Amikor boldog az ember, még a szokottnál is gyorsabban repül az idő. Amikor az ember szeretné megállítani az időt, akkor nem sikerül. Mikor szenved az ember, lassan telnek a percek. Fura dolog ez, mégis valahogy érthető. Ez az élet rendje, ezen nem változtathatunk.

Annyira gyorsan elszaladt ez a két nap, és már itt állunk, tele bőröndökkel, előkészített jegyekkel, indulásra készen. Vár minket Európa, vár Anglia. És Anglián kívül mások is. Csak ránk várnak, mi pedig alig várjuk, hogy mehessünk. Ott lesz Sebastian és Katie is, akik már nagyon hiányoznak nekem. Ők mindvégig mellettem voltak. És most az van velem, aki eddig hiányzott. Szerepcsere történt. Nem tudnám megmondani, hogy volt a jobb: mikor Katie-ékkel voltam, vagy most Nickkel. Egyik esetben sem felhőtlen a boldogságom. De ma jó úton haladok afelé, hogy teljes legyen a kép. Azzal megyek, aki eddig nem volt, azokhoz, akik mindig is voltak. Már most úgy érzem, ez nem valós és nem is érdemlem meg. Ez egy szép tündérmese, amibe véletlenül belecsöppentem. Aztán majd jön a keserű ébredés… De mégsem utal semmi arra, hogy ez tényleg egy álom. Minden porcikám azt mondja, ez tényleg velem történik és elhihetem. Nem kell félnem, csak bíznom. Én pedig a szívemre hallgatok, ahogy azt Nick mondta nekem… És talán ennek a mondatának köszönhetjük, hogy nem voltam konok és engedtem a csábításának. Ezzel talán jóvátettem eddigi hibáimat.

Még a délután folyamán összepakoltam a holmimat. Nicknek nem nagyon volt mit pakolnia, nem sok cuccot hozott. Tudta, hogy csak pár napig marad, de bízott a döntésemben és abban, hogy esetleg nem egyedül, egy hideg hotelszobában kell majd átvészelnie ezt a néhány napot. Én pedig szívesen „segítettem” rajta. Most pedig tudom, hogy el kell mennem. Kivételesen önző leszek és csak a saját boldogságomra fogok gondolni. Az pedig csakis Nick mellett létezik. Így egy percig sem gondolkodtam azon, hogy vele tartok-e.

Reggel egy kicsit nyúzottak voltunk mindketten. Így ásítozva vonszoltuk ki a bőröndöket a nappaliba, ahol már Danny várt ránk.

- Ejj de kómásak vagytok! Mi volt az éjszaka?- érdeklődött sunyi vigyorral.

- Sötét…- vágta rá Nick egy ásítás után, mire Danny fura grimaszt vágott.

- Na jó…- legyintett Danny, beletörődve, hogy semmit nem fog megtudni.- Mikor indul a gépetek?

- 10-kor- válaszoltam csendesen. Mindig is utáltam búcsúzni. Az mindig valaminek a végét jelenti. De most bennem van az a tudat, hogy csak akkor leszek boldog, ha most Nickkel megyek. És ezt Danny is tudja, és megérti.

- Akkor hamarosan indultok… Hiányozni fogsz, Carmen…- kezdte ő. Látta rajtam, hogy én most nem nagyon jutok szóhoz. Egyrészt sajnálom, hogy itt kell őt hagynom, másrészt örülök annak, hogy olyannal utazhatok el, akivel szeretnék. Utálom ezeket a visszás érzéseket…

- Te is hiányozni fogsz nekem- léptem közelebb hozzá.- Először is köszönöm, hogy befogadtál engem, és mindent megtettél annak érdekében, hogy jobban érezzem magam. Sokat segítettél nekem. Másodszor pedig, köszönöm, hogy erre a két éjszakára Nicknek is szállást biztosítottál.

- Ugyan már, ez a legkevesebb- válaszolt mosolyogva.- Ugye tudod, hogy ha bármi baj lenne, szomorú vagy, vagy csak beszélgetni akarsz valakivel, nyugodtan felhívhatsz?

- De nem lesz szomorú és semmi baj nem lesz- lépett mellém Nick és megfogta a kezem. Ebben benne is volt a válaszom.

- Azt nagyon ajánlom. Ha meghallom, hogy mégis van valami, odamegyek…- fenyegetőzött Danny.

