Az éjszakai alvás nem igazán akart összejönni. Magamra maradtam a gondolataimmal, ami elég nyomasztó volt. Elég durva volt most így Gina szájából hallani a diagnózist. Az alvásról már rég letettem. Ez most nem fog menni. Kimentem az erkélyre. Kicsit hűvös szél fújt, de ennek ellenére kellemes volt az idő. Nem tudom mit kezdjek ezzel az egésszel, mert amint a mellékelt ábra mutatja, nem úgy sültek el a dolgok, ahogy terveztem. Úgy akartam, hogy ez a barátság-dolog működjön. És mind a mai napig hittem is, hogy ez így oké. Talán mégis igaz lehet az, amit olyan sokan emlegetnek, hogy férfi és nő között nem létezik „csak barátság”. Legalábbis igen ritka. Én azt hittem mi benne vagyunk a ritkában, de ha magamba nézek, világossá válik, hogy ez nem így van. A nagy átlag vagyunk. Legalábbis részemről. De ez nem derülhet ki. A bizalmát nem akarom elveszíteni, és azt csak úgy tarthatom meg ha a barátja maradok és nem tud meg semmit. Még akkor sem, ha netán ő is hasonlóképpen gondolkodik.

Mikor a gondolatok tömkelegéből sikerült visszarángatnom magam a kőkemény valóságra, arra lettem figyelmes, hogy már virrad. Az égalja kezdett kivilágosodni, de a csillagokat még tisztán látni lehetett. Aludni már felesleges, mert keserves lesz felkelni. Ahhoz viszont korán van, hogy bármit is csináljak. Unatkozok… Mi lenne ha… Igen! Papír és ceruza! Irány a tető! Jó lesz az!

A szálloda teteje hangulatos kis terasszá volt átalakítva. Mint egy park, hangulatos lámpákkal, csak fák nem voltak. De arra tökéletes, hogy nekikezdjek Juni meglepijének. Úgyis ideje elkezdeni. Gina nem venné jó néven, ha elfelejteném, mit ígértem Nicknek… Szóval a tetőn kötöttem ki. Behúzódtam ez egyik sarokba, leültem egy kis asztalhoz, és nekiláttam.

Közben Kimi hasonlóan járt mint én. Mármint a hajnal 4 körüli nem alvást illetően. Nem tudta mit kezdjen magával, így a tető mellett döntött. Mondván úgysincs ott senki és kiszellőztetheti az agyát. Ami nem lenne hátrány, figyelembe véve, hogy „nem soká” verseny.

Felment hát a tetőre, vett egy nagy levegőt, és elmerült gondolataiban. Kisidő után meglátott. Én is láttam, de nem tudtam, hogy ő az, mert ahol ő állt, nem volt túl sok fény. Csak egy alakot láttam, nem is törődtem vele. Biztosan egy másik fazon, aki nem tudja mit kezdjen magával az éjszakában. Illetve ez már inkább hajnal.

Ő azonban rájött, hogy ki lehet a sarokban rajzolgató lány. Túl sok lehetőség nem is volt. Sokáig vacillált, mit tegyen. Odamenjen, avagy sem. Igazából nem akart, mert tudta, hogyha leállnak beszélgetni, az elhúzódik, és fájdalmas lesz rajthoz állni. De mégis odament. Csak vitte a lába, és azon kapta magát, hogy már ott is van.

Én mindebből semmit nem vettem észre. Elmélyültem próbáltam papírra vinni a különféle mesefigurákat, ami meg kell hagyni tök jó volt. Jó volt ilyesmit firkálgatni. Olyan jól elvoltam a rajzfilmhősökkel, hogy nem vettem észre Kimit.

     - Te sem tudsz aludni? – kérdezte, mire én kissé megugrottam

     - Nem. De te miért nem alszol?

     - Mondtam. Nem tudom. Csak gondolkodok folyamatosan.

     - Ismerős… - válaszoltam – Min gondolkozol annyira, hogy nem tudsz aludni?

     - Én csak… - kezdett bele -  áh, semmi. Nem lényeg. – de rá is hagyta. Anett már egyszer „elküldte” és nem tudja, mit reagálna, ha most elmondaná az igazat. A barátságot pedig nem akarja kockára tenni, így inkább a hallgatás mellett döntött – És te? – kérdezte

     - Én? Áh, semmiség. Biztos csak… a telihold miatt… - hazudtam, mire Kimi az égre nézett, és közel sem volt telihold. De nem faggatott. Tudja, hogy olyanról van szó, úgyis elmondom, ha pedig nem, akkor annak oka van. És ezzel én is így voltam. Bár ettől függetlenül kifejezetten izgatta a fantáziámat, mi készítette ki annyira, hogy nem tud aludni. Mi lehet az oka annak, hogy Kimi Räikkönen egész éjjel nem tud aludni, mikor mindenki tudja, hogy ha rajta múlna, az egész napot át tudná lustulni.

     - Te! Miért ijedsz meg mindig tőlem, akárhányszor összefutunk? – kérdezte.

