Visszamentem a szállodába, és Kimi is hasonlóképpen tett, miután minden kötelező tennivalótól megszabadult. Vége a futamnak, ismét szabad, mint a madár. Egy ideig… Összeszedte a cuccait, hogy minél hamarabb elhagyja az országot, de akkor elgondolkodott. Semmi kedve most a szülőköz. Jenni nélkül is jól megvan, nem hiányzik neki egy újabb veszekedés. Amúgy meg… Itt ez a szép ország, miért ne lazíthatna itt egy kicsit? „Egyedül”… Mármint a többi pilóta, a rokonok, és Jenni nélkül. Afféle édes magányban, hogy rendbe tegye a dolgokat a fejében. Jó ötletnek tűnt, így nem is folytatta a pakolást.

Eközben én azon tűnődtem, hogy mi történik velem. Ez az előbbi „kiborulásom” ott Sebi előtt… Nem kellett volna. De nem is értem… Mindenesetre egyre inkább világossá válik, hogy Kimi számomra több, mint jó barát. És nem tudok mit kezdeni ezzel az egésszel. Csak úgy jött a semmiből, és… most itt vagyok… Ekkor rápillantottam a képre amit Kimi Paulának szán. Ideje lenne átvinnem neki, még mielőtt elmegy. Nehogy elfelejtse. Ó, elmegy… Mondjuk én is megyek nem soká, csak van még mit itt elintézni. Nekem is, és Ginának is. Talán jó is lesz a pár nap, hogy nem lesz Kimi a közelemben.

Meg is fogtam a képet, és átkopogtam Kimihez.

     - Szia. Áthoztam a képet. Nehogy véletlen itt maradjon. – nyomtam a kezébe

     - Köszi szépen. Nem felejtettem el. De tényleg kösz, remek lett.

     - Nem csak az én érdemem. Amúgy gratulálok a győzelemhez! Remek futam volt.

     - Igen, szerintem is. És nehéz. Őszintén szólva nem gondoltam, hogy sikerül megelőznöm Fernandot, de hál’ istennek sikerült. Most nagyon örülök. Talán ez volt életem legjobb futama. – magyarázta lelkesen, és láttam rajta, hogy tényleg nagyon örül ennek a győzelemnek.

     - Azt elhiszem. Nagyszerű érzés lehet nyerni. Főleg így. Aztán meg mindenki örül, a családod pedig hihetetlenül büszke rád. Meg a csapat is. Jó volt nézni mikor odamentél a csapathoz… - valami célzást kéne tenni arra bizonyos megmozdulásra… hogy megindult felém. De csak úgy burkoltan – Chris is hogy örült, mikor odamentél… - mondtam mosolyogva, rejtett célzással, hátha szól valamit…

     - Ahha. Chris… - és itt csend… tehát nem beszél. Gondolhattam volna. Lehet nem is „hozzám” indult, csak bemeséltem magamnak. Jellemző… - Akkor valahogy nem Chrisre vágytam… - tette hozzá. Hanem? Kire? Na! A francba, mégis mit akarok? Nem vagyok normális? Most mi a fenét várok, hogy hirtelen szerelmet vall? Na persze… - Inkább valaki másra, aki megért, aki őszinte velem, és aki közel áll hozzám, aki fontos.

     - Jenni? – kérdeztem. Uhh… Ezt lehet nem kellett volna…? Miért hozom fel Jennit, ha ő nem teszi? Fenébe.

     - Jenni? Alapesetben neki kéne lenni. De nem… - mondta és ismét hosszas csend… oké, vettem a lapot, többet nem tudok kicsikarni belőle, csak ő tudja mire gondol. Nem zaklatom inkább vele.

     - Már össze is pakoltál? – törtem meg kérdésemmel a kínos csendet

     - Igen. De már kifele pakolok. – mondta

     - Kifele? Ezt nem értem.

     - Úgy döntöttem nem megyek még haza. Maradok egy kicsit, pihenni. Távol az ismerősöktől, rokonoktól, és… hogy őszinte legyek nem vágyom Jenni társaságára. Minél messzebb annál jobb. – hoppá… Minél messzebb annál jobb… Ez igazán… őszinte volt. Most erre mit reagáljak? Mit illik ilyenkor mondani? Nem mondhatom, hogy tök jó. Meg azt se h sajnálom… Végül Kimi, látva harcomat a gondolataimmal, hogy mit is kéne mondani, megoldotta problémámat egy érdekes kérdéssel.

