amit képzeltem… Jó volt rajzolgatni, Kimivel lenni, és azt az életet élni. De hol lett vége? Igen! Tudom már! Fernando figyelmeztetett, hogy egy nő ártani akar nekem, és ezért bármire képes… És ő ütött el, akkor kerültem kórházba… Illetve akkor tértem észhez… De ha az álmom szereplői egytől egyig valósak, akkor… az a nő is létezik? Mondjuk lényegtelen, hiszen nekem akart ártani azért, mert Kimivel voltam. De én igazából nem vagyok Kimivel, így nem árthat se neki, se nekem. De valamiért mégis bosszant. Mindegy… Oh, és Seb! Vele mi lehet? De hisz ő sem emlékezne rám… Talán a sors őt is a közelembe sodorja majd valahogy… egyszer… Jó volna. Remek srác és rengeteget segített nekem. Kár, hogy mindezt nem köszönhetem meg neki, hiszen nem is ismer… Annyira zavaros ez még mindig. Időnként el kell gondolkodnom egy-egy dolgon, hogy az igaz-e, avagy sem.

Mindenesetre egy dolog biztos. Túl élénken élnek bennem ezek a képzelt emlékek, amiket ideje lenne elfelejteni. Hiszen Kimivel ugyan találkoztam, de itt a vége. Talán a magyar nagydíjra majd kilátogatok, mint bármely más rajongó, de ennyi. Ideje a saját életemmel foglalkozni, és visszazökkenni a régi kerékvágásba.

Végre a saját lakásomban! Egyedül, távol a kórház jellegzetes szagától. Ledobtam a cuccom, és ledőltem aludni. Nem tehettem sokáig, ugyanis kopogtak…

     - Ki a fene az? – mormogtam magamban, majd ajtót nyitottam – Csókolom Ica néni! – Ica néni a szomszéd… Kedves néni, de olykor fárasztó tud lenni. És persze mindig rosszkor jön. De ennek ellenére nagyon aranyos és sokat segít nekem.

     - Szervusz Anettkám, most hallottam, hogy hazajöttél, gondoltam hozok neked egy kis süteményt. – nyomott a kezembe egy nagy tál frissen sült sütit.

     - Jaj, köszönöm szépen.

     - Nagyon szívesen. És jól vagy már?

     - Igen, jól, köszönöm, csak kicsit fáradtan. Hosszú volt a hazaút. – próbáltam finoman célozgatni, hogy elmehetne már…

     - Az jó. Akkor én megyek is, pihengess csak. – szerencsére vette a lapot – És ha bármire szükséged van, én itthon vagyok.

     - Rendben, és köszönöm a sütit! – majd elment, én pedig végre becsuktam az ajtót.

Remek… az álom sikeresen kiment a szememből. Hű, de ez a süti jól néz ki. És milyen finom!

Megettem párat, aztán megakadt a szemem Ebony győztes szalagján a falon… Hirtelen döntést hoztam. Ha már úgyse tudok aludni… Irány a lovarda!

Felvettem valami kényelmesebbet, összekaptam a cuccaim, és a lovarda felé vettem az irányt. Ott csizmát vettem, és megcéloztam az istállót.

     - Szia, te szépség! Megismersz még? Ó, de rég láttalak. – Istenem, de hiányzott már! Talán sose volt olyan azelőtt, hogy ilyen sokáig nem jötte, a közelébe, és ezt ő is érzi.

     - Nem mentek egy kört? – jelent meg mögöttem Kristóf. Övé a lovarda. – Rá férne már a mozgás, és szerintem rád is.

     - Nem mondod, hogy nem volt kinn, mióta nem vagyok itt! – csodálkoztam

     - De volt kinn, de senkinek nem engedte, hogy felüljön rá, pedig ráférne az edzés. Ezért is jó, hogy visszajöttél.

     - Akkor talán tényleg ki kéne néznünk…

     - Felnyergeljem? – kérdezte Kristóf.

     - Nem kell, kösz. Majd én. – mondtam, majd Kristóf magamra hagyott. – Nem hagytad, hogy rád üljenek? Jól tetted. De nekem ugye megengeded még? Hé hé! Nyugalom... Csak a kantárt hoztam, nyugi. Okés, már meg is van. – szerencsére nyergelésnél már nem kellett „vívni” vele, gyorsan megvolt.

