A szállodába visszaérve azonnal Sebastian szobáját vettem célba. Még mindig pocsékul éreztem magam, de legalább már nem bőgtem. Azt viszont nem hagyhattam, hogy Seb úgy menjen el, hogy nem köszönök tőle. Így hát nehéz szívvel, hiszen tudtam, mi következik most, bekopogtam. Seb hamar ki is nyitotta az ajtót.

- Úristen! Carmen!- kiáltott fel ijedten. Ennyire ramatyul néznék ki? Jó tudni… Fel kellett volna dobni előtte egy gyors sminket…

- Csak Carmen vagyok. Az úristen jelenleg nem ér rá, hagyj neki üzenetet…- battyogtam be lassan a szobába, de ő még mindig csak csodálkozva nézett utánam.- Mi van? Csak próbáltam elsütni egy poént… De ezek szerint nem jött össze…

- Carmen, jól vagy?- ültetett le aggódva. Esküszöm, mintha valami halálos beteg lennék, úgy vigyáz most rám. Na nem mintha nem esne jól, hogy valakit érdekel, hogy vagyok-e még, csak nem kell túlzásba vinni. Nem én vagyok az első ember, akinek összetört a szíve…

- Nyugi, jól vagyok- nyugtattam meg. Nem hinném, hogy elhitte.

- Nem úgy nézel ki. Nem vagy túl meggyőző. Most mondd meg, hogy hagyjalak így itt?- tette fel a költői kérdést. Jaj ezt az önfeláldozást hagyjuk. Csak Nick jut eszembe róla, ő is ezt mondta…

- Menj csak, majd a tengerparton pihenek egy kicsit és kiheverem. Már holnap jobban leszek, figyeld meg- erőltettem mosolyt az arcomra, de messze nem volt őszinte. Kizárt hogy én ilyen hamar túltegyem magam rajta. Talán egy hét elteltével már egy picivel könnyebb lesz, de az sem elég… Hosszú ideig fog tartani, mire teljesen rendbe jövök. De most legalább próbálom magam erősnek mutatni.

- Biztos? Fel foglak ám hívni, tudd meg!- fenyegetett meg.

- Állok elébe- bólintottam rá határozottan. Tehát holnap színlelnem kell. Nem lesz könnyű, de nem akarom elszomorítani Sebit. Pont őt, aki annyit segített nekem és annyi mindent tett értem. Akinek olyan sokat köszönhetek. Főleg azt, hogy itt volt nekem… Sebinek megcsörrent a telefonja. Amíg előszedte és felvette, én ránéztem az órámra. Aztán hirtelen valami fura érzés fogott el. Mintha… Nem, az lehetetlen. Mintha Nick megint itt lenne velem. De nincs… Jobb, ha inkább nem is gondolok erre, mert érzem, hogy megint könnyes lett a szemem. Gyorsan megtöröltem, aztán ismét Seb felé fordultam.

- Áhh, szia… Hát igen…Jól… Persze, megmondom… Nyugodj meg, minden rendben… Nem… Oké, mondd a főnöknek, hogy holnap bemegyek… Oké, akkor szia- tette le. Kissé félve nézett rám. Mintha félne valamitől.

- Mi az? Miért nézel így rám?- kérdeztem csodálkozva. Most ezt tényleg nem értettem. De az a fura érzésem is megszűnt. Csak nem…? Nem, nem hinném…

- Tudod kivel beszéltem?- érdeklődött halkan. Ekkor koppant. Nick volt az… Azért éreztem úgy, mintha itt lenne…

- Mit akart?- kérdeztem, de lehajtottam a fejem. Jobb, ha Sebi nem látja most az arcomat…

- Utánad érdeklődött… Megszegted az ígéretedet, tudod?

- Aha… Ne mondd el neki, jó?- néztem fel rá, aztán előszedtem egy zsebkendőt.

- Nem mondok semmit. De tényleg ne sírj… Ő sem szeretné, és én sem…- húzott magához kedvesen. Szép lassan megnyugodtam, aztán úgy döntöttem, mennem kellene.

- Kösz mindent, Seb. Vigyázz magadra és aztán ügyes légy! Figyelni foglak- ígértem meg neki.

- Inkább te vigyázz magadra. Aztán holnap hívni foglak. Nyugodj meg és ne sírj…- adott még egy puszit.

- Akkor… jó utat! Légy jó- mondtam, majd otthagytam. Hát engem már mindenki elhagy? Kezdem egyre rosszabbul érezni magam. De Seb legalább fel fog hívni. Az is valami… De vajon Nick miért telefonált? Alig egy órája szállt fel a gépe… És mégis egy örökkévalóságnak tűnik… De majd az idő helyre tesz valahogy… Na akkor irány Katie-ék szobája. Amint elmentem Nick szobája előtt, eszembe jutott a kulcs. Elővettem a zsebemből és hosszasan bámulni kezdtem. Még úgysem adták ki a szobát. Mi lenne, ha… ha benéznék… Csak pár percre… Egy nagy sóhaj után kinyitottam az ajtót és bementem a szobába. Annyira fura, hogy üres… De akárhová is nézek, mégis mindenhol történt valami. Eszembe jutnak ezek a jelenetek… Sok pici emlék, mégis mind ugyanarról szól. Ha visszagondolok pár nappal ezelőttre, amikor még rejtőzködtem itt… Vagy amikor bejöttem ide, hogy elbújjak a zsaruk elől… És Nick megjelent egy szál törölközőben… Akaratlanul is elmosolyodom, ha erre gondolok. Aztán amikor el akartam szökni és veszekedtünk a liftben. Meg lent a medencében… Aztán az első közös vacsoránk, amikor táncoltunk… És a tegnap este, az utolsó este… Annyi szép emlék, és mindet egy embernek köszönhetem. De azt hiszem, elég volt ennyi. Inkább kimegyek innen, mert egyre élénkebben jönnek elő a tegnapi emlékképek. Azok még frissek, még fájnak…

Kijöttem a szobából és bezártam az ajtót. Zsebre vágtam a kulcsot és bekopogtam Katie-ékhez. Tőlük is elköszöntem, majd a holmimmal együtt elindultam a vasútállomásra. Most lesz a legrosszabb. Egyedül vagyok és az úton nem tudok mást csinálni, csak gondolkodni. Tuti megint bőgök majd egy sort. Vagy majd inkább alszom. Odaérve megvettem a jegyet Philadelphiába, felültem a vonatra és bámultam ki az ablakon. Hamarosan elindultunk és én még mindig csak néztem magam elé. Most egy új fejezet kezdődik. Ahol nincs Indianapolis, nincs Chris, nincs börtön, és nincs védőangyal, nincs Nick… Nincs Seb és a húgom is itt hagy. Teljesen magam maradok, és meg kell tanulnom boldogulni. Persze Danny biztosan mellettem lesz, de az mégsem az igazi. Azzal még nem leszek kisegítve teljesen. Minden sokkal másabb lesz. De idővel majd biztosan belejövök…

Az út nagyon hosszú volt és a fáradtság miatt hamar elnyomott az álom. Amikor pedig nem aludtam, próbáltam olvasni valami újságot vagy zenét hallgatni. Többnyire el is terelte a gondolataimat, de ez nem tartott sokáig. Amikor végre megérkeztünk, inkább kivettem egy szállodai szobát éjszakára. És másnap megyek majd Danny-hez. Tud az érkezésemről, de mivel már elég késő van, nem akarom zavarni. Rég nem találkoztunk, nem tudom, van-e esetleg barátnője vagy felesége, véletlenül sem szeretném megzavarni a családi idillt. Így az első éjszakámat Philadelphiában inkább egyedül töltöm.

Másnap reggel összeszedtem magam, fogtam egy taxit, majd elvitettem magam Danny címére. Danny már kint várt a kapuban.

- Carmen! De jó újra látni téged- ölelt meg kedvesen.

- Szia Danny. De nagyot nőttél- viccelődtem. Danny világéletében legalább egy fejjel magasabb volt nálam annak ellenére, hogy öt év van köztünk.

- Na gyere, viszem a bőröndödet, te pedig mesélj, miféle fuvallat repített téged egészen idáig- szólított fel a mesélésre. Még nem tudom, elmeséljem-e neki, mi minden történt Nickkel, de az előzményeket tudhatja. Sőt, tudja is, hisz hallott róla. Egy rövid beszámoló után megmutatta a szobámat és alkalmat adott a kipakolásra. Az ebéd alkalmával aztán már hagytam őt is szóhoz jutni, ő is mesélt. Évek óta nem találkoztunk, így volt miről beszélgetni. Azt hiszem, ha szépen beosztjuk, hogy minden napra jusson valami újdonság, akkor jól elleszek én itt. Talán könnyebb is lesz a felejtés. Bár az nem fog menni. Akkor inkább hamarabb túlteszem majd magam rajta.