2. rész: Felemás nap
2008.02.25. 19:15
Lehet, nem kellett volna így otthagynom. Mindenesetre nyomot hagyott bennem ez a délután.
Másnap reggel felkeltem, összekaptam magam, meg egy-két kelléket, és 9-re már bementem. Gina pedig megígérte, hogy majd meglátogat.J
Elkértem a terem kulcsát a főnöktől, majd bementem. Ezt nem hiszem el. Kapásból átestem valamin. Elhúztam a sötételőt és szétnéztem. Nem kellett volna. Itt legalább 100 éve nem járt senki. De takarítónő biztosan nem. Ha ezt tudom, vagy 2 órával korábban jövök… Tiszta por minden, szemét a földön, az ablak olyan szutykos, hogy fény az nem sok jön be rajta. Pedig az most nekem nagyon kéne. Szóval nekiálltam takarítani. Hát volt mit.
Egy idő után a nagy ablaksikálás közepette, valaki kopogott. Kimi állt az ajtóban a félfának támaszkodva. Úr isten! Egy: megijedtem. Kettő: Már ennyi az idő???!!!
- Megijesztettelek? – kérdezte.
- Egy kicsit.
- Bocs, nem akartam. ITT leszünk? – nézett körül fájdalmas képpel.
- Hát… igen. Tudom, nem valami megnyerő látvány, én sem erre számítottam. De adjatok 10 percet, és rendbe vágom, ígérem. Csak 10 perc.
- Nem kell kapkodni, még ráérsz.
- Oh, vagy úgy. Korán jöttél. – mondtam, miután az órámra néztem. Fél 10. De én 10 órát mondtam, nem?
- Tudom. Csak gondoltam, elkél a segítség. És igazam lett. – na ne már, hogy ő megálmodta, hogy én ma délelőtt itt fogok szenvedni, erre ő jön és segít takarítani. Ez már majdnem a morbid-kategória.
- Te most tényleg takarítani akarsz? – csodálkoztam.
- Azt nem, viszont segíteni igen. És ha ahhoz takarítani kell… - ó, de rendes! Hát ilyen nincs is!
- De… miért jöttél korábban, mint a többiek? És miért akarsz nekem segíteni? – néztem rá értetlenül.
- Baj? Elmenjek?
- Nem, nem kell!
- Na látod. – mondta kedvesen. Felkapott egy seprűt meg egy lapátot, én meg elmosolyodtam, majd az ablak felé fordultam és próbáltam letakarítani.
- Amúgy nem tudom. – mondta, miközben én a falra próbáltam kifeszíteni egy nagy fehér lepedőt.
- Mit? – néztem rá.
- Hogy miért jöttem. Csak… jönni akartam.
- Hoppá. – jegyeztem meg, mikor véletlen magamra rántottam a lepedőt. Kimi meg hangos nevetésben tört ki, mivelhogy oly módon belegabalyodtam a lepedőbe, hogy nem bírtam kijönni alóla.
- Miért nem szóltál, hogy segítsek? – nevetett még mindig, közben segített elővánszorogni.
- Azt hittem ügyesebb vagyok… Tévedtem… - vihogtam én is. De már lassan kezdem hülyén érezni magam, hogy mindig ő segít rajtam…
- Ide kell jönnünk? – jelent meg az ajtóban Fernando.
- Igen, egy másodperc. – mondtam, majd gyorsan felraktam azt a lepedőt – Oké, gyertek! – ekkor mindenki bejött, és Kimi is beolvadt a többiek közé. Már ha lehet azt annak nevezni, hiszen… valahogy mindig ott volt, ahova néztem… Vagy én néztem mindig oda, ahol ő van??? – Tóvizi Anett vagyok, és arra kértek, hogy készítsek rólatok rajzot. Na most, mivel feltételezem, hogy senkinek sincs se ideje, se kedve ahhoz, hogy itt modellt üljön nekem…
- Nekem van! – jelentkezett Scott két ujjal, mint az iskolában, és mindenki röhögni kezdett. Többek között én is…
- Szóval nincs. – folytattam – tehát most csak pár fotót készítünk. – adtam elő röviden, hogy mi a helyzet, majd munkához láttam/láttunk.
Gina is hű maradt ígéretéhez, benézett egy negyed órára. És azonnal meg is találta a neki való társaságot. De ahogy én láttam, inkább a neki való társaság találta meg őt.