- De nem lesz baj. Majd én vigyázok rá- ígérte meg Nick. Hálásan mosolyogva a vállára hajtottam a fejem.- És tényleg kösz, hogy maradhattam.

- Szívesen. Vigyázzatok magatokra- mondta Danny, majd megölelt engem, Nickkel pedig lekezelt. A fiúk felkapták a bőröndöket, majd kiballagtunk a ház elé. Hamarosan ideér a taxink, amit hívott Nick.

- Mikor lesz legközelebb itt a közelben futam?- kérdezte Danny Nicket.

- Hát…- gondolkodott.- Most Európában vagyunk, aztán… Majd októberben, Brazíliában lesz az évadzáró futam. Szeretnél esetleg kilátogatni?

- Nem tudom. Talán- válaszolt kurtán Danny.

- Szerezzek neked jegyet? Tudod, megvannak a kapcsolataim- ajánlotta fel Nick vigyorogva.

- Nem kell, tényleg. Majd intézkedem, ha döntöttem. De kösz- hálálkodott Danny. A taxink pedig megérkezett. Még egyszer megöleltük egymást Danny-vel, majd Nickkel beszálltunk a taxiba és elindultunk a reptér felé. Amint elhelyezkedtünk, Nick automatikusan megfogta a kezem. Erről hirtelen bevillant az a kép, amikor legutóbb mentünk a reptérre, amikor itt hagyott engem. Nem akarok többé erre gondolni, mégis erről az ártatlan mozdulatról azonnal ez jutott eszembe. Ő nem is sejthette, hogy előtörnek belőlem ezek az emlékek. De ennek most teljesen más a jelentése, mint akkor. Akkor próbáltunk erőt adni egymásnak, hogy sikerüljön túltenni magunkat az elváláson. Most az összetartozásunkat jelképezi. Hogy együtt vagyunk és együtt is maradunk, bárki bármit is tesz. Minket már nem választhatnak el egymástól egykönnyen. Egyikünk sem hagyja most már veszni ezt a kapcsolatot. Még csak véletlenül sem jutott eszembe, hogy ez akár valami rossz ómen is lehet…

Amikor megérkeztünk a reptérre, Nick fizette a taxit, addig én kierőlködtem a bőröndöket a csomagtartóból. Nem is értem, hogy lehet nekem ennyi holmim. Majd megszakadtam, mire sikerült kiszednem onnan. A taxis továbbállt, mi pedig elindultunk megnézni, felszállhatunk-e már a gépünkre. Szerencsénk volt, már ott álltak a hostessek és ellenőrizték az útleveleket és a jegyeket. Mi is odamentünk, és leadtuk az útlevelet.

- Rendben, uram, jó utat kívánok!- adta vissza a hölgy Nicknek az útlevelét. Aztán elkezdett egy másikkal sutyorogni és közben nézték az én papírjaimat. Tanácstalanul néztem Nickre, ő sem értett semmit.

- Hölgyem, nagyon sajnálom, de ön nem szállhat fel a gépre. Az útlevele le van tiltva- nézett rám a nő.

- Hogy micsoda?- kérdeztem vissza. Biztosan valami vicc, ilyen nincs. Ki tilthatta le az útlevelemet?

- Az útlevelét letiltotta a rendőrség, ön nem hagyhatja el az országot. Nagyon sajnálom- adta vissza a papírokat, de én nem mozdultam. Egyszerűen nem hiszek a fülemnek. Nick látva kétségbeesésemet, arrébbhúzott onnan.

- Ez meg mi? Ezt nem említetted nekem…- állt szembe velem.

- Mert én magam sem tudtam róla! Hogyan blokkolhatták az útlevelemet?- kaptam a fejemhez elkeseredetten. Semmi értelmes dolog nem jutott az eszembe, egyfolytában csak arra gondoltam, hogy nem szállhatok fel arra az átkozott gépre.

- Végülis érthető. Börtönben ültél. Büntetett előéletű vagy…- világosított fel. Igaza van… Hogy ez nekem nem jutott eszembe eddig?!

- De hát ártatlan vagyok! Szabadon engedtek, rábizonyítottak mindent Chrisre!

- Talán elmulasztották érvényesíteni a papírjaidat…

- De hát… most mi lesz? Így nem mehetek veled…- tört el a mécses. Most éreztem magam teljesen elveszettnek.