     - Arra gondoltam, ha már így itt vagyok, lemegyek a tengerpartra megmártózni. Nincs kedved velem jönni? – kérdezte kicsit félénken, talán félt a reakciómtól

     - Nem is tudom. Nem hinném, hogy ez jó ötlet… - jaj istenem, mit csináljak most?

     - Úszunk egyet, aztán… visszajövünk.

     - Szerintem, inkább kihagyom.

     - Naa, gyere! Nincs kedvem egyedül menni. – ó, de szívesen mennék én vele, de… nem lehet.

     - Inkább nem…

     - Miért?

     - Mert… nem szeretem bikiniben mutogatni magam…

     - Oh… pedig… nem hiszem, hogy lenne mit szégyellned… - mondta kedvesen, de még ő is belepirultJ - Nem lehetsz ilyen szégyellős… - de szívesen rávágnám, hogy oké menjünk, de nem, és nem! Nem lehet.

     - De.

     - Ne már! Ilyen nincs! Semmi okod rá! Vagy… velem nem akarsz jönni…? – kérdezte kicsit elszomorodva.

     - Nem, nem erről van szó, csak…

     - Csak?

     - Csak… az az igazság, hogy… nem tudok úszni… - vallottam be. Basszus, ezt az égést… Ezt nem akartam, de csak nem hagyott békén ezzel a témával…

     - Oh. – csak ennyit mondott, azt is komoran. Végem van. – Hát akkor majd megtanítalak! – folytatta és elmosolyodott. Mi??? Hüh… Na most totális káosznak nevezhető az, ami a fejembe van. Mennyek le egy nős emberrel, történetesen Kimivel, a tengerpartra? Hogy megtanítson úszni? Hát ez még nekem is meredek… - Nah? Mit mondasz? Gyere naaa! – kérlelt.

     - Oké… - mondtam halkan. Hát lehet neki nem-et mondani? Képtelenség. Na de, hogy ebből hogy mászok ki??? Egyelőre rejtély. Lesz, ami lesz.

     - Tényleg?! Szuper! – hogy ez a fazon milyen jókedvű most…

     - Akkor… megyek és átöltözöm. Menj előre nyugodtan, majd… a parton találkozunk.

     - Ahogy gondolod. Akkor ott várlak.

     - Rendben. – mondtam végül, majd visszamentem a szobámba.

Fogalmam sincs mit művelek, és miért. Csak próbálok egyszer az életben végre a szívemre hallgatni, és nem az eszemre. Ami így igazából nem is olyan könnyű. Nem csoda, hogy eddig sem sűrűn voltam rá képes. És szerintem ez ezután se fog változni. De jelen pillanatban nem érdekel.

Felvettem a bikinim, rá egy pólót és egy rövidgatyát. Feltűztem a hajam, és előkerestem egy törölközőt, majd elindultam.

Lesétáltam a partra. Nem mondom, hogy túl világos volt, lassan kezdett sötétedni. Kimi a parton ült a homokban, és bámult maga elé. Most zavarjam meg? Olyan jót mereng magában. És… olyan jól néz ki ott egymaga a parton… Most rondítsak bele a képbe? Muszáj lesz.

     - Szia. – álltam meg mögötte

     - Szia. Reméltem, hogy nem csapsz be, és lejössz. – mosolygott – Nah! Gyere!

     - Megyek. – abban a pillanatban a víz a lábamat érte, hirtelen összerezzentem.

     - Baj van?

     - Nem. Csak hideg.

     - Megszokod, nem lesz az. Gyere! – noszogatott már a vízből. Levettem a pólót meg a nadrágot, és lassan besétáltam.

     - Félsz? – kérdezte hirtelen.

     - Nem. – nem a víztől félek én, hanem tőle. Vagyis inkább magamtól. Olyan fura ez a helyzet most… - Csak hideg.

     - Ne aggódj, nem soká meleged lesz – nevetett – Úgyis megtanítalak úszni. – mosolygott – Félni meg nem kell, itt leszek végig, nem lesz semmi gond. Nyugi, vigyázok rád. – jaj mamám, ez az utolsó mondat nem kellett volna… Hogy lehet valaki ilyen aranyos?!

