Másnap reggel korán nekiláttam a rajzolásnak, azonban akadt egy kis probléma.

     - Anett, baj van. – szólt Gina – Vagyis valami olyasmi.

     - Jaj. Mi a gond?

     - Ma délután anyáék ideutaznak… Ide.

     - Oh. Tehát el kéne mennem.

     - Nem kell. Csak szóltam.

     - De. Lelépek inkább. Haladnom kell.

     - Ahogy gondolod, de ugye nem haragszol?

     - Dehogy haragszom! Majd lemegyek a parkba rajzolni.

     - Okés. És bocs.

     - Mondom, hogy nem gond.

Így kora délután levonultam a parkba. Találtam egy csinos kis fát, lekuporodtam a tövébe és folytattam. Talán még jobb is, hogy ide jöttem. Friss a levegő, természetes a fény, és tök jó körülnézni. Hol vidám gyerekek, hol boldog párok. Nekünk ez miért nem ment Andrissal? Ez annyira fáj. Én soha nem kértem tőle sokat, nem voltak különleges igényeim. Csak az, hogy szeressen. Semmi mást nem kértem. De nem működött. És ez most rossz. Rossz, hogy „együtt vagyunk”, de mégsem, mert 100 éve nem láttam, és tudom, hogy nem is érdeklem. Tudom, hogy nem szeret. És nekem ez hiányzik. Egyedül érzem magam, nincs akihez odabújhatnék, aki megölelne… Mit rontottam el? Nem tudom, de nem vagyok hajlandó továbbra is magamban keresni a hibát. Ez nem csak én hibám, hanem az övé is. Igen, az övé is, akár milyen önfejű is. Tudom, hogy ő ezt soha nem fogja beismerni. Még magának sem. Nem én voltam az, aki nem szerette, hanem ő volt, aki nem szeretett. Pedig én tényleg… Lehet, hogy még most is szeretem. Nagyon régen nem volt ez már jó, de én nem tudom túltenni magam rajta. Félek, hogy mindenkiben őt keresem, és soha nem fogok tudni mást szeretni. Eddig nem sikerült. Pedig lett volna jelentkező, de egyszerűen nem tudott érdekelni. Pedig ez így nem jó. Valaminek változni kell. Mert még talán szeretem, de nem éri meg. Rá várni olyan, mintha esőre várnék a sivatagban. Talán végleg szakítanunk kellene, mert ez így hasztalan és időrabló. Csak gyilkoljuk egymást, az meg senkinek sem kifizetődő.

     - De ez már nem csak vázlat, igaz? – kérdezte valaki mögöttem. Kissé megugrottam, megint a frászt hozza rám.

     - Megint megijesztettelek? Bocs, nem szándékos. Tényleg. – mentegetőzött Kimi, és leguggolt mellém.

     - Semmi baj, csak elgondolkoztam. – mért ijedek meg mindig tőle? Pedig egyáltalán nem ijesztő. Sőt… Kifejezetten jó, mikor itt van. Jesszusom, mit beszélek! - Szóval megint összefutunk. Hogy-hogy te itt? – kérdeztem.

     - Csak van most némi szabadidőm, és sétálgattam. Aztán megláttalak itt. – magyarázta – Ez DC? – kérdezte.

     - Annak készül, de meggyűlik vele a bajom – kezdtem eszeveszett radírozásba.

     - Hát igen… - kuncogott Kimi – érdekes fejformája van.

     - Az biztos. És fel sem tűnik igazán, míg meg nem próbálod lerajzolni… - nevettem.

     - Nézhetem? – kérdezte félénken, kis idő elteltével.

     - Hogy? – néztem fel. Kicsit belefeledkeztem DC állába… :P

     - Nézhetem… ahogy rajzolsz? Maradhatok?

     - Hát, ha ráérsz…

     - Még ráérek, odébb van még a futam.  De nem zavarlak? Biztos?

     - Biztos. Maradhatsz nyugodtan. – marasztaltam. Hé! Marasztaltam! De miért? Közben lekuporodott mellém. Csak ült némán, és kedvesen, érdeklődve nézte, ahogy a papíron lévő alakot DC-vé próbálom varázsolni.

     - Öhm… Mit szólnál egy fagyihoz? – kérdezte óvatosan.

     - Fagyi?

     - Ahha. Nem jössz el velem fagyizni?

