- Szóval…Patricia is ott lesz Monzában? – kérdezte Gina Nicket

     - Igen, de már elmondtam hányadán állok vele.

     - Igen tudom, de…

     - De Pat már mással van. És én is. Amúgy is szeretném ha megismernéd Junit. – mondta Nick, Gina pedig kedvesen elmosolyodott – Úgy örülök, hogy itt vagy! Hiányoztál.

     - Te is nekem. De most már itt leszek.

     - Örülök neki. Jó volt veled a múltkor a vidámparkban…

     - Én is jól éreztem magam.

     - Megismételhetnénk…

     - Azt hiszem a vidámparkból egyelőre elég. De… lehet egy kérdésem? – kérdezte Gina óvatosan

     - Persze.

     - … Most meg mered tenni, amit akkor szerettél volna? – Nick egy szót sem szólt, csak némán Gina szemébe nézett, majd megcsókolta a lányt…

Szombaton Ginával már korán kint voltunk a pályán, hogy figyelemmel kísérjük az eseményeket. Közben eszembe jutott Sebastian.

     - Meg kell keresnem Sebit! Jövök azonnal. – szóltam és elindultam

     - He? Mit akarsz te tőle? – csodálkozott Gina, aki Nick által már ismerte a srácot

     - Tegnap megmentette az életem.

     - Várj meg engem is! – szaladt utánam – Mi az hogy megmentette az életed? Egyáltalán honnan ismered?    

     - Honnan? Én is nézek F1-et… Tegnap a kávézóban ülte, mikor egy féleszű kis híján orra esett és a kávéja ráborult a már majdnem teljesen kész borítóra. Már majdnem a kukába dobtam, mikor jött és megoldotta a problémát.

     - Ahha. Itt is volnánk. – szólt Gina a BMW boxánál, és egyenesen Nick felé vette az irányt.

     - Szia Anett! – köszöntött az ifjú tehetség, Sebastian Vettel személyében.

     - Szia. Emlékszel a nevemre. – állapítottam meg. Micsoda tehetségem van…

     - Persze, hogy emlékszek. Örülök, hogy látlak. Ginával barátnők vagytok? Nem is tudtam.

     - Igen. Gina a legjobb barátnőm.

     - Értem. Aztán hogy-hogy itt? Nem mintha baj lenne.

     - Igazából hozzád jöttem.

     - Hozzám?

     - Igen. Csak azt akartam mondani, hogy ha bármire szükséged van, vagy segítség kell, vagy bármi, szólj nyugodtan, és jövök!

     - De mondtam már, hogy nem kell…

     - De! Lehet, hogy neked semmiség volt, de nekem életmentő. Szóval Nincs vita! Jövök eggyel.

     - Hát ha ennyire ragaszkodsz hozzá…

     - Ennyire! Úgyhogy törd a fejed! – vigyorogtam

     - Oké. – nevetett Sebi

     - Sebastian!!! – kiáltott egy mérnök

     - Bocsi, mennem kell. – mondta

     - Semmi gond. Szia! – köszöntem el, majd én is elmentem keresni valami harapnivalót.

     - Anett várj meg! – szaladt utánam Kimi

     - Szia

     - Szia. Merre tartasz? - kérdezte

     - Keresek valami ehetőt. Jössz?

     - Ahha

Miután megtaláltuk a magunknak való táplálékot, leültünk egy asztalhoz elfogyasztani azt.

     - Van egy problémám. – szólt Kimi

     - Éspedig?

     - Anyának hamarosan szülinapja lesz…

     - És nem tudod mit adj neki. – fejeztem be a mondatát

     - Honnan tudtad?

     - Megérzés – kuncogtam – Na folytasd

     - Hát… Nem jönnél el velem venni neki valamit, ha szépen megkérlek?

     - Oh. Hááát ha szépen megkérsz…

     - Ó, Anett! Légy oly kedves, és segíts kicsi Kiminek megtalálni a megfelelő ajándékot anyukája számára! – „könyörgött” térden állva

     - Oké, oké, csak kelj már fel! – kacagtam hangosan

     - Na… - porolta le a térdét, majd visszaült az asztalhoz – Elég szépen kértem? – vigyorgott

     - Te nem vagy normális! – nevettem még mindig

     - Tudom. – vonta meg a vállát, és vigyorogva harapott egy jóízűt a szendvicséből

     - Mikor érsz rá? – kérdeztem még mindig vihogva

     - Időmérő után?

     - Nekem jó.

     - Remek. Köszi.

     - Nincs mit.

Az időmérő után Kimi gyorsan elszabadult és elindultunk, hogy megtaláljuk a legmegfelelőbb ajándékot Paulának. Bejártunk egy halom boltot, de semmi jót nem találtunk. Elment az egész délután és semmi. Már nem csak Kimi unta a „shoppingolást”, hanem én is. Úgy tűnik ez reménytelen. Nem igaz, hogy nem találunk semmi jót. Csak kacatok, giccsek mindenhol…

     - Na jó, nekem elég volt. Majd lesz valami, de nem vagyok hajlandó több boltba bemenni – unta meg Kimi végérvényesen

     - Osztom a véleményed. Szerintem is elég ebből. Majd kitalálunk valamit, de most mennyünk vissza szerintem – ajánlottam – Basszus!

     - Mi a baj? – kérdezte Kimi, de ő is észrevette, mikor kilépett a bolt ajtaján

     - Még ez is… Szakad az eső.

     - Klassz. – „örvendezett” Kimi is - Mennyi a valószínűsége, hogy pont nekünk sikerül elázni Istambulba, mikor a legmelegebb van? – tette fel a költői kérdést

     - Ugye nem akarod, hogy kiszámoljam?! – néztem rá szigorúan

     - Isten ments!

     - Helyes.

     - Na gyere, siessünk, mielőtt teljesen szétázunk – azzal kézen fogott, és futottunk vissza, ahogy tudtunk. Mint valami hajléktalan, úgy estünk be a szállodába. Lihegve, kifáradva, csurom vizesen.

     - …Még mindig fogod a kezem… - mondtam, miközben a folyosón sétáltunk a szobáink felé.

     - Tudom. – mondta tök természetesen – Nagyon csúszik itt a padló – nézett rám egy pillanatra.

He? Mi van? Csúszik a padló, mi? Na ezt most hova tegyem? Mindegy. Inkább ráhagytam…

     - Megvan!- húztam el észrevétlenül a kezem. Magam sem tudom miért, mert… jó volt, hogy fogta a kezem… Á, nem igaz, túl sokszor agyalok hülyeségeken. Erről le kell szoknom.

     - Mi van meg? – nézett rám kérdőn.

     - Vannak nálad fényképek?

     - Milyen fényképek?

     - Képek rólad, Ramiról, a szüleidről…

     - Hát vannak… Rami itt hagyott egy adagot.

     - Remek! Fél óra múlva gyere át vele! – adtam ki az „utasítást”

     - Mit akarsz a képekkel?

     - Majd megtudod. Fél óra múlva várlak! Szia! – azzal bementem. Kimi még egy pillanatig fejét vakarászva állt az ajtó előtt, majd ő is „hazament”.

Bementem, és pillanatokon belül Gina is megjelent.

     - Merre voltál te Kimivel? – kérdezte

     - Ajándékot kerestünk az anyukájának. Születésnapja lesz.

     - Hehe! Jó duma… - vigyorgott

     - Most mi van? Ez az igazság!

     - Ahha… Azért jöttetek vissza kézen fogva, mi? – mondta sunyi mosollyal

     - Az… nem az volt. Csak csúszott a padló. – úr isten, hogy én milyen gyökér vagyok. Jobb szöveg nekem se jut eszembe? Ez ennyire ragadós? Hát nekem elmentek otthonról. Ezen úgy átlát, mint annak a rendje. De hé! Nincs is min átlátni. Egyszerűen csak… elfelejtette elengedni a kezem… Nincs ezzel semmi. Barátok vagyunk, nem nagy cucc ez… Véletlen volt…

     - Csúszott a padló? Hát ez kész! – nevetett Gina – Tudod, hogy nekem elmondhatod.

     - Ne kombinálj már! Mondtam már, hogy haverok vagyunk!

     - Haverok nem fogják egymás kezét…

     - De ez… véletlen volt…

     - Oké, ha te mondod…

     - Ja! Fél óra múlva átjön…

     - Kimi? Na mit mondtam!

     - Már megint félreérted! Ajándékot kreálunk az anyukájának.

     - De hát állításod szerint már vettetek. Ejnye, már te se tudod, mit füllentesz… - vigyorgott

     - Nem! Kerestünk, de nem találtunk semmit. Ne akarj mindent belemagyarázni.

     - Oké. Bocs… Mindenesetre én Nicknél leszek, ha kellenék. Bár kétlem… Na szia. – kacsintott rám Gina, majd elment…