Picivel több, mint egy hete lakom Danny-nél. Egy hét hosszú idő, mégis túl kevés bizonyos dolgokhoz. Még mindig nagyon fáj, ha visszagondolok mindarra, ami Indianapolisban történt velem nem rég, de arra jó volt ez az egy hét, hogy elérjem, hogy ne bőgjem el magam, ha eszembe jut akár Nick, akár a vele töltött idő. Persze néha nem tudom mégsem megállni, hogy el ne morzsoljak pár könnycseppet. Mikor egyedül vagyok, összezárva a gondolataimmal… A kínzó emlékekkel, melyek még ennyi idő után sem képesek nyugton hagyni. És akármennyit várok, később sem lesz sokkal jobb. Talán elérem majd azt, hogy csak az marad meg, ami szép volt, és elfelejtem azt a sok-sok könnycseppet, amit ejtettem. Persze mindig is ott lesz egy fekete folt a lelkemen, ami emlékeztet arra, hogy az én hibámból nem jött össze. Majd eszembe juttatja, hogy soha nem lehetek igazán boldog, mert hagytam kicsúszni az igazi szerelmet a kezeim közül. De jobb lesz ebbe a helyzetbe beletörődni. Ezeken szoktam gondolkodni akkor, amikor lemegyek a tengerpartra. Ezt általában minden délután megteszem. Ott biztosan egyedül lehetek és senki nem zavarhat  meg abban, hogy helyre tegyem magamban a dolgokat. Így senki nem befolyásolhat, csak magamra számíthatok. Persze ez az esti látogatás nem csak ebből a célból vált szokássá. Imádom a tengert. Kicsi korom óta mindig is rajongtam érte. Szép gyerekkori emlékek kötnek hozzá, melyek minden egyes alkalommal előttem vannak, mikor a tenger közelében vagyok. Bár ilyenkor még a szokottnál is jobban hiányzik Katie, de vigasztal a tudat, hogy ő boldog, és jól érzi magát Európában Kimivel. Rendszeresen felhív telefonon, úgy, ahogy Sebastian is teszi. Megtartotta az ígéretét és még a nagy távolság ellenére is gondomat viseli. Általában mesél arról, mi történik vele, gondosan ügyelve arra, hogy Nicket még véletlenül se említse meg. Ezzel is segítve nekem. Danny is mindenben velem van, kérte, hogy bármi problémám akad, forduljak hozzá. Vele is rengeteget beszélgetek, és pár napja vettem a bátorságot és elmondtam neki is mindent. Azóta próbál nekem programokat szervezni, hogy ne legyen időm agyalni. Így szinte minden nap elvisz valami étterembe enni, közben beszélgetünk, valamint áthívja a barátait is. Van egy kedves haverja, Patrick. Nagyon vicces srác, jó poénjai vannak. Vele különösen jól elvagyok, azt hiszem, talán kicsit hajt is rám. Aranyos, meg minden, de egyrészt még korai lenne, másrészt pedig nem éppen az esetem. Az én esetem messze van innen… Nagyon messze…

Egyik este, szokásomhoz híven, késő délután leballagtam a tengerpartra. A naplementét mindig ott szoktam megnézni. Utána még ülök ott egy ideig, majd visszamegyek a házba. Most is naplementét vártam, bár talán kicsit korán érkeztem ma. Nem tudom, miért, de úgy éreztem, le kell jönnöm. Megint olyan fura érzésem van, mintha valaki követne. Mintha bujkálnom, „menekülnöm” kellene valaki elől. Na tessék. Szép. Már üldözési mániám is van. Tudtam én, hogy be fogok kattanni. Csak nem gondoltam, hogy ilyen hamar. De hát ez van, kezd elmenni az eszem. Jobb lesz elfogadni a tudatot.

