Már sötét volt, amikor visszamentünk a házba.  A naplemente valahogy sokkal szebb volt Nick társaságában. Szinte nem is beszéltünk, csak ültünk ott a parton, Nick átkarolt, én meg hozzábújtam. Csak próbáltuk megemészteni azoknak a szavaknak a jelentőségét, amik az előbb hangzottak el. Próbáltuk felfogni, hogy azokat, amiket az előbb tettünk, komolyan gondoltuk. És hogy ennek, ami most elkezdődik, lesz jövője. Hogy most már semmi és senki nem választ el minket, és sikerül majd fenntartani a kapcsolatot. Kicsit félek, hiszen már csak a munkája miatt sem tudok mindig vele lenni, és félek, mert szintén a munkája miatt rengeteg emberrel találkozik. Ki tudja, meddig bírja, hogy meg van kötve. És ha egyszer elege lesz belőlem, akkor a harmóniának lőttek, én meg mehetek a fenébe. Még éppen hogy csak kezd gyógyulgatni a sebzett szívem, de abban az esetben minden seb felszakadna. De hát nem is értem magamat, miért gondolkozom én ilyeneken? Nick itt van velem és mindent egy lapra téve visszajött hozzám, értem. Csakis értem. Otthagyott mindent, hogy velem legyen. Hát nem bizonyított eleget? Még ez sem elég nekem? Butaság lenne már most arra gondolni, mi lesz akkor, ha nem lesz velem. Itt van, és kész. És mindent meg fogunk tenni azért, hogy ez sokáig így is maradjon.

Mikor már kezdett lehűlni a levegő, visszasétáltunk a házba. Danny mosolyogva várt minket.

- Danny… Nos, szeretném neked bemutatni…- kezdtem volna, de Danny belevágott.

- Amint látom, sikerrel jártál- mondta Nicknek, majd lepacsiztak. Na most vesztettem el a fonalat. Tanácstalanul járattam a tekintetem a két férfiú között és vártam, hogy valaki megmagyarázzon nekem mindent.

- Kösz az útbaigazítást- kacsintott Nick Danny-re.

- Ez azt jelenti, hogy… Te is benne voltál, te galád?- böktem oldalba Danny-t.

- Most miért? Baj? Rosszat tettem?- kérdezett vissza sértődötten.

- Nem!- vágtam rá rögtön, mire Nick megpuszilta a fejemet.- De legközelebb ne szervezkedjetek a hátam mögött, ellenem…

- Jó, nem lesz több ilyen- ígérte meg Danny.

- És te most hol fogsz aludni?- kérdeztem Nicktől.

- Hát, majd a városban kiveszek egy szobát- gondolkodott el. Úgy tűnik, ez még neki sem jutott eszébe.

- Már hogy is ne! Maradj itt. Van egy üres szobám…- felelte Danny készségesen.

- Nem, igazán nem szükséges…- mentegetőzött Nick.

- Jó, értelek. Nem kell a szoba… Ez esetben csak annyit tudok mondani, hogy Carmen ágya két személyes…- jegyezte meg kaján vigyorral. Hangosan felnevettem, utána Nickre néztem. Ő is röhögött.

- Nem, nem úgy értettem. Tényleg nem maradok. Jó lesz nekem a szálloda is- válaszolt.

- De miért? Itt akarsz hagyni Danny-vel? Ezzel a lökött fazonnal?- mutattam rá vigyorogva.

- Miért? Mi kárt tehet benned?

- Hát… Mondjuk szellemileg teljesen leépít! Vagy súlyos lelki traumát okoz nekem! Ez sem hat meg téged?- vontam kérdőre.

- Nem is tudom… Tényleg veszélyes egy alak lehet… Most hogy így alaposabban megnézem… Hát, mondasz valamit…- vizsgálgatta ő is Danny-t.

- Na jó, le lehet akadni rólam. Te meg maradj csak nyugodtan. Tényleg ott a szoba, de ha neked mégiscsak a Carmen ágya kell… Én nem vagyok semmi jónak az elrontója…- magyarázta.

- Hát… Rendben. Kösz- egyezett bele végül Nick.

- Akkor külön szoba vagy az enyém?- kérdeztem.

- Ahogy gondolod…- felelt sejtelmesen.

- Ez esetben ne húzzunk fel még egy ágyneműt…- vágtam rá. Danny mosolyogva, a fejét rázva odébbállt, mi meg bevonultunk a szobámba. Pontosabban a szobánkba. Gyorsan elmentem zuhanyozni, ez idő alatt Nick ismerkedett a helyiséggel. Mikor kijöttem a fürdőszobából, éppen az ablaknál állt, nézett kifelé. Nem tudom, mi érdekeset talált ott, de nagyon belemerült. Csendesen mögéléptem, átöleltem és megpusziltam az arcát.

- Nagyon elgondolkodtál. Min jár az eszed?- kérdeztem halkan.

- Csakis rajtad- mosolyodott el, aztán szembe fordult velem.- Én holnapután utazom vissza Angliába. Mondd kérlek, hogy velem jössz te is.

- Ha hajlandó vagy magaddal vinni, akkor veled megyek- feleltem, majd megöleltem.

- Nem is hagynálak itt semmiképpen…- súgta még a fülembe, aztán elengedett.- Én is lefürdök.

Némán bólintottam, aztán mikor becsukta maga mögött a fürdő ajtaját, széles vigyorral elvágódtam az ágyon, mint ahogy a tinilányok szokták. Most legszívesebben kiugrottam volna a bőrömből. Annyira tökéletes ez az este és még mindig nehezemre esik elhinni, hogy mindez velem történik, és Nick valóban itt van velem. Még olyan emészthetetlen. És fura, és durva! Már lassan szokatlannak érzem, hogy boldog vagyok. Régóta nem éreztem ennyire jól magam, és hihetetlen belegondolni, hogy ezt is ez a pasi váltotta ki belőlem.

Nagy gondolkodásom közepette elnyomott az álom. Mire Nick végzett én már ott szundítottam. Ezért, hogy meg ne zavarjon, óvatosan bemászott az ágyba, aztán átölelt és elaludt ő is.

Másnap reggel egyedül ébredtem. Sehol senki. Most ez akkor mi volt? Az nem lehet, hogy az egészet álmodtam. Ahhoz túl reális volt. Vagy mégsem? Tényleg bekattantam, és Nicknek esze ágában sincs visszajönni ide? Jaj de rossz ennyire tanácstalannak lenni. Reggel meg még különösen fáj a gondolkodás. Gondoltam hát egyet, magamra kaptam a köntösömet, aztán lebattyogtam Danny-hez, hogy utána járjak a dolognak.

- Jó reggelt, Danny- ültem le az asztalhoz, ahol drága unokaöcsém éppen a reggelijét fogyasztotta.

- Neked is. Na mi van, rövid volt az éjszaka? Elég álmosnak tűnsz…- vigyorgott eszelősen.

- Ha hiszed, ha nem, végigaludtam az egész éjszakát. Csak kimerült voltam…- adtam magyarázatot.

- Hát, azt meg is értem- kacsintott rám.- Egyébként Nick lement a partra futni…

Aha! Ezek szerint nem képzelődtem. Ezt elégedetten és egyben boldogan veszem tudomásul. Sőt, még láthatóan el is mosolyodom.

- Most mit vigyorogsz?- kérdezte értetlenül, de szintén azzal az idióta vigyorral.

- Te ezt nem értheted. Kicsi vagy te még ehhez…- öltöttem rá nyelvet. Párbeszédünk pedig itt meg is szakadt, ekkor ért vissza Nick. Felálltam és az ajtóban vártam. Mosolyogva jött fel.

- Azt hittem, még alszol- köszöntött egy csókkal.

- Nem szóltál, hogy lejössz- mondtam neki látszólag durcásan.

- Nem akartalak felébreszteni. Baj?

- Nem- mosolyogtam. Reggeli után Nick elintézte az én jegyemet is a holnapi londoni járatra, utána lementünk a partra. Délutánra kicsit kimerültünk, így szinte csak pihentünk. Vagyis pihentünk volna, ha hagyták volna. Egyszer csak megcsörrent a telefonom.

- Hallo?- szóltam bele.- Áááá szia!!!

- Ki az?- kérdezett rá azonnal Nick, látva, mennyire örülök az illetőnek.

- Szia Carmen. Mi újság feléd? Mondd, hogy kérdezhetem úgy, hogy felétek?- érdeklődött Sebastian.

- Tehát a te kezed is benne volt- nevettem el magam, közben Nicknek valahogy elmutogattam, hogy Seb van a vonal túlsó végén.

- Akkor most haragszol rám ezért?

- Dehogyis! Mondtam már, hogy nem tudom, mi lenne velem nélküled?- hízelegtem neki, amit természetesen Nick nem nézett jó szemmel.

- Mindjárt jön az, hogy „nem tudok nélküled élni”…- morogta magában, mire hozzávágtam egy párnát.

- Azt hiszem, még nem elégszer. Ismételgetheted még párszor, hogy mindenképpen megjegyezzem- szórakozott Seb.- Nick is ott van?

- Igen, itt van- válaszoltam.

- Oké, akkor mondd neki, hogy gratulálok, sikeresen összeszedte a bátorságát, hogy felüljön arra a nyamvadt repülőgépre- gúnyolódott, amin megint kuncogni kezdtem.

- Ne légy gonosz! De azért majd átadom.

- Rendben. Akkor én nem is zavarok meg inkább semmit… Ugye jössz te is holnap Nickkel?

- Igen, megyek- feleltem büszkén.

- Oké, akkor majd találkozunk. Vigyázz magadra! Szia- köszönt el, majd letette.

- Most mi van? Csak Seb volt…- néztem végig a duzzogó Nicken mosolyogva. Tudom én, mi baja…

- Tudom… Csak Seb…- felelt, jól kihangsúlyozva a „csak” szócskát.

- Most mi van? Haragszol rám? Mondtam valami rosszat?- komolyodtam meg én is.

- Miért nem mondtad neki, hogy „te vagy életem szerelme”?- gúnyolódott elváltoztatott hangon. Lehajtottam a fejem, aztán elmosolyodtam. Odaültem mellé és hozzábújtam, amire ő természetesen nem reagált. Valószínűleg azért, mert azt hitte, hízelegni akarok.

- Mert az te vagy… Hát nem érted? Seb csak egy nagyon jó barát, aki sokat segített nekem, nekünk. És lehet, hogy nélküle nem is tartanánk itt. Meg egyébként is fiatalabb nálam…- magyaráztam neki, de már az elő mondatnál felkapta a fejét. Láttam rajta, hogy tetszik neki, amit hall, de ezt nem mutatta ki először. Mélyen a szemébe néztem, aztán még közelebb bújtam hozzá és megcsókoltam.

- Haragszol még?- kérdeztem utána.

- Eddig sem haragudtam- mosolyodott el, mire nevetésben törtem ki, de hamar visszafogtam magam.

- Féltékeny voltál rá, igaz? Valld be őszintén!- faggattam eltökélten.

- Nem!- vágta rá rögtön.- Miért kéne féltékenynek lennem egy kissrácra? Mellesleg azt mondtad, én vagyok életed szerelme…- mondta büszkén. Azt hiszem, most dobtam az egóján egy kicsit. J

- Na tessék, visszaélsz vele. Ha ezt tudom…

- … akkor nem mondod?- fejezte be helyettem a mondatot.

- Akkor meggondolom, hogy mondjam-e. Persze nem változtatott volna semmin, ha nem mondom el…- hajtottam a fejem a vállára, mire végre átkarolt. Tehát megvolt az első vitánk? Bár ezt nem feltétlenül nevezném annak… Én kifejezetten élveztem. Sok olyan dolog derült ki, ami engem megnyugtat és boldogsággal tölt el. Féltékeny volt Sebastianra. Pont rá. Ez már nekem elég. Tényleg szeret. És legalább biztosan tudja, hogy én is így érzek, tehát most elvileg minden tökéletes…