Másnap reggel időben felkeltem, letusoltam, kényelmesen megreggeliztem. Majd elmentem a megbeszélt helyre, hogy találkozzak Raquellel.

     - Hello. Te vagy Anett, ugye? – köszöntött Raquel.

     - Igen, Tóvizi Anett. – nyújtottam kezet.

     - Raquel del Rosario. – ó, csak tudnám honnan ismerős még. Nem tudok rájönni. Valahonnan ismerős a neve is és ő is, és nem az együttesből. Valahonnan máshonnan… - Esetleg hallgattad már a lemezünket? – kérdezte kissé félénken.

     - Igen hallgattam. Jó, nagyon tetszik.

     - Köszi, örülök neki.

     - És van valami elképzelésed a borítót illetően? – kérdeztem.

     - Hogy őszinte legyek, egyáltalán nincs. Mondjuk nem is volt sok időm ezen gondolkodni.

     - Értem. Én viszont gondolkodtam, és készítettem pár vázlatot. Tessék. – vettem elő a papírra vetett elképzeléseimet. – Egyébként hogy-hogy itt Törökországban? – kérdeztem, miközben nézegette a firkálmányaimat.

     - A párom jelenleg itt tartózkodik, így… én is itt kötöttem ki.

     - Értem… Na? Mit gondolsz? Azt úgy képzeltem, hogy a háttér lehetne egy spanyol kastély, de csak úgy vázlatosan, hogy látszódjanak a vonalak, hogy tényleg olyan rajzos hatása legyen. Az előtérben pedig egy szem, aminek a pupillája lehetne valami kelta szimbólum. A cím mehetne felülre valami szép betűstílussal, és az egésznek valami pasztelles színt gondoltam. Valami barnás…

     - Igen! Ez jó. Ez tetszik. Szuper.

     - Tetszik? Akkor jó. Örülök. – ekkor nyílt az ajtó.

     - Á, szia édes! Ő Anett, nézd milyen tuti lemezborítót tervezett! – újságolta Raquel őszinte mosollyal az arcán, élete szerelmének. Az én arcomon azonban minden volt, csak mosoly nem. Azonnal világossá vált, hogy honnan ismerős Raquel. Hogy nem jöttem rá?! De ekkora szívást… Miért kell már megint összefutom vele? Kissé ledöbbentem. De ahogy látom Fernando is. Igen érdekes képet vágott, mikor Raquel csókkal fogadta.

     - Ismeritek egymást? – kérdezte Raquel, Fernando pedig ijedten nézett rám. Sarokba van szorítva. Most bemárthatnám. És láthatóan attól fél, hogy meg is teszem. Most elmondhatnám Raquelnek, hogy bepróbálkozott nálam, nem is akárhogy és figyelembe se vette azt a tényt, hogy van egy nő aki viszont tényleg szereti őt és nem ezt érdemli. Szívem szerint ezt tenném. Elmondanám, és azzal árthatnék neki. De nem, nem teszem. Lássa, hogy nem vagyok annyira szemét. Ugyanakkor így továbbra is sakkban tudom tartani.
Fernando némán áll, és várja, hogy elmondok mindent, ami azt jelenti, hogy neki befellegzett. De meglepetést okoztam neki.

     - Nem, nem találkoztunk még. Tóvizi Anett. – vetettem rá gyilkos pillantást, majd kezet nyújtottam, mintha soha nem láttuk volna egymást.

     - Fernando Alonso. – esett le nagy kő a szívéről, ugyanakkor számtalan megfogalmazatlan kérdés ült ki az arcára.

     - Nézd ezeket. – mutatta Raquel Fernandonak a rajzokat – Mit gondolsz? Ugye milyen jó lesz?

     - Igen. Klassz. Tényleg.

Na jó, ez kezd kicsit kínosba átmeni, jobb ha lelépek.

     - Raquel, akkor maradhat ez? Jó lesz? – kérdeztem.

     - Igen, ez tökéletes lesz.

     - Rendben. Akkor én mennék is. Az maradjon itt nyugodtan, és ha eszedbe jut még valami hívj nyugodtan.

     - Oké. Köszi mindent. Szia! – köszönt el Raquel

     - Nincs mit. Sziasztok.

     - Na mit szólsz hozzá? Ugye milyen klassz lesz a lemezborító?! Nagyon ügyes ez a lány! – gyönyörködött Raquel még mindig a borító vázlatában.

     - Igen. Ügyesnek ügyes…  De még milyen ügyes… - morgott Fernando az orra alatt.

     - Most meg mi bajod? Nem tetszik? – csodálkozott Raquel.

     - De. A rajz jó. Viszont Anett… Szeretném ha nem nagyon találkoznál vele.

     - Hát ez nehéz lesz, mivel ő rajzolja a borítót… De miért? Mi bajod vele? Nem is ismered. Nem értelek.

     - Egyszerűen csak nem szimpatikus. Valahogy… nem és kész, na!

     - Legalább meg tudnád indokolni… Szerintem kedves lány. Ha nem tetszik, ne menj a közelébe, de nekem ne mondd meg, hogy kivel beszélek, és kivel nem. – fakadt ki Raquel, de nem veszekedett.

     - Hát jó, te tudod, de ha valami hülyeséget próbál neked beadni, ne gyere hozzám magyarázatért.

     - Te miről beszélsz? Azt mondtad nem ismered? Akkor meg mi bajod? Miről kéne tudnom? Ide figyelj Fernando Alonso! Ha van valami amiről nem tudok, még most mondd el, mert később rosszabb lesz!

     - Nincs semmi! – emelte fel a hangját Fernando

     - Akkor miért vagy így kiakadva?! – hangosodott fel Raquel is.

     - Most veszekedni akarsz?!

     - Én nem akarok veszekedni! Utálok veszekedni! Főleg veled! De ha kikényszeríted!

     - Oké. Bocs. De most el kell mennem. – vett vissza Fernando

     - Mikor jössz? – kérdezte Raquel.

     - Nem tudom.

     - Siess vissza. – mondta Raquel félénken.

Közben én úgy döntöttem, veszek ezt-azt, így meglátogattam pár boltot a környéken. Aztán az „ez-az” nagyobb mennyiségre sikerült, mint gondoltam, így jó nagy pakkal indultam vissza a szállodába. A szerencsétlenségem persze megint megmutatkozott. Pont a szálloda előtt ejtettem el a cuccom felét. Ez is csak én lehetek. Ki más. Kellett nekem egyszerre ennyi cuccot cipelni. Olyan hülye vagyok. De nem érdekel. Alapjáraton jókedvem van. Fogalmam sincs, hogy mitől, Fernando megjelenése után meg végképp nem tudom, de akkor is jó a kedvem és nem engedem elrontani. A nagy agyalás közepette, már szinte vigyorogva hajoltam le összeszedni amit elszórtam.

     - Mindig elszórod a cuccodat? – kuncogott előttem Kimi, miközben segített felszedni azt a földön heverő „ez-az”-t.

     - Nem mindig, de most sikerült. Megint. – vihogtam én is.

     - Te hogy-hogy itt? – érdeklődött óvatosan.

     - Munka.

     - Áh. Értem. – fagyott le a mosoly az arcáról – Öhm… - kezdte vakarászni a fejét – Nem haragszol már rám? – kérdezte.

     - Haragudni? Nem. Talán kéne?

     - Nem, csak a múltkor…

     - Milyen múltkor? – mosolyogtam, majd ő is életre kelt kicsit. És tényleg. Nem haragszom rá. Végülis ha jobban belegondolok, ő nem tett semmi rosszat. A feleségével volt, ez teljese normális. Én kezdtem megint elszállni a földről, arról pedig csakis én tehetek. De ez már a múlté. Kihevertem. Olyan… mintha csak álmodtam volna. Semmi jelentősége nincs. Gondolom… Szóval minek haragudjak rá?

     - Akkor… Nincs harag és szóba állsz velem?

     - Persze. Barátok? – nyújtottam a kezem.

     - Barátok. – ismételte – És most épp mit rajzolsz?

     - Amint látod, most épp semmit. – nevettem.

     - Jól van na. Tudod, hogy értettem. – nevetett ő is.

     - Tudom hát. Lemezborítót rajzolok az El Sueno-nak.

     - Oh. Raquel?

     - Igen. Tőle jövök. Illetve a boltból jövök, csak előtte beszéltem Raquelékkel.

     - Szegény…

     - Ki?

     - Te.

     - Én? Mert? – csodálkoztam.

     - Hát „Mr. és Mrs. Alonso”…

     - Jah. Hát igen. Mondjuk Raquel még oké. Na de Fernando…

     - Mit művelt?

     - Semmit. Csak bepróbálkozott. De olyan jó bunkó módjára.

     - Ez bolond. Remélem elhajtottad.

     - El hát. De miért érdekel az téged, hogy elhajtottam-e, vagy sem.

     - Hát tudod… a barátok törődnek egymással… - jött a válasz.

     - Áh, értem. Akkor ha már ilyen jó barátok vagyunk, segítesz felvinni a cuccot? – kérdeztem széles mosoly kíséretében.

     - Ha nem kérted volna is felvittem volna.

     - Oh, de jó nekem, hogy ilyen barátaim vannak…