     - Jó kérdés. Hidd el, nem szándékos. De valahogy mindig olyan csendben jössz, és mikor hirtelen megszólalsz… mindig megijedek. De nem direkt van. Tényleg! Nem tehetek róla. – hé? Ez most mi? Szóf*sásom van? Elég már!

     - Oké, elég. Elhiszem. – mosolygott – Nem azért kérdeztem. Majd legközelebb… zajosabban jövök. – nevetett – Nehogy megijesszelek.

     - Azért ez nem szükséges. De nem kéne neked kipihenned magad a futamra?

     - Hidd el én is azt szeretném. De nem megy az alvás. És mindjárt reggel. Sőt… Amúgy mit rajzolsz?

     - Mesefigurákat. Juninak.

     - Nick Junijának?

     - Igen. Szeretne adni neki valamit, és megkért, hogy hozzak össze valamit. Akarsz segíteni? – nevettem.

     - Kösz, inkább kihagynám. Azt hiszem egy időre kiéltem művészi tehetségemet.

     - Majd szólj, ha kéne egy kis vízfesték. Vagy esetleg zsírkréta, ha gondolod… - nevettem, és ő is. Miért van az, hogy mindig tök jól érzem magam vele? Vele mindig nevetek. Igen, egyre tisztább a kép. Ginának van igaza. De nem tudok mit tenni. – De nem kéne neked mégis aludni?

     - Hé, mi vagy te? Az anyukám? – nevetett

     - Nem egészen. Csak nem akarom, hogy holnap, illetve ma egy tök kómás, kába Kimi Räikkönen üljön be a kocsiba, és két kanyarkombináció között bealudjon.

     - Mióta aggódsz te ennyire miattam?

     - Én? Én csak… Én mind a huszonkettőtök miatt aggódom. Te meg ráadásul a barátom mármint, nem úgy hanem… - basszus… még a végén lebuktatom magam. Hogy lehetek ilyen hülye? Tanuljak már meg lakatot tenni a számra!

     - Tudom, hogy érted. De nem kell aggódni értem. Nagyfiú vagyok már.

     - Ezt egy percig sem cáfoltam meg. De a nagyfiúknak is kell aludni egy keveset, főleg ha utána 300-zal fognak tépni a pályán 21 másik nagyfiúval.

     - Szóval elzavarsz…

     - Nem ezt mondtam!

     - Jó, jó. Tudom. – mosolyodott el ismét – Megpróbálok aludni egy keveset. De csak a te kedvedért. – mi? Csak az én kedvemért ne tegyen semmit, mert csak rosszabb lesz. – Te nem jössz? – he??? – Mármint ki-ki a saját helyére. – tette hozzá, mikor meglátta ijedt lépemet. Így már mindjárt más.

     - De… Kéne. – mondtam, azzal összeszedtem a cuccomat, és visszamentünk.

     - De ha most sem fog menni az alvás? Akkor mit tegyek? – kérdezte fájdalmas arccal, mikor már az ajtóm előtt álltunk.

     - Akkor? Nem tudom. Igyál meleg tejet, vagy olvass valami unalmasat. Vagy… gondolj Jennire. – ú, ezt tényleg én mondtam?

     - Jenni? Ezt inkább hagyjuk. Nem akarok rá gondolni…

     - Mert? – kérdeztem óvatosan

     - Mert olyan, mintha idegen lenne…

     - Nekem a múltkor nem úgy tűnt. Szeret téged.

     - Nem, te nem ismered. Csak jól játssza a szerepét. De ebbe most ne menjünk bele.

     - Oké. – hagytam rá ismét, nem akarok én kutakodni a magánéletében. Megteszi azt más helyettem - Nos, akkor… Gondolj valami olyanra, ami fontos neked.

     - Akkor majd rád gondolok. – jegyezte meg halkan, de nem értettem, mit mond.

     - Hogy? – kérdeztem vissza

     - Semmi, csak… azt mondtam, hogy te is tegyél hasonlóképpen.

     - Oh. Kösz. Akkor szia!

     - Szép álmokat! – köszönt el, majd elment, én pedig bementem.

Hát ez lassan kezd a cikibe átmenni. Valamit kezdeni kell magammal. Ez brutális lesz. Miért bukkan fel mindig váratlanul? És miért tudja mindig a frászt hozni rám? És miért van az, hogy minél jobban nem akarom hogy a közelemben legyen… annál inkább… mégis akarom. Na ezt jól összehoztam… mindegy. Én se értem jobban magamat. De ez a Jenni-s dolog… Nekem egyértelműen az jött le, hogy szereti… Ennyire jól nem színészkedhet. Nem értem… Most vagy tényleg Jenni kamuzik a nyilvánosság előtt, vagy Kimi kamuzik nekem.

Közben csendben nyitottam be a szobába, nehogy felébresszem Ginát, de amint a túlsó ágy felé igyekeztem, felriadt.

     - Nick? – kérdezte kómásan

     - Nem. Anett vagyok. Bocs, ha csalódást okoztam – mosolyogtam magamban

     - Hány óra? – kérdezte

     - Még korán van. Aludj! – de mire kimondtam, már vissza is aludt