Tök jó hangulatban telt el az idő, még én magam is meglepődtem. Mikor 21-en kezdenek röhögni a 22-diken, hát az poén! Hogy ezek milyen lököttek…! Nem csalódtam bennük. Volt, hogy én kértem 5 perc szünetet, mert már könnyeztem a nevetéstől, és nem bírtam fényképezni. Persze mindenki felajánlotta, hogy törölgessem nyugodtan a könnyeimet, majd ő megcsinálja a képeket, de rossz belegondolni, mi sült volna ki abból. Azokból a képekből valószínű, csak karikatúrát lehetne majd rajzolni… Mikor Tonio eljátszotta, hogy megsértődött, mert nem a kedvenc nyuszis mamuszában fényképezem, hát én majdnem a földön kötöttem ki….J
Miután végeztünk, mindenki elment, én is összeszedtem a cuccom, és indulni készültem, mikor ismét kopogtak. Már megint Kimi? Most mit akar segíteni? Hoppá! Ez nem Kimi, hanem Fernando.
- Szia, bejöhetek? – kérdezte.
- Szia. Gyere, de épp menni készülök.
- Oh, értem. Akkor… meghívhatlak egy kávéra? – most mondjam azt, hogy nem? De miért nem? Csak nem olyan hülye, mint amilyennek sokan beállítják. Eddig is tök normális volt. Nem lükébb, mint a többi 21.
- Rendben, menjünk. – egyeztem bele. Beültünk egy közeli kávézóba, majd sétáltunk kicsit a környéken. Beszélgettünk, de hogy őszinte legyek, nem nagyon figyeltem rá. Csak azon járt a fejem, hogy tegnap óta Kimi mindig ott van, ha segítségre van szükségem.
- Fernando, kösz a kávét, meg mindent, de most mennem kell.
- Muszáj menned?
- Igen.
- Jó volt dumálni. – mondta. Ja… szerintem is tartalmas volt.
- Igen. Na megyek, szia! – köszöntem el.
- Kaphatok egy puszit? – kérdezte. Mi van? Puszit? Ez beszívott. Na jó, egy puszi, még nem a világ… Visszafordultam, és adtam egy puszit az arcára. Ő persze azonnal kihasználta a helyzetet, és többet akart.
- Te teljesen megvesztél?! – kiáltottam rá.
- Mi a baj? – játszotta az értetlent.
- Te vagy a baj! Mit csinálsz?!
- Meg akartalak csókolni.
- Azt vettem észre! De miért?
- Hááát… jó nő vagy.
- Menj a fenébe! Hogy lehettem ilyen, hülye! Hogy feltételezhettem, hogy normálisabb vagy, mint amilyennek sokan mondanak?! Én hülye!
- Most haragszol igaz?
- Őszintén? Igen!
- Pedig fel akartalak hívni este hozzám.
- Neked elmentek otthonról! Hol élsz te, ember?!
- Nem tudod, mit hagysz ki. – úr isten! Hogy lehet valaki ekkora kretén?! Pedig eddig tök normális volt. Még csodálkoztam is, hogy milyen rendes. Erre tessék. Nem sokáig bírja álcázni magát.
- Nem. És nem is akarom!
- De miért? – ez tényleg ilyen hülye! Miért vagyok még itt? Azt sem érdemli meg, hogy képen vágjam. Miért nem húztam már el?
- Ennek több oka van. Az egyik, hogy kétszínű, és szemét vagy. A másik, hogy nekem barátom van (az már más kérdés, hogy egy ideje megromlott a kapcsolatunk, és Andris magasról tesz rá, hogy mi van velem, és 100 éve nem is láttam, de ez most nem lényeg…) És a harmadik, hogy ha jól tudom, neked meg van barátnőd.
- Az téged ne zavarjon. Nyitott kapcsolatban élünk.
- Ó, igazán? És erről ő is tud?
- Nem kell neki magyarázni, ez egyértelmű, ha az ember ennyit utazik. Nincs kifogása ellene.
- Én abban nem vagyok olyan biztos… Na mindegy, nekem ebből elég. – mondtam, majd elhúztam a csíkot. Hát ez tényleg nem ép. Szegény ember… Csak sajnálni tudom. De főleg szegény barátnőjét sajnálom. Szerintem nem is tud róla, hogy Alo mit művel, mikor nincs vele.
|