- Szia Carmen- hallottam a hátam mögött. Mintha valaki szíven döfött volna, úgy ért engem ez a köszöntés. Úgy érzem, minden porcikámat a hideg járja át, mozdulni képtelen vagyok, levegőt alig kapok. Becsuktam a szemem, majd kinyitottam és felnéztem. Nem lehet… Tényleg begolyóztam… Miért kísért még mindig ez az érzés? Miért nem hagy békén? Miért kínoz? Miért nem szabadulhatok tőle? Annyi miért van, és nincs válasz. De nem hiszek a szememnek… Nyelni alig tudok, teljesen elállt a lélegzetem. Azt hiszem, émelygek is…

- Nick?- kérdeztem halkan, bizonytalanul. Ha képzelődöm, úgysem válaszol, csak elillan. Ha meg nem képzelődöm, akkor… akkor nemes egyszerűséggel el fogok ájulni.

- Jó téged újra látni…- válaszolt lehajtott fejjel. Tehát igaz… Tényleg itt van… Ez nem lehet valós!

- Mit keresel te itt? Neked Európában lenne a helyed!- mondtam úgy, mintha magamat akarnám meggyőzni arról, hogy tényleg csak képzelődöm.

- Ott lenne, de visszajöttem…- válaszolt röviden. Inkább felálltam, már kifejezetten kellemetlenül éreztem magam.

- De miért?- faggattam tovább értetlenül.

- Érted…- felelt tömören, lényegre törően. Na tessék. Ezt akarta? Már nem csak a szememnek nem hiszek, hanem a fülemnek sem.

- Hogy mi?- kérdeztem vissza.

- Érted jöttem. Hiányoztál…- válaszolt kicsit zavartan. Neki sem könnyű, de nekem még nehezebb. Ideállít váratlanul azzal, hogy visszajött miattam.

- Ezt megbeszéltük, nem? Miért nehezíted meg a dolgomat? Már jobban voltam, erre te felkavarsz mindent… Miért?- kérdeztem. Már semmit sem értek…

- Mert hiányérzetem volt. Érted?! Azért jöttem vissza, hogy veled legyek. Mert rosszul éreztem magam nélküled. Mert tudtam, hogy messze vagy tőlem és… Ezen változtatni akarok…- vallotta be látszólag őszintén.

- De neked most a csapatodat kellene az első helyre tenni. Mit képzelsz te, hogy egyetlen ember miatt visszautazol? Mit szólt ehhez a főnököd?

- Semmit. Elfogadja és Sebbel együtt támogat. Ők már előbb rájöttek arra, amire én nem… Carmen, én most csak miattad jöttem. Kérlek, próbáljuk meg…- kérlelt. Éreztem, hogy nem fogom már sokáig bírni. Ez képtelenség. Visszajön értem. Csak értem. Ez lehetetlen…

- Nem tudom…- ráztam a fejem, miközben lassan kicsordultak a könnyeim. Túl sok ez nekem.

- Mit nem tudsz? Azt mondtad, mielőtt elmentem, hogy nem vagyok közömbös számodra. És én is vonzódom hozzád. Mi itt a probléma?- tette szét a kezét.

- Annyi, hogy neked kötelességeid vannak! Amiket hátrasoroltál miattam. És amit nem lett volna szabad… Én elvarrom a szálakat, és te eltéped őket…

- Te sem hiszed el azt, amit mondasz… Hát nem érted meg, hogy ha erre képes voltam, akkor tényleg fontos vagy nekem? Ott hagytam mindent és mindenkit, csak hogy idejöjjek, hozzád…

- Ne mondd ezt…- temettem az arcom a kezeimbe.

- Kérlek, hallgass végig. Mióta elmentem, csak rád gondolok. Sehogy nem tudtalak kiverni a fejemből. Rájöttem, hogy nem is fog menni soha. És mivel rosszul éreztem magam egyedül, gondoltam egyet és visszajöttem érted… Nekem csak annyi kell, hogy mondd meg őszintén: akarod hogy itt maradjak veled, vagy hagyjalak békén örökké…- lépett közelebb kicsit.

- Megint rám bízod a döntést? Én már egyszer elrontottam mindent…- zokogtam, mire megint tett egy lépést felém, de visszaléptem. Nem akarom, hogy hozzám érjen, csak még nehezebb lenne…

- Nem muszáj még egyszer… Csak rajtad múlik. Én készen állok feláldozni mindent, ha azt kéred tőlem. Bármit megtennék, hogy visszacsináljam azt, ami történt és elölről kezdjek mindent. De mivel nem tehetem, valamit lépnem kellett. Nem megy nélküled…

- Nem tudom… Nem tudok semmit…- teljesen tanácstalan vagyok. Itt egy pasi, akit szeretek, és képes lenne mindent feladni csak értem. Nem utasíthatom el… De mégsem jó ez így. Egyszer már feláldoztam a boldogságomat másokéért, most is mennie kell…

- Kérlek, Carmen… Nagyon kérlek, ne az eszedre figyelj… Most az egyszer a szívedre hallgass… Csak most…- próbált hatni rám.

- És mi arra a garancia, hogy most nem romlik el minden? Honnan tudjam, hogy nem csak játszol velem, mint az elején? Nem akarom, hogy megint összetörd a szívem…- néztem a szemébe, de ő lehajtotta a fejét. Azt hiszem, túl sokat mondtam… Bántottam vele, és ezt nem akartam.- Kérlek, ne haragudj… Nem úgy akartam…

- De, igazad van. Sok fájdalmat okoztam neked, és nem akarom még egyszer elkövetni azokat a hibákat. Talán igazad van, és hagynom kellene téged… Nagyon sajnálom. Ezt az egészet. Én nem akartam, hogy csalódj bennem…- mondta szomorúan. Most én bántottam őt. Ezt nem akartam. Soha, semmiféleképpen. Képtelen vagyok ezt elviselni… Megtöröltem a szemeimet, aztán közelebb léptem hozzá.

- Nick…- szólítottam meg, de nem nézett rám. Megsimítottam az arcát, mire végre felnézett. Pár másodpercig csak néztem a szemébe, ő az enyémbe. Láttam, hogy tényleg bántja az, amit mondtam. Lassan közelebb hajoltam, és megcsókoltam. El sem hiszem, hogy volt bátorságom meglépni ezt a lépést. Most ebben a csókban benne van minden, ami az elmúlt hetekben felhalmozódott bennem, és benne. A vágy, a megbánás, a hosszú várakozás, az öröm, a megkönnyebbülés. Átkaroltam a nyakát, ő pedig szorosan magához húzott. Régóta vártunk már erre, és végül mégis összejött. Istenem, hány alkalom lett volna erre azelőtt…

- Várj… Ez igent jelent?- hajolt el egyszer, de nem engedett el.

- Igen, igen, igen. Annyiszor igen, ahányszor csak akarod. Annyira örülök, hogy itt vagy- öleltem meg bőgve. Csak nem tudom abbahagyni a sírást.- Miért nem ment ez ezelőtt?

- Mert te mindig megakadályoztad- vágta a fejemhez, jogosan.

- Már úgy sajnálom. Ne haragudj…- már majdnem újra megcsókolt, de nem hagytam.

- Mi van? Már megint kezded?- kérdezte meglepetten.

- Nem, soha többé…- mosolyodtam el, majd folytattam.- Figyelj… Ne érezd magad hibásnak. Nem csalódtam benned. Értékelem, hogy próbálkoztál, de én voltam a hülye, hogy állandóan húztam azt az ostoba határt. Nem tudod, mennyire örülök, hogy itt vagy most. Nem gondoltam, hogy valaha is visszajössz hozzám…

- Először én sem hittem, hogy ilyen nehéz lesz, de végül is jól döntöttem. Ugye tudod, hogy nem hagylak itt? Jönni fogsz velem Angliába- közölte velem.

- Bárhová!- csókoltam meg újra. Még alig fogtuk fel, hogy mégis csak együtt vagyunk. Hogy csak miattam otthagyott mindent, és most már nem is fogja hagyni, hogy ekkora távolság válasszon el minket. Megnyugtat a tudat, hogy itt van velem, itt van nekem, és velem is marad. Teljesült az álmom, és most nem leszek olyan balfék, hogy hagyjam elveszni ezt a lehetőséget. Túl értékes ez nekem, hogy eldobjam. Nem lennék rá képes. Már nem…