14. rész: Képek
2008.02.26. 18:15
Fél órát mondtam Kiminek, de lehet, hogy többet kellett volna. Gyorsan letusoltam, és száraz ruhát vettem. Épp elkészültem és egy-két kelléket pakoltam elő, mikor Kimi kopogott.
- Nyitva van! Gyere!
- Hello. – nyitott be – Hoztam képeket.
- Ejha! Rami nem aprózta el. – jegyeztem meg a nagy cipősdoboznyi kép láttán.
- Hát nem. Nem tudom miért hagyta itt a nyakamra.
- Nem baj az, hogy itt hagyta. Na válogassunk ki belőle párat.
- De mit akarsz vele? – kérdezte ismét.
- Kiválogatjuk és megtudod! Jaj. De ari! – találtam egy tündéri képet – Neked melyik a kedvenced?
- Nem tudom, nincs kedvencem. De szeretem azokat amin az egész család rajta van. Mondjuk… ez. – emelt ki egyet a sok közül.
- Ez tényleg jó kép. – tényleg nagyon jó. Egy felhőtlenül boldog családot látok. Két aranyos kissrác egy kutyával a hóban, valamint boldog szülők. A háttérben egy barátságos családi ház, körülötte fenyőfák. Olyan idillikus ez a kép. Nem csoda, hogy ez a kedvence…
- Anett! – szólt Kimi már vagy harmadjára – Itt vagy?
- Ja, persze. Csak elbambultam. Nagyon tetszik ez a kép.
- Karácsonykor készült, a kutyát akkor kaptuk Ramival. – nézett ő is a képre – Soha nem felejtem el azt a karácsonyt. Kint hógolyóztunk Ramival, a kutya meg nagy lelkesen szaladt felém. Majdnem akkora volt, mint én. Fel is lökött, a kezemben lévő hógolyó pedig apa fején landolt. Anya az ajtóban állva nevetett rajtunk, de aztán ő sem úszta meg. Késő estig kint voltunk, és játszottunk. Erre tisztán emlékszek, pedig kicsi voltam. A végén elbújtam, hogy Rami ne találjon meg. Olyan jól sikerült, hogy el is aludtam egy hókupac mögött. Mire anyáék megtaláltak, Rami is bealudt. Klassz volt az az este… - emlékezett vissza, én pedig szinte tátott szájjal hallgattam.
- Biztosan az volt. Nekem ilyen emlékeim nem nagyon vannak. Nem is sűrűn volt olyan, hogy együtt lett volna a család. Kicsi korom óta olyan karácsonyról álmodom, amilyenről most meséltél, de soha nem volt…
- De még lehet!
- Ja. Majd egyszer, talán… Na de most nem ez a téma. Szerintem ennyi kép elég lesz.
- Jó, de mihez is? – már nagyon türelmetlen
- Anyukád ajándékához. Gyere! – invitáltam le a földre és hoztam egy nagy kartonlapot, ollót, ragasztót, meg festéket.
- És most? – kérdezte
- Itt a lap, és a képek, mag a ragasztó. Ragaszd fel a képeket a kartonlapra össze-vissza, vagy ahogy akarod.
- Én??? – nézett rám értetlenül
- A te anyukád, nem?
- De. De én…
- Egy képet csak fel tudsz ragasztani egy vacak papírra.
- Hát fel.
- Akkor hajrá! Amíg te ragasztasz, én meg adok neki valami színt. – ültem le a nagy kartonpapír túloldalára. Én festegettem, ő meg ragasztott. Így még nem látta senki, rajtam kívül, az tuti. Tisztára mint egy kisgyerek valami kreatív foglalkozáson.J
- Hoppá. – szólt
- Mi az? – kérdeztem, mire elkezdte eszeveszettül rázni a kezét
- Ráragadt.
- Azt látom – nevettem el magam. Totál magára ragasztotta a képet. Ezt hogy sikerült összehoznia?... Hát ez kész! A másik kezével próbálta leszedni, de akkor arra ragadt rá.
- Segítenél? – nézett rám kiskutya szemekkel, miközben majd’ elrepült, annyira próbálta lerázni magáról a képet.
- Akkor ne csapkodj! – szóltam, majd leszedtem róla.
- Köszi. – mondta megkönnyebbülve
- Nincs mit. – kuncogtam – Te! Hogy mondjátok finnül, hogy boldog születésnapot?