Magyarázott egy ideig, segített, tényleg, rendületlenül azon volt, hogy én a szerencsétlen fejemmel itt megtanuljak kapálózni a vízben… És hogy őszinte legyek, élveztem. Folyton a nyomomban volt, a lehető legközelebb hozzám. Az „úszni tanulás és tanítás” pedig okot adott, vagy inkább kifogást keresett a közelségre és az apróbb, szinte észrevétlen, ugyanakkor nagy jelentőséggel bíró érintésekre…

     - Na látod, megy ez! Észre se veszed, és már úszol is! – ni csak! Úszok! Mondjuk ilyen tanár mellett szívesen tanul az ember…

     - Áúúú! - addig-addig élveztem frissen szerzett úszó-tudásomat, hogy a lábam beleakadt valamibe, és nem tudtam kiszabadítani. Egyszerűen elakadtam, és semerre nem tudtam mozdulni, mert a lábam nem engedte. – Kimi segíts! A lábam! – kiáltottam Kimi után, de ekkor már alig tudtam magam a víz fölött tartani, kegyetlenül beakadt a lábam, és egy csomó vizet nyeltem.

Kimi persze azonnal jött, amint észlelte, hogy gáz van.

     - A lábam… beakadt valamibe. – nyögtem ki nagy nehezen, két-három levegővétel között, de szerintem több víz ment be, mint levegő…

Kimi víz alá merült, és kibogozta a lábam amilyen gyorsan csak tudta.

     - Anett, jól vagy?! – kérdezte aggódva, mikor az „akció” sikerült.

     - Aha… - kapkodtam a levegőt, ahol tudtam, Kimi pedig átfogott, és kicsit sekélyebb részre vitt, hogy leérjen a lábam.

     - Nincs semmi baj, itt vagyok. Ne haragudj, nem lett volna szabad elengednem téged egyedül.

     - Ugyan, csak pár méterre voltam tőled, és nem tehetsz róla, hogy beakadt a lábam…

     - De akkor is. Azt mondtam vigyázok rád.

     - Vigyáztál is.

     - De nagyobb baj is történhetett volna – aggodalmaskodott, és még minidig átkarolt és támasztott, pedig a víz már csak mellig ért.

     - De nem történt. – mosolyodtam el

     - Szerencsére. – mondta, és közben végig a szemembe nézett. Már percek óta.

     - Őőő… Kimi! Már elengedhetsz. – mondtam óvatosan

     - És ha én nem akarlak elengedni? – karolt át hátulról – Vagy akarod, hogy elengedjelek? – kérdezte

     - Ne… - mondtam halkan, teljesen elgyengülve, mire még közelebb húzott magához.

Itt az a pillanat, hogy nem tudok mit tenni, nem tudok tovább parancsolni magamnak, és engednem kell. Bűnös dolog, vagy sem, nem érdekel. Ez az, amire vágytam. Mint egy megvalósult álom. Olyan idilli most ez. A nap lemenőben, mi pedig itt állunk ketten, szorosan egymáshoz simulva. Nincs senki, csak mi és a lágyan hullámzó tenger, meg a naplemente. Éreztem, hogy ott van velem, hogy csak velem foglalkozik, éreztem bőrét a bőrömön, érzetem, ahogy magához ölel… Akkor szembe fordított magával, óvatosan kibontotta a hajam, majd gyengéden végigsimította az arcom. Magához húzott, és a hátam simogatta, még lágyabban, ahogy azt a víz tette, közben mélyen a szemembe nézett. Teljesen gyengének éreztem magam. Mint egy rongybaba, vagy valami hasonló. Egyszerűen elveszek a szemében, ami olyan, mint a tenger. Végtelen, szelíd, és tele van rejtéllyel.

Percek óta csak bámultuk egymást, majd az arca egyre közelebb került az enyémhez. Lassan közelebb hajolt, ami végülis nem is volt nehéz, hiszen olyan közel álltunk egymáshoz, ahogy csak lehet. Közelebb hajolt, egy-két centi választott el tőle, olyan közel volt, mint talán még soha. Már éreztem azt is ahogy levegőt vesz, egy hajszálon múlt, hogy megcsókoljon, amire mindennél jobban vágytam, de ekkor hirtelen fogtam magam, kibújtam az öleléséből és a partra mentem.

     - Azt hiszem jobb, ha most visszamegyek. – meg se törölköztem, csak felkaptam a pólót és a nadrágot és otthagytam Kimit.