A lovarda mellett nem volt semmi. Vagyis csak a nagy füves puszta. Oda mentünk ki. Felültem Ebony hátára, és útnak eredtünk. Olyan furcsa… A balesetem óta, illetve mióta észhez tértem, talán most érzem először, hogy jó helyen vagyok. Hogy stimmelnek a dolgok. Minden a régi, és ez így jó. Egész délután Ebonyval voltam. Rég érezte ilyen szabadnak magam. Ez most jól esett.

A következő napokat szinte teljes egészében a lovardában töltöttem, ismét megpróbálkoztunk az akadályokkal. A pálya akadályaival, és az én saját akadályaimmal egyaránt.

Kissé meglepett, mikro egy-két nap elteltével a e-mailjeim közt találtam egyet, melynek feladója Kimi volt… Mostanában nem is nagyon gondoltam rá… Na jó, csak napközben nem, de este elalvás előtt… Egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből. Hiányzik…

Szóval Kimi írt. Fogalmam sincs honnan szerezte meg a címem, de nem is érdekel. Nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy írt. Semmi komoly tartalma nem volt a mailnek, csak… érdeklődött, hogy megvagyok-e.  Annyira jól esett. Még eszébe jutok… Válaszoljak neki? Akkor tuti nem fogom tudni elfelejteni. De ha meg nem válaszolok, az bunkóság. És… igazából, akarok is válaszolni.

Válaszoltam… nem telt bele sok idő, mikor jött a következő levél, majd a következő… Pár nap sem telt bele, és szinte állandóan kapcsolatban voltunk. Más-más formában ugyan, de a napok 24 órájából 14-et tuti végigdumáltunk! Ha nem e-mailben, akkor sms-ben, vagy telefonon. De végig beszélgettünk. Még ló csutakolás közben is Kimivel sms-eztem…

Egyik nap elmentünk sétálgatni Ginával, majd beültünk egy kávézóba, afféle csajos csevegésre. Beszélgetésünk közben épp egy sms-t pötyögtem Kiminek, mikor Gina telefonja is megszólalt.

     - Haló, tessék. – vette fel – Igen, Gina vagyok. Nick???! – erre egy pillanatba félbehagytam az sms-em, és felkaptam a fejem.

     - Nick??? – kérdeztem halkan Ginát, mire ő értetlenül széttárta karját.

     - Aha… Hát… nem is tudom. Igen, de… akkor versenyem van… Igen ott… Jó, rendben. Szia.

     - Nem mondod, hogy Nick volt! – csodálkoztam látványosan

     - De… - válaszolt Gina döbbenten. Erre nem számított

     - És mit akart?

     - Találkozni…

     - Részletesebben?

     - Azt mondta továbbra sem túl jó a viszonya Patriciával, és szüksége van valakire, akivel kikapcsolhat…

     - És rád gondolt. Hát ez tök jó! De… ő ott van… te meg itt.

     - Igen. De megtudta, hogy versenyem lesz Halle-ben. Azt mondta ott lesz.

     - Szuper! Nick a titkos rajongód – vigyorogtam – Illetve nem is annyira titkos. – de ahogy kimondtam, sms-t kaptam

     - Apropó, rajongó… - célozgatott Gina, mire én nyelvet öltöttem rá, majd elolvastam az üzenetet. – Na, mi az? – kérdezte Gina

     - Nem tudom…

     - Hogyhogy nem tudod?

     - Célozgat valamire a holnappal kapcsolatban, de nem értem mire…

     - Kérdezd meg

     - De nem árulja el, mire gondol.

     - Akkor majd holnap kiderül. Aztán ha megtudod, este szépen felhívsz engem, és mindenről beszámolsz. Ugye?

     - Naná!

     - Én is így gondoltam – vigyorgott – Most viszont azt mondom menjünk. Még össze kell cuccolnom holnapra.

Másnap Gina elutazott, én pedig tettem, amit minden nap. Az egész napot a pályán töltöttem Ebonyval. Habár komoly verseny nem lesz mostanság, de azért van mit pótolni. Ígyis bűntudatom van, hogy olyan sokáig nem jártam erre.