Elhagytuk a börtön épületét és beültünk Nick kocsijába. Egész úton egyetlen szót sem szóltunk. Én még mindig nem jutottam szóhoz, Nick pedig belül nagyon elégedett volt. Örült, hogy mégis sikerült meggyőznie engem, és kihozni onnan. Bár nem volt elég bátorsága ahhoz, hogy kimondja azt, amit akart, de egyelőre így is jó. Talán így jobb is.

Nick a hotelhez vitt. A közvetlen közelben már kezdett ismerős lenni a környék, és rájöttem, hová is hozott. Leparkolt a hotel elé, aztán rám nézett. Látta rajtam, hogy mondani akarok valamit.

- Miért ide hoztál?- kérdeztem értetlenül.

- Miért? Hová vittelek volna?- kérdezett vissza szórakozottan.

- Haza… Daytonba- vágtam rá azonnal.

- De hát…- kereste a szavakat. Eszébe sem jutott az a lehetőség, hogy én esetleg nem akarok itt maradni nála.

- Értem már! Azért hoztál ide, hogy Katie-nek beköszönjek! Köszi, rendes tőled- koppant le. Hogy ez hamarabb nem jutott az eszembe! Most már mosolyogva nyitottam ki az ajtót és szálltam ki.

- Carmen!- szólt utánam gyorsan Nick, miközben ő is kiszállt.- Én nem Katie-hez hoztalak… Én azért hoztalak ide, mert szeretném, ha maradnál még…

Na erre nem jutottam szóhoz. Nem lehet, nem fogadhatom el…

- Azt mondtad, nem lesz több…- habogtam tanácstalanul.

- Tudom, de… én holnap Európába utazom. Örülnék neki, ha ma még itt maradnál. Csak erre az egy estére. Beszélgethetnénk egyet, aztán ha gondolod, szívesen venném, ha kikísérnél holnap a reptérre…- sorolta félénken terveit. Én meg egyre jobban elbizonytalanodtam. Most mit csináljak? Hogy fogok én így új életet kezdeni? Mi van, ha maradok és bepróbálkozik? Ugyan mi lenne? Természetesen nem hagynám. Egy napra már butaság lenne összehozni bármit is. Így jártunk, boldogtalanok maradunk. Már kezdem elfogadni a dolgot. Mi baj lenne abból, ha teljesíteném még ezt a kérését? Utána úgysem látjuk többé egymást, legalább szórakozzunk egy jót utoljára. Még egyszer, utoljára…

- Hát… Jó…- mosolyogtam rákvörös fejjel. Ő is visszamosolygott, aztán fogta a cuccomat és felmentünk a szobájába. Lepakoltunk, aztán szóltam, hogy beköszönök a húgomnak. Átmentem a szomszéd szobához és bekopogtam. Kimi nyitott ajtót.

- Carmen! Te itt? Hogyan…?- csodálkozott látványosan.

- Nem szöktem meg, nyugi- veregettem meg a vállát és szó nélkül bentebb mentem. Katie ekkor látott meg.

- Carmen!- szaladt oda hozzám és megölelt.- Mit csináltál már megint? Hogy jöttél ki onnan?

- Nem szöktem, most tényleg szabad vagyok. Nick kihozott…- válaszoltam szerényen.

- Gondolhattam volna- vigyorgott kajánul.

- Hogy mit csináltál?- kérdeztem vissza csípőre tett kézzel.

- Gondoltam, hogy… ööö… meg fog keresni és kihoz- szabadkozott kicsit zavartan Katie. Na jó, fogtam az adást, az ő keze is benne volt. Ezt már nem fogja tudni letagadni. De most az egyszer el van nézve neki.

- Oké- bólogattam helyeslően, aztán komolyra váltottam.- Kimi mikor utazik tovább?

- Hát, erről akartam veled már beszélni… Szóval Kimi holnap megy tovább és…- kezdte a fejét vakarászva. Utálom, mikor ezt csinálja, tudom, hogy zavarban van.

- És te vele fogsz menni- adtam ki az utasítást.

- Hogyan?- nézett nagyot.

- Mész vele. Ennyi. Te is szeretnéd, ő is szeretné, meg én is szeretném. Jobb lesz neked mellette- vázoltam röviden a helyzetet. Azt hiszem, sikerült meglepni rendesen.

- Ezt most… nem értem… Te elzavarsz engem?

- Eszemben sincs! Csak nem hagyom, hogy elszúrd. Légy boldog legalább te. Az meg csak ott fog menni, ahol Kimi van…- suttogtam az utolsó mondatot, nehogy meghallja Kimi. Csak elbízná magát, az meg nem jó, ha egy férfivel történik.

- Hát jó, akkor megyek. És te? Veled mi lesz?

- Én azt hiszem, elutazom pár hétre Danny-hez Philadelphiába. Legalább lazítok egy kicsit én is. És ott egyedül leszek- magyaráztam terveimet. Danny az unokatestvérünk. A nagynénénk már régóta nem tartja velünk a kapcsolatot. Nem igazán kedvelte az apánkat, ezért szépen elhatárolódott a két család. Ennek ellenére Danny-vel mindig is imádtuk egymást.

- És jó lesz neked egyedül? Vagyis oké, hogy Danny, de… Mégis…- kérdezte aggodalmasