Hamarosan Nick is feljött. Addigra én már megtörölköztem, átöltöztem és nekiláttam valami ehető vacsorának. Dobjuk fel valamivel a hangulatot, ha már így lehoztam mindkettőnket. Valamivel kiegyenlítem a számlát, és mivel máshoz nem értek, ez jutott eszembe. Így mire Nick is betoppant csuromvizes állapotban, már majdnem készen volt a vacsora. Tehát ő elment megtörölközni, illetve átöltözni, én meg megterítettem az idő alatt. Ezután megvacsoráztunk. Nem sokat beszéltünk. Valahogy egyikünk sem volt képes egy értelmes beszélgetést kezdeni.

- Miután feljöttél, lejött Seb is úszni- közölte egyszer komolyan.

- Igen, találkoztunk- feleltem, majd újból az evésre koncentráltam, arra számítva, hogy ez a téma itt le is van zárva.

- Beszélgettünk. Például rólad is. Sok mindent mondott nekem, már-már úgy éreztem néha, hogy tanácsokat osztogat- folytatta, mire hirtelen abbahagytam az evést. Seb beszélt volna vele? Nem mondhatott neki semmit. Én nem akarom, hogy Seb szervezkedjen. Felejtse el ő is, ez nem jött össze. Nem kellene egyengetnie az utunkat. Ha nagyon akartuk volna, lehetett volna valami, de nem lett. És itt van vége ennek a történetnek.

- Mit beszéltetek rólam?- érdeklődtem kíváncsian.

- Azt kérdezte, hogy találtalak meg, meg hogy vettelek rá, hogy itt maradj- válaszolt természetesen, nekem meg egy súlyos kő gördült le a szívemről. Azt hittem, mélyebb dolgokba is belementek. Egy mosollyal nyugtáztam, hogy ennyiről volt szó, majd folytattam az étkezést. Miután végeztünk, elmosogattam, elpakoltam. Aztán bevonultam a szobámba és agyalni kezdtem. Tehát utolsó este. Még ma valahogy tartanom kéne magam. Nem könnyű, hisz folyamatosan ki vagyok téve a kísértésnek, de tilos engednem neki. Nem szabad. Én meg csak azért is elég erős leszek, és ki fogom bírni. De még ma este… Nem szabad, ma sem. Tudom, hogy ő éppen az ellenkezőjét akarja annak, amit én akarok. Vagyis valójában én is azt akarom, amit ő, de én tudom, érzem, hogy ha hagyjuk, nem lesz jó vége… Én félek. Istenem, ezt milyen szörnyű kimondani. Hiába éreztem ezt eddig is, mikor már megfogalmazódik bennem és képes vagyok kimondani és felfogni az értelmét, hihetetlenül ijesztő. Lehet, hogy nem is Nicktől félek, vagy attól, amit érzek, hanem a félelemtől. Attól tartok talán, hogy ebben a lelkiállapotban mégis olyat teszek, amit nem kellene. Nem tudom, mit csináljak, ez így nem mehet tovább. Akkor most kivételesen zárjuk ki az eszemet és hallgassunk a szívemre. Az pedig azt mondja, ne gubbasszak itt, hanem menjek ki Nickhez. Én pedig szófogadó vagyok, így felpattantam és kimentem hozzá. Levágódtam mellé, aztán vártam egy kicsit.

- Hát te?- kérdezte meglepetten.- Azt hittem… Azt hittem, haragszol rám a lentiért, vagy valami… Hogy rosszat tettem, vagy… olyat, amit nem kellett volna…

- Figyelj, most beszéljünk komolyan. Ezt tisztázni kéne, tudod?- vettem erőt magamon. Nehéz lesz őszintén kimondani, mi a helyzet, és még nehezebb lesz közös nevezőre jutni.

- Tudom, de… Akármit is tennék ez ügyben, mindig megakadályozod. Ezek szerint velem van a baj…- magyarázta látszólag tanácstalanul. Jesszusom, hogy értessem meg vele, hogy itt nem ő az, akivel baj van…?

- Nem, nem igaz. Veled semmi baj nincs. Csak én nem éppen úgy akarom tisztázni a dolgot, ahogy te. Ne érts félre, hagyd, hogy elmagyarázzam.

- Tehát neked én közömbös vagyok. Értem…- mondta elkeseredetten.

- Nem! Éppen hogy nem vagy az… Ezért kértelek, hogy hallgass végig…

- Akkor meg? Akkor miért nem hagyod, hogy lépjek?- csattant fel, megjegyzem, jogosan.

- Mert már kifutottunk az időből. Nem érted? Holnap elmész, én meg itt maradok. Ennyire egyszerű. Akármennyire is nem szeretném, hogy így történjen, nem tudok rajta változtatni…

- De én igen. Maradok, nem megyek el, ha ez kell- vágta rá határozottan.

- Tudod, hogy butaságokat beszélsz. Nem teheted ezt a csapatoddal. Számítanak rád, és te vagy az, aki segíthet megvalósítani az álmaikat. Nem teheted ezt annyi emberrel, aki mind bízik benned…- válaszoltam már könnyes szemmel. Nem vagyok én túl érzékeny mostanában? Mint egy hisztis csaj, folyamatosan bőgök. Nem lesz ennek jó vége.

- Tudom…- hajtotta le a fejét szomorúan.- Akkor mégis mit tegyek? Ezt nem hagyhatjuk így elveszni…

- Pedig muszáj lesz. Te így is túl sokat tettél értem, többet már tényleg nem fogok elfogadni. Nem tehetem. Eddig sem kellett volna… De jobb, ha ezt itt lezárjuk, és… és hagyjuk inkább…- hajtottam le én is a fejem és sírni kezdtem.

- Biztos így lesz a legjobb?- nézett rám, de én nem emeltem fel a tekintetemet, csak bólogattam erőtlenül. Ő emelte meg az államat, letörölte a könnyeimet, aztán magához húzott kedvesen.

- Tudod, hogy most ezt sem kéne…- szipogtam, szorosan hozzábújva. Hiába mondom ezt, erőm nem lenne elhúzódni tőle.

- Csss…- szólt rám, aztán simogatni kezdte a fejemet. Miért nem maradhatunk így? Lassan meg is nyugodtam Nick ölelésében, de egyikünknek sem jutott eszébe más pozíciót felvenni. Most jó volt így. Tudtuk, hogy ez a legeslegutolsó alkalom, hogy még egy kicsit közel érezzük magunkat egymáshoz, aztán holnaptól elválaszt minket az óceán. Annyira távol lesz tőlem, és ebbe még csak belegondolni is fájdalmas. De az a legrosszabb az egészben, hogy ezen nem tudunk változtatni. Mi lesz velem ezután? Mi lesz velem nélküle? Én bele fogok halni… Vagy nem fogom tudni túltenni magam rajta. De biztosan nagyon magam alatt leszek. Talán már most is ott vagyok…

Hamarosan megnyugodtam Nick karjai közt, már nem sírtam. Csak rögeszmésen szorítottam Nick kezét. Úgy éreztem, talán ad egy kis erőt nekem. Akár tudat alatt is, úgy, hogy nem is tud róla. De ez nekem sokat jelentett. Még most az egyszer, utoljára, mindent szabad… Sokáig szótlanul ültünk csak, mire én megszakítottam a csendet. Úgy éreztem, mondanom kell valamit. Akármit…

- Chris ott volt…- mondtam nagyon halkan.

- Chris? Hol?- kapta fel a fejét Nick nyugtalanul.

- Ott. A sitten…- folytattam.

- Mit mondott neked? Vagy mit csinált?- kérdezett vissza. Kicsit feljebb ült, de én még görcsösebben kapaszkodtam a karjába és felnéztem rá. Lassan visszahúztam, és utána beszéltem csak.

- Nem csinált semmit… És… Áhh, lényegtelen…- inkább nem mondok semmit. Olyan jó lenne valakinek elmondani, de nem merem. És akkor annak is csak bőgés lenne a vége. Abból meg már elegem van.

- Ez biztos? Őszintén… Mondd el- ült fel tényleg és nézett a szemembe. Nem szólaltam meg, nem tudtam erre a kérdésére nemet mondani. Nem tudok hazudni neki.- Mit mondott neked az a szemét?

- Azt mondta…- vettem nagy levegőt, mert éreztem, hogy megint bőgni fogok.- Nick! Vigyázz magadra… És Sebastianra. Meg a húgomra is. Megy Kimivel, de kérlek figyelj oda rá is…

- Mit mondott?- kérdezte még egyszer.

- Azt mondta, hogy megbízza az embereit, hogy keressenek meg titeket. Félek, hogy csinál veletek valamit, hogy nekem fájdalmat okozzon. Tudja, hogy az fájna nekem a legjobban, ha valamelyikkőtökkel történne valami…- szipogtam.

- Ne aggódj, oké? Nem lesz baj. De téged nem hagyhatlak itt… Mi van, ha veled tesz valamit?- aggódott.

- Velem nem fog. Elutazom rokonokhoz. Nem fog megtalálni- vázoltam röviden a tervemet.

- Ez egészen biztos?

- Az. Jó lesz nekem ott, azt hiszem. Rám fér a nyugalom…- motyogtam magamban. Ezután nem is beszéltünk többet. Nick ismét átkarolt, majd így, összebújva aludtunk el.

Másnap reggel Nick előbb ébredt, mint én, ezért engem betakart, aztán elvonult pakolni. Mikor felébredtem, hallottam, hogy matat valamit, de ötletem sem volt, mit csinál. Kimásztam az ágyból, aztán mentem a hang után. Kissé kába voltam még és gyenge. Nem vagyok én hozzászokva ehhez a sok bőgéshez. Soha nem voltam ilyen érzékeny, most sem értem magamat. De majdcsak átvergődök már ezen a szakaszon.

- Szia- köszöntem rá. Éppen a bőröndjébe dobálta bele a cuccait.

- Felébredtél?- mosolygott rám kedvesen, de én jobban el voltam foglalva azzal a nagy kupac ruhával ott a bőröndjében.

- Te ezt tényleg így akarod vinni?- mutattam rá kételkedve.

- Hát… ja. Nincs már időm rendezgetni, pedig utálom így belegyűrni a ruhákat…- panaszkodott, és már éppen ígérni akartam, hogy egyszer megsajnálom, de inkább hasznossá tettem magam, elzavartam onnan és elintéztem én a pakolást. Ez idő alatt ő tudott enni pár falatot, meg egyéb dolgokat intézhetett. Enni én már nem is tudtam volna, még ha akarok sem. Én túl ideges és szomorú voltam ahhoz, hogy most még lakmározzak is. Egyetlen falat nem csúszott volna le… Gyorsan összeszedtem én is magam, utána – mivel megígértem Nicknek – beültünk egy taxiba és irány a reptér…