Miután Nick visszajött értem, egy napot maradtunk az Egyesült Államokban. Nick szeretett volna előbb elutazni a következő állomásra, Németországba. Azt hiszem, ez valamilyen szinten érthető is. Így indulás előtt a következő ötlettel rukkolt elő:

- Arra gondoltam, hogy mivel a pálya nagyon közel van a szülővárosomhoz, megszállhatnánk esetleg a szüleim házában. Mit szólsz hozzá?- kérdezte lelkesen, miközben pakoltunk be a taxi csomagtartójába.

- Hát… nem is tudom…- hagytam abba a pakolást. Már hogyne tudnám?! Nem igazán tetszik az ötlet.

- Szeretném, ha megismernéd a szüleimet, és fordítva- folytatta mosolyogva, észre sem véve vívódásomat.

- Nem volna ez egy kicsit korai?

- Már miért lenne az?- csodálkozott.

- Hát, még alig két hete vagyunk együtt, és a megismerkedésünk sem olyan volt, mint amilyet a legtöbb pár magáénak mondhat. Nem a legromantikusabb módját választottuk a találkozásnak…- kerestem a megfelelő érveket.

- Ugyan már, ez butaság. Nem hinném, hogy akkora hangsúlyt fektetnének a megismerkedésünk történetére- nevette el magát, majd lecsukta a csomagtartót. Elindult, hogy beszálljon az autóba, de én nem mozdultam.- Mi az?

- Ne haragudj, de nekem ez még nem megy…- vallottam be, mire visszajött hozzám.

- Mi a baj? Mi történt?- kérdezte aggódva.

- Baj nincs. Vagyis van, de csak velem. Azt hiszem, én még nem készültem fel erre… Ne haragudj…- mentegetőztem.

- De miért? Nem lenne semmi gond, tuti imádni fognak!

- De félek, hogy nem bíznának bennem eléggé…

- Miért ne bíznának? Én bízom benned, és nekik ez bőven elég- fogta meg a kezem.

- De én sem bízom magamban, akkor te miért? Én még nem fogadtam el ezt a jelenlegi helyzetet sem. Szégyellem a múltamat, a nevemet. Akkor miért lennék elég jó neked vagy nekik?- fakadtam ki. Hirtelen magam is meglepődtem azon, mennyi minden kijött belőlem. Nem gondoltam, hogy ennyi minden aggaszt ténylegesen.

- Ne, ne mondj ilyen butaságokat. Nincs miért szégyenkezned, semmit nem tettél, ami miatt bárki is elítélhetne. És nekem elég az, hogy itt vagy. De ha nem akarod még, hogy bemutassalak nekik, akkor nem teszem. Majd várnak- mosolygott, majd adott egy puszit a fejemre.- Gyere, induljunk.

Én is elmosolyodtam, majd beszálltam mellé a taxiba. Amint beültem, automatikusan megfogta a kezem. Erről nekem rögtön bevillant két kép. Először is, mikor kikísértem a reptérre Nicket, amikor itt hagyott engem. Ezután eszembe jutott, amikor vele akartam menni, de nem engedtek felszállni a gépre. Akkor is így fogta a kezem… Önkéntelenül is elrántottam a kezem.

- Ezt ne… Rossz ómen- néztem rá, mire elnevette magát és átkarolt. Igen, butaságnak tűnik, de most már semmit nem bízok a véletlenre. Most akármit csinálnak, nem hagyom magam, el fogok utazni. Bármi is legyen…

A reptérre érve félve adtam át ellenőrzésre a papírjaimat. Ám most semmi problémát nem találtak. Így boldogan szálltam fel a repülőre és hasonlóan jó kedvem volt, amikor leszálltam arról. A szállodában átvettük a kulcsainkat, majd lepakoltunk a szobánkban. A következő napokban Nick megmutatta a környéket, a volt iskoláját, a kosárpályát, ahol a haverokkal játszott, azokat a helyeket, ahova csajozni járt, bemutatott néhány haverjának és rengeteg helyre vitt el, többek közt egyik este még táncolni is. Mindenhol mesélt valamit, mindenhol eszébe jutott valami. Nagyon jól éreztem magam ezekben a napokban, végre nem csak az unalmas bezártság, ami Philadelphiában volt. Végre kimozdulunk. Nem is akárhogy, megadjuk a módját.

Aztán lassan eljött a hét vége is. Csütörtökön Nicknek már jelenése volt a pályán, de én nem kísértem el. Ott maradtam a szállodában. Elintéztem pár telefont, felhívtam Katie-t is, hisz mióta itt vagyok, még vele sem sikerült találkoznom. Mondta, hogy kisebb-nagyobb változások következtek be az életében, de ezeket nem volt hajlandó részletezni. Megígérte, hogy másnap kint lesz a pályán és meg fog keresni. Már alig várom, nagyon hiányzott már. Elgondolkodtam azon, hogy hirtelen milyen álomvilágba cseppentem. Ijesztő belegondolni, hogy nem rég még a rácsok mögött ültem, aztán a szökésemnek köszönhetően egyszerre teljesen új dolgok tárultak elém. Megismertem Nicket, aminél jobb talán még nem is történt velem, Katie is boldognak tűnik, bár kicsit furának találtam most a telefonban. Emellett sikerült tisztázni a félreértéseket, visszakaptam a jogaimat és a szabadságomat, és ezen felül a legfontosabbat, a boldogságot is. És most itt ülök, Németországban és csak csodálkozom, hogy mindez velem történt ilyen rövid idő alatt. Más ennyit egész életében nem ér el, mint én ez alatt a cirka egy hónap alatt. Még mindig felfoghatatlan, bár már kezdem valamivel otthonosabban és kényelmesebben érezni magam ebben a szituációban.

Mire Nick hazaért, már késő délután lett. Lelkesen beszámolt, mi minden történt ma a pályán, miről folyt a megbeszélés és kikkel találkozott. Azt mondta, Kimivel is beszélt. Még említette is, hogy nem az igazi a srác. Állítólag elég furán viselkedett és még a szokásosnál is csendesebb volt. Sebastian pedig üdvözletét küldte és már-már felszólított arra, hogy holnap kísérjem el Nicket. Igaz, az én terveim között is ez szerepelt… J

Így hát másnap reggel, miután mindketten összeszedtük magunkat és egymást is, elindultunk a pályára. Bevallom, kicsit izgatott voltam. Még soha nem csináltam ilyet, nem voltam még ilyen helyen. És már nagyon vártam, hogy találkozhassak Katie-vel és Sebastiannal. Nick röviden vázolta nekem a mai nap menetrendjét, mikor hol kell lennie és én eközben mivel vagy kivel üthetem el az időt. Arra az időre, amikor nem tud velem lenni, a figyelmembe ajánlotta Sebastiant, hisz tudja, hogy nagyon jól kijövünk egymással. Végülis azt hiszem, elfogadom az ajánlatot, lesz mit mesélnem. És persze kíváncsi vagyok, mi minden történt Sebbel, mióta elutazott. Amíg a pályára tartottunk Nickkel, alig szóltam. Csak próbáltam magam elé képzelni, mi minden folyik ott.  Kissé ismeretlen nekem ez a világ és félek, hogy fogadnak majd. De minden rendben lesz. Legalábbis Nick ezt állítja. Ha meg baj lesz, majd ő vigyáz rám.

Végül megérkeztünk a pályához. Nick leparkolt, majd kézen fogva indultunk tovább. Annyira furcsa, hogy itt senkit és semmit nem ismerek. Életemben először járok az Államokon kívül. És nem is mertem arra gondolni, hogy ilyen messzire jutok onnan. De tetszik. Már most élvezem, hogy világot látok. Hihetetlen, mennyien akarnak ide bejutni. Kilométeres, kígyózó sorok a bejáratnál. Én először azt gondoltam, szépen be kell állnunk a sor legvégére, de Nick a kezembe nyomott egy nyakba akasztható jegyet, amivel jóval gyorsabban és egyszerűbben bejutottunk. Jó páran megbámultak minket, és először kicsit furcsának is találtam, de aztán rájöttem, hogy Nicket ismerték fel. És ha nem tévedek, talán olyanok is akadnak köztük, akiket féltékenységgel tölt el az, hogy engem mellette láttak. Én azonban büszkén vállalom, hogy vele vagyok. És nem mellékesen örülök is neki. Tovább mentünk a paddockba. Sok csapategyenruhás illető szaladgált fel-alá, néhány tévés és újságíró itt-ott. Az egyik újságíró meg is próbálta leszólítani Nicket, ám Nick elnézést kért tőle és mentünk tovább. Ámulva néztem körbe. Hatalmas épületek voltak felhúzva egymás mellett, velük szemben kamionok. Minden épület máshogy néz ki, és mindegyiken egy csapat neve szerepel. Gondolom, itt tartózkodnak a futam előtt és után. Nem gondoltam, hogy van idejük és energiájuk ilyeneket építgetni. Közben Nick magyarázott nekem, megtudtam, hogy a „házikó” neve motorhome. Már viszonylag messziről megláttam úti célunkat, a BMW-s motorhome-ot . Na jó, kicsit kezdő vagyok, de hát majd belejövök… J Amint megérkeztünk, Nick előreengedett.

- Gyere, bemutatlak a főnökömnek- súgta a fülembe, majd kézen fogott és az egyik asztalhoz vezetett. Lekezelt az ott ülőkkel, majd hozzám fordult.

- Nos, ő itt Carmen. Már sokat meséltem nektek róla- mutatott be engem.- Carmen, ő itt Mario, ő pedig Willy.

- Nagyon örülök- fogtam kezet mindkettővel. Nick még váltott velük pár szót, majd újból felém fordult.

- Még Robertet bemutatom, aztán megkeressük Sebastiant, rendben?- ajánlotta.

- Oké. De… az az a Robert? Aki majdnem rám nyitott a zuhanyzóban?- kérdeztem félve.

- Hát… igen, az. De már biztosan elfelejtette. És nem is tudta, hogy te vagy ott…- nyugtatott meg, aztán odamentünk a sráchoz.

- Robert, ő itt Carmen- mutatott be neki is.

- Carmen Dean- nyújtottam neki a kezem mosolyogva.

- Az a Carmen Dean? Akit kerestek a zsaruk az USA-ban?- nézett rám gyanakodva a pasi, miközben kezet ráztunk. Hirtelen megijedtem, talán el is sápadtam. Nem számítottam arra, hogy bárki is szembeállít majd a múltammal itt.

- Nem, ő nem az- vágta rá Nick, majd átkarolt.- Semmi köze hozzá.  Bár a Dean elég gyakori név az amerikaiaknál, nem?- nézett rám.

- Hát… igen…- válaszoltam megilletődve.

- Jah, oké. Ne haragudj a feltételezésért. Nem akartam semmi rosszat mondani- kért elnézést Robert, mire kicsit erőltetetten ugyan, de látszólag kedvesen rámosolyogtam.

- Gyere, megkeressük Sebit is, oké?- mondta Nick, majd otthagytuk Robertet.

- Ne haragudj, ha ezt tudom…- mentegetőzött.

- Semmi baj, hozzá kell szoknom. A csapatban majdnem mindenki ismeri a nevemet, megkeresték őket a zsaruk Indianapolisban. Ha szerencsém van, már elfelejtették, ha nincs szerencsém, akkor még sok kínos pillanat vár rám. Kénytelen leszek szembenézni a múltammal…- jegyeztem meg.

- De ebben semmi szégyellnivaló nincs. Nem csináltál semmi rosszat, és ha kell, ezt mindenkinek el fogom mondani- állított szembe magával. Rámosolyogtam, aztán megcsókoltam. Ezután továbbmentünk, valahova hátra, míg meg nem találtuk Sebastiant. Éppen beszélgetett valakivel, még véletlenül sem nézett felénk.

- Seb- szólt rá Nick, mire megfordult. Mikor meglátott, azonnal kiült az arcára az a megszokott mosoly, majd nevetve jött elém.

- Na végre megjöttél- öleltük meg egymást.- Hiányoztál ám nagyon!

- Te is nekem! De nagyot nőttél!- viccelődtem.

- Vagy csak te mentél össze- nézett rám komolyan, mire jól oldalba böktem.

- Tiszteletlen kamasz!- röhögtem, de amint láttam, Nick is jót derült rajtunk.

- Nos, nekem mennem kell, átöltözöm, aztán megyek a boxba. Ott megtaláltok, ha kell, Seb majd elvezet oda- magyarázta nekem Nick.- Azt hiszem, bátran rábízhatlak Sebire.

- Majd én vigyázok rá- ajánlotta fel Seb.

- Elleszünk, nyugi- mondtam, majd egy gyors puszi után elváltunk.

- Minden részletre kíváncsi vagyok- támadott le Seb, miután biztosra vette, hogy Nick biztos távolságban van.

- Olyan vagy, mint egy pletykás öregasszony!- nevettem fel.

- Eldönthetnéd, hogy öregasszony vagy tinédzser!- öltött nyelvet rám.

- Nem tini, kamasz!- javítottam ki. Ezután elmeséltem neki, mi minden történt velem az elmúlt két hétben, illetve mióta itt vagyok Németországban. Seb meglehetősen jó társaság volt, bár szellemes beszólásai miatt kissé akadozva ment a mesélés. De ezt egyáltalán nem bántam. Szükségem is volt már erre…