- Tudom. Én fogok itt maradni, amíg nem jöhetsz velem- válaszolt elszántan.

- Nem lehet. Neked a csapatodnál a helyed- szipogtam.

- Nem, nekem melletted a helyem. Nem hagyhatlak itt egyedül…- húzott közelebb magához.

- De muszáj lesz. Téged várnak Angliában. Én meg maradok itt…- kezdtem el keservesen sírni. Annyira reménytelen ez a helyzet…

- De valamit csak ki tudunk találni! Mégsem maradhatsz… Ilyen állapotban meg nem is hagynálak- simogatta az arcom aggódva.

- Nincs más választásod. Menned kell. Majdcsak túlélem. Egyszer már sikerült, biztosan menni fog most is…

- Ne mondd ezt…- ölelt át szorosan. Zokogva a vállára hajtottam a fejem és görcsösen kapaszkodtam belé.- Jól figyelj. Nekem vasárnap futamom van, de másnap, hétfőn első dolgom lesz, hogy repülőre üljek és visszajöjjek hozzád.

- Tényleg?- néztem fel rá.

- Igen. Hétfő reggel az első géppel jövök vissza hozzád. És aztán már nélküled sehová. Ha kell, hozzád kötözöm magam, de nem megyek nélküled- adott egy puszit a fejemre. Hálásan megcsókoltam, aztán hozzábújtam.

- Holnap elintézem, hogy érvényesítsék az útlevelemet- hüppögtem.

- Rendben. És hétfőn itt leszek és jössz velem Németországba. Ma szerda van, akkor már csak… öt nap. És minden este hívni foglak, jó?

- Aha…- bújtam hozzá szorosabban.

- „A londoni járat utasait kérjük, szálljanak fel a repülőgépre. A gép öt perc múlva indul”- hallottuk a felhívást. Nedves szemekkel Nickre néztem, aztán megcsókoltam, még utoljára. Megint elmegy, megint nélkülem… De az az egy tartja még bennem a lelket, hogy most tudom, hogy visszajön. Megígérte. Azt mondta, itt lesz, és én bízom benne. Nem élném túl, ha most csak ámítana.

- Ugye biztosan itt leszel?- kérdeztem még egyszer.

- Esküszöm. Hétfőn…- ölelt meg még egyszer, aztán felkapta a holmiját (ami az enyémhez képest jelentősen kevesebb volt) és otthagyott. Még egyszer, utoljára visszanézett, majd végleg eltűnt. Én sírva a váróba vonszoltam a bőröndömet, majd leültem az egyik székre. A kezeimbe temettem az arcom, és úgy zokogtam. Hogy nem tudtam én arról, hogy blokkolták az útlevelemet? Miért nem szóltak erről nekem? És miért nem hozták helyre, miután szabadultam? Lett volna rá idejük, az már majdnem két hete volt. Ha akkor helyrehozzák, most Nick mellett ülhetnék azon a fránya gépen, nem itt egy ócska széken. Miért vagyok én ilyen szerencsétlen? Én már azt hittem, semmi nem ronthatja el a boldogságomat, erre tessék.

És a legrosszabbul most érzem magam. Nagy a nyüzsgés ugyan a reptéren, ám a belső zaj mögött én meghallom azt, ami egyszer már összetörte a szívemet. Ugyanaz a hang, ami egy új fejezetet nyitott az életemben. És most újabb fejezet kezdődött, melynek írását csak öt nap múlva folytathatjuk. Egy nagy szünetet kell tartanunk, mert az egyik főszereplő messze van. Nagyon messze. Összeszorul a szívem, miközben hallom, hogy halkul el teljesen, hogy nyeli el az emberek hangja a gép hangját. Ez a gép elvitte a boldogságomat. Azt a személyt, aki a boldogságomat jelentette.

Ekkor hallom, hogy megcsörrent a telefonom. Előszedtem a zsebemből és megnéztem. Egy smst kaptam. Nicktől…

„Már most hiányzol! Szeretlek. Nick”

Ennyi volt az üzenet, de nekem mindennél többet jelentett. Talán ez a pár szó ad majd nekem erőt, hogy kibírjam még ezt az öt napot annak tudatában, hogy szeret és én is hiányzom neki. Így talán még nehezebb, mint legutóbb volt, de kitartok és visszavárom hétfőn.