- Hyvää syntymäpäivä – hadarta el
- Öhh. Oké… Leírnád? – ugyanis ebből semmit nem értettem. Kimi leírta egy papírfecnire nekem, én pedig felírtam a kartonlap tetejére.
- Na, mindet felragasztottam – tette le a ragasztót.
- Remek. Akkor segíts festeni.
- Mi???
- Igen, mi.
- Úgy értem: én??? Festeni?
- Nem kell semmi extrát, nyugi. Csak kendd szét a színeket, ahogy jól esik. Maszatolj! Most lehet. – sikerült rádumálnom némi kreatív tevékenységre. Ezt sikerként könyvelem el. Nem hiszem, hogy túl sokat festeget és színezget otthon.
Olyannyira belemerültünk a „maszatolásba”és közben egy jó beszélgetésbe, hogy a papír közepe táján sikeresen összefejeltünk. Egy pillanatra mindketten megszeppentünk, aztán elnevettük magunkat, nem nagy feneket kerítve az esetnek.
- Őőő. Bocs, csak pulcsiért jöttem – jelent meg Gina – Mi olyan vicces?
- Semmi, csak az előbb sikeresen összefejeltünk. – mondtam még nevetve, de éreztem hogy azonnal el is vörösödök. Tudom, hogy Gina mire gondol most.
- Oh. Értem. Mit műveltek ti ott a szoba közepén a földön?
- Ajándékot Kimi anyukájának.
- Hű, jól néz ki. – jegyezte meg Gina
- Kösz, én csináltam. – vigyorgott Kimi
- Igen, némi segítséggel – tettem hozzá – De neked meg minek pulcsi?
- Csak Nick el akar vinni sétálni – jött a válasz Ginától, miközben már magához is vette az említett ruhadarabot – A tengerpartra. – tette hozzá fülig érő szájjal – Na megyek is. Jó szórakozást! Sziasztok. – és már el is tűnt
- Összejöttek Nickkel? – kérdezte Kimi – Nem is tudtam.
- Nem tudtad? Azt hogy? Nick a magyar nagydíjon élő adásban hívta el Ginát randizni, mikor ő interjút készített vele. – avattam be Kimit a „részletekbe”
- Nem sűrűn nézek tv-t… Élő adásban? Nem semmi.
- Hát nem. De aranyosak együtt. – mondtam – Na azt hiszem, ez meg készen van.
- Szerintem klassz lett. – mondta Kimi
- Szerintem is. És szerintem most moss kezet – ajánlottam a ragasztós, festékes kezére utalva
- Jó gondolat – mondta, majd szót is fogadott
Amíg ő a mosdóban volt, én előszedtem az én fényképalbumomat, amit Gina elhozott nekem.
- Az mi? – jött ki Kimi
- Fényképalbum
- A tiéd? – ült le mellém az ágy szélére
- Igen. Megígértem, nem?
- De. Csak azt hittem, hogy…
- Elfelejtettem? Nem. Megígértem, itt van.
- Na mutasd. – vette a kezébe az albumot és végiglapozta
- Na? Örülsz, hogy láttad életem legcikisebb képeit? – mosolyogtam
- Nos… Igen. És örömmel tölt el, hogy nem csak nekem volt olyan idétlen séróm, hanem például neked is. – nevetett Kimi
- Én megmondtam.
- Igen. Hát, azt hiszem ideje mennem. – mondta - Köszi a segítséget.
- Szívesen. De te csináltad. Holnap elviszem bekereteztetni, oké?
- Megtennéd?
- Persze. Belefér. – mondtam már az ajtóban
- Hát akkor kösz mindent. Meg a beszélgetést is, rég nevettem, ennyit egyszerre.
- Ennek örülök. – mondtam. Remélem nem vörösödtem el – úú, mármint annak, hogy jól érezted magad, nem annak, hogy…
- Értem. – mosolygott – Szia. – köszönt el, és búcsúzóul kaptam egy puszit az arcomra – Jó éjt! – hű, az meglesz. Úr isten! Ezt nem hiszem el. Hogy mondhatok ilyet? Még magamnak is. Akarom mondani:
- Neked is. – mondtam zavartan, majd ahogy elindult, azonnal becsuktam az ajtót magam mögött.
|