     - Hát… nem hangzik rosszul. De haladnom kell. – mondtam fájdalmas arccal.

     - Ne már! Egy kis szünet még belefér, nem?

     - De nem sok időm van.

     - Csak egy fagyi. Aztán segítek rajzolni. – ült ki széles mosoly az arcára.

     - Végülis… DC-vel pont végeztem…

     - Akkor jössz?

     - Jövök.  – mondtam, majd összekaptam a cuccom. Kimi felhúzott a földről, ami kicsit nagy lendülettel sikerül, így a kezei között kötöttem ki. Jaj istenem, most végem van. Rendületlenül néz, a szemeivel a lelkemben mászkál. És milyen illata van… Ennek így nem lesz jó vége.

     - Öhm… mennyünk. – mondtam zavartan, és kicsit eltávolodtam tőle.

     - Igen, menjünk. – vakarászta a fejét.

Betértünk egy cukrászdába egy-egy adag fagyira, közben kellemesen elbeszélgettünk. Ezután visszasétáltunk a parkba, és leültünk egy padra. Már vettem is elő újra a papírt és a többit. Muszáj haladnom, nincs mese.

     - Ki lesz a következő? – kérdezte Kimi.

     - Fogalmam sincs. Ki legyen?

     - Én nem tudom.

     - Hm… lássuk csak. Ha már úgyis itt vagy… - vigyorodtam el.

     - Ééén? – nézett rám ijedtem.

     - Miért ne? Jaj, ne vágj már ilyen ijedt arcot, nem fog fájni. – nevettem.

     - Jó, jó, tudom. – mosolyodott el ő is.

     - Áh, így jó! Meg ne mozdulj! Maradj így!

     - Most tényleg így kell maradnom? – kérdezte óvatosan, hogy nehogy megmozduljon. Most tényleg sikerült megijesztenem. Hehe. De aranyos.J

     - Neeem, dehogy! Ezért csináltuk a képeket, hogy ezt elkerüljük. – mondtam, de a vigyort nem sikerült letörölni a képemről.

     - Akkor miért mondtad, hogy maradjak úgy?

     - Nem tudom. Kíváncsi voltam, hogy reagálsz.

     - Ez nem volt szép. – mondta sunyi mosollyal.

     - Tudom, bocsi. – azzal nekiláttam, hogy elkészítsem a hasonmását.

     - Mi a baj? – kérdezte, mikor ismét csak radírozni kezdtem.

     - Az orrod… - radíroztam tovább.

     - Mi baj az orrommal?

     - Semmi. – mosolyogtam – Csak én bénázok.

     - Kár, hogy nem tudok segíteni.

     - Már így is sokat segítettél az elmúlt két napban. És még meg se háláltam.

     - De igen. Eljöttél velem egy fagyira. – mondta kedvesen – Most fifty-fifty.

     - Mi az? – kérdeztem, mert éreztem, hogy néz.

     - Semmi. – mosolygott

     - Mindjárt kész is van. – mondtam kb. két óra elteltével, amit jól végigdumáltunk közben. – Na, hogy tetszel magadnak? – mutattam meg neki, mikor befejeztem a satírozást.

     - Hűűű. Jobb mint az igazi. – vigyorgott.

     - Azt kétlem.

     - De tényleg nagyon jó! Hú, de fura, hogy én vagyok. – csodálta a művemet.

     - Tetszik?

     - Nagyon! Nagyon ügyes vagy. – adta vissza a művemet.

     - Kösz.

     - Összekented az arcod. – mosolygott.

     - Hoppá. – kaptam hirtelen az arcomhoz, és törölgetni kezdtem.

     - Nem ott. Itt. – szólt, majd letörölte a maszatot az arcomról. Közben vészes közelségbe került. Na ne. Megint? Nem bírom ki. Olyan szép szemei vannak! Olyan puha a keze, és olyan jól néz ki! És olyan aranyos! Itt helyben beájulok a karjaiba. Tudtam, hogy nem lesz ennek jó vége. Tudtam, hogy ez lesz a vége… Lassan közelebb hajolt, majd lágyan megcsókolt. Teljesen más volt, mint tegnap Fernando. Össze se lehet hasonlítani. Fernando szemét volt és már majdhogynem erőszakos, ellenben Kimi… Te jó isten! Mit művelek!