A napok nagyon lassan teltek, de már közeledett a hét eleje. Minden nappal egyre közelebb éreztem magam a maradéktalan boldogsághoz. Tudtam, hogy minden nap számít, minden perccel közelebb kerülök ahhoz a pillanathoz, amikor Nick visszajön. Minden este felhívott és beszéltünk legalább egy órát, de ez mégsem volt az igazi. Mostanában Katie is többször hívott, kicsit szokatlan is volt. Eddig elég volt, ha minden másnap beszéltünk, de egy ideje ez megváltozott. Sebastiannal is sokat beszéltem. Így az estékre mindig találtam megfelelő programot. Egyébiránt visszajöttem Danny-hez, ebben az egy hétben továbbra is ő viseli gondomat. Minden tőle telhetőt megtesz, hogy a lehető legjobban érezzem magam, bár a hiányérzetemet nem képes csillapítani. Mellesleg ez a hiányérzet néha már kezd elhatalmasodni rajtam. Nehéz így egyedül azután, hogy már éppen elhittem, hogy Nick van nekem. És egyszer csak azt veszem észre, hogy tévedtem, mert nincs. Nincs itt. És már olyan rögeszmésen várom, hogy jöjjön, hogy néha már hallom a lépteit a hátam mögött, vagy érzem az érintését. De már csak egy éjszaka… Ez lesz a leghosszabb éjszaka, ami eddig bármikor is volt. Nem hinném, hogy túl sokat tudok majd aludni, már most csak a holnapi napon jár az eszem. És itt az ablaknál állva már látom magam előtt a pillanatot, amikor a reptéren Nick előtűnik a tömegből. Bár ott tartanánk már… Most is legszívesebben sírnék, ha tudnám, hogy azzal hamarabb visszajön. De felesleges lenne.

Vasárnap este van, várom Nick hívását. Ma is remekül ment, bár a csapattársa előtte végzett. Ettől függetlenül nem féltem én őt, visszaadja ő még ezt. Majd akkor, ha már én is vele leszek. Majd én is ott leszek és szorítok. De nem kellene erre gondolnom… Ha folyamatosan ezen jár az eszem, sokkal nehezebb lesz. Már így is nehéz…

Ekkor megcsörrent a telefonom. Sebastian az.

- Szia Seb- köszöntem bele kedélyesen, bár én magam is meglepődtem azon, mennyire meghallatszik a hangomon az izgalom.

- Szia. Na mizujs?- érdeklődött azonnal.

- Itt minden oké. Láttalak ma a tévében- dicsekedtem büszkén. Olyan jó volt látni. Kár, hogy csak ott a boxban a mérnökökkel és szerelőkkel, de jobb a semminél. Bármikor adódhat még egy olyan remek alkalom, hogy beugorjon, mint a múltkor.

- Tényleg? De ugye nem kenődött el a sminkem? És a frizurám is jó volt, ugye?- szórakozott, amit nem bírtam ki nevetés nélkül. Ez hiányzott már nekem. Ez a srác mindig képes megnevettetni.

- Nem, nagyon jól néztél ki- válaszoltam vigyorogva.

- Oh, köszönöm! Ezt bókként könyveltem el! Vigyázz, ha ezt Nick megtudja, megint féltékeny lesz!- figyelmeztetett.

- Mi az, hogy megint? Miért lenne rád féltékeny?- talán csak viccből, de beletrafált. Tényleg féltékeny volt rá a múltkor…

- Mert most mondtad, hogy jól néztem ki. Emellett te is nagyon jól tudod, hogy sármos vagyok, okos és szélvészgyors. Kell ennél több?

- Igazad van- kuncogtam tovább.

- Na ugye… Apropó! Nick hívott már?- váltott témát.

- Nem még…- válaszoltam kicsit elkeseredetten.

- Oh… Ez esetben… Én nem is zavarlak, mert ha megtudja, hogy éppen szerelmet vallottunk egymásnak, akkor baj lesz! Lehet, hogy pont most hívna…

- Igazad van… Veszélyes játékot űzünk, Seb!- szálltam be én is a játékba.

- Na látod… Jobb, ha leteszem. Vigyázz magadra! Aztán ne hagyd Nicknek, hogy otthagyjon téged!

- Oké, ha kell, a bőröndjébe bújok- ígértem meg.- Vigyázz magadra!

- Te is! Szia- köszönt el, majd letette. Mosolyogva bontottam én is a vonalat, aztán újra csak bambultam ki az ablakon. Mikor hív már? Jaj, én már nem bírom. Annyira közel érzem magamhoz már most. Léptek zaját hallom a hátam mögül. Azonnal hátranéztem, de senki nem volt ott. Biztosan csak Danny sétált el a folyosón és a nyitott ajtón keresztül behallatszott. Ez már tényleg beteges… De mikor hív már Nick? Kezdek ideges lenni… Seb mindig utána hív, és vele már beszéltem. Akkor mi van már? Talán nekem kéne felhívnom őt? Lehet, hogy ez jó ötlet… Tárcsázok is… És kicsöng… Közben kint is csörög egy telefon.

- Danny! Vedd már fel!- kiabáltam ki neki, de csak arra figyeltem, mikor veszi már fel Nick. De semmi. Baj van? Vagy még nem végzett? Vagy lepihent? Mi van már vele? Na jó, ideje lenyugodni. Semmi baj nincs, holnap itt lesz és végre találkozunk. Behunyom a szemem és magam elé képzelem a pillanatot. Istenem, ez túl élethűre sikeredett. Mintha gyengéden végigsimítaná a karomat… Mintha hallanám a szívverését is. Mintha egyszerre dobbanna az enyémmel… Automatikusan a vállamhoz kaptam, hogy tovább érezzem az érintését, de nem azt éreztem, amire számítottam. Egy kéz… Nem képzelődöm, tényleg itt van… A lélegzetem elállt, nem hiszem el. Lehetetlen, holnap jön csak… De érzem, hogy ő az… Nem lehet más. Felfogni még mindig nem tudom, nem megy. Újból behunyom a szemem és várok. Már megint csak képzelődnék? De olyan valós… A következő pillanatban a kezeit már a derekam körül találom. Óvatosan átkarol hátulról, majd közelebb húz magához. Belefeledkezek a közelségébe, teljesen elkábít az illata. Hagyom, hogy azt tegyen velem, amit csak akar. Átadtam magam a pillanatnak, a külvilág megszűnt és csak élvezem, hogy itt van. A nyakamhoz hajol és egy puszit ad rá. Szabályszerűen beleborzongok, a bőröm azonnal libabőrös lett. Türelmetlenül várom, mi következik. Lassan maga felé fordít. A szememet még mindig nem merem kinyitni. Felesleges lenne, úgysem hinnék neki. Érzem, hogy közelebb hajol hozzám, majd gyengéden megcsókol. Igen, most felhőtlenül boldog vagyok. Szinte úgy érzem, a föld felett lebegek. Most az sem érdekel, hogy kerül ide, csak az a lényeg, hogy itt van. Itt van velem, itt van értem, értünk. És már nem hagy itt. Lassan elhajolt tőlem, és ekkor mertem kinyitni a szemem. Rögtön megtelt könnyekkel. Még mindig nem fogtam fel. Boldogan a nyakába borultam, és szipogva suttogtam:

- Nagyon hiányoztál…

Egy puszit nyomott még a fejemre, aztán szorosan magához ölelt. Nem is kellenek ide a szavak, tettekkel mindent ki tudunk fejezni, amit most gondolunk és érzünk. De néha már azok is feleslegesek. Hosszú ideig álltunk még ott mozdulatlanul, szótlanul. Ebből az ölelésből egyikünk sem akart kibontakozni. Így mindent közöltünk egymással, amit fontosnak tartottunk. A pillanatot, ami szinte végtelennek tűnt, Danny zavarta meg.

- Ööö… Bocs, ha zavarok, de… kész a vacsora. Jöttök enni, vagy… majd inkább később…- kicsit zavart volt. Tudta, hogy fontosak számunkra ezek a percek, és nem akart megzavarni minket.

- Mindjárt ott leszünk, köszi- válaszoltam neki, majd ki is ment a szobából.

- Örülök, hogy itt vagy- néztem Nickre. Elmosolyodott, majd újból megcsókolt. Ezután kézen fogott és kimentünk Danny-hez enni. A vacsorát csendben végigültem. Ugyanezt a fiúkról nem lehet elmondani. Nick lelkesen mesélt a hétvégéjéről, Danny pedig újabb és újabb, egyre mélyebbre hatoló technikai kérdéssel bombázta. Mosolyogva elfigyeltem őket, ahogy hevesen gesztikulálva értekeznek. Nem volt szívem közbeszólni bármit is, annyira aranyosak voltak. Mint két lelkes kisgyerek. Egyszer aztán mégis gondoltam egyet, halkan megjegyeztem, hogy elmegyek tusolni, de mintha meg sem hallották volna. Teljesen belefeledkeztek a mechanika rejtelmeibe.

Ám miután megfürödtem, Nick már a szobámban volt. Meg is lepett, amikor kiléptem a fürdőből, azonnal odaállt elém és „fogságba” ejtett, esze ágában sem volt elengedni a karjai közül.

- Mondd csak, hogyhogy ma jöttél vissza?- kérdeztem kíváncsian.

- Vissza is mehetek, ha nem kellek…- mondta sértődötten, de nem engedett el.

- Meg ne próbáld!- fogtam meg rögtön a karját, mire önelégülten elmosolyodott.

- Tudtam…- jegyezte meg, utána belekezdett a magyarázkodásba.- Úgy döntöttem, még ma visszautazom ide. Már hiányoztál… És ezután már nem szabadulsz tőlem!

- Nem? Hű de rossz lesz nekem- bújtam hozzá nevetve. Egy újabb csók után ő is elvonult fürödni, én meg addig bebújtam az ágyba és kapcsolgatni kezdtem a tévét. Aztán egy idő után megállapodtam egy csatornánál, ahol pont a mai futam-összefoglaló ment. Ugyan láttam a versenyt, mégis figyelmesen bámultam a képernyőt, ismerős arcok után kutatva. Már teljesen belepistultam, amikor Nick szó szerint bevágódott mellém az ágyba.

- Na mit nézel? Jé! Ott vagyunk- nézte meg ő is jobban a képet.

- Aham. Megnéztem ám délután!- dicsekedtem büszkén.

- Tényleg? Mióta nézel te ilyesmit?- érdeklődött.

- Hát, még a múltkor belenéztem, és láttam benne egy elképesztően jóképű és szexi pasit. Na, azóta mindig megnézem- válaszoltam nagy átéléssel.

- Nahát, érdekes… Hogy hívják a fickót?- faggatott tovább.

- Jaj, nem jut eszembe a neve… Pedig tényleg nem mindennapi pasi…- bólogattam elismerően .- De várj csak! Lehet, hogy Vettel a neve…

- Vettel?- fintorgott látványosan.- Nem lehet, hogy az a Heidfeld gyerek?

- Most, hogy így mondod… Nem is tudom… Lehetséges…- gondolkodtam el.

- Szerintem ő volt. Heidfeld sokkal jobb arc, mint az a Vettel srác- bizonygatta.

- Akkor biztosan ő volt. De ez a Heidfeld gyerek ne bízza el nagyon magát…- adtam neki egy csókot, majd inkább kikapcsoltam a tévét. Hamarosan el is aludtunk.

Eközben Európában teljesen máshogy alakultak a dolgok. Katie ismét egyedül otthon, mint ahogy ez már napok óta megy. Bár a mai helyzet sokkal másabb és összetettebb, mint az eddigi esték. Kimi éppen úton Finnország felé, ő pedig itt maradt egyedül Silverstone közelében, Northampton-ban. Kifejezetten magányosnak érzi magát, hiányzik neki valaki, aki megérti. A dolgok megváltoztak egy ideje. Konkrétan pár napja. És ezt a néhány napot, ami ez alatt az idő alatt történt, egyszerűen nem hagyja nyugodni Katie-t. Kimit elszólította a kötelesség, testvére telefonált, hogy haza kellene utaznia, Kimi pedig indult, ahogy egy jó testvér teszi. És ezzel semmi baj nincs. Ebbe Katie is beletörődött. Mégis az fáj neki, ahogy elváltak, és ami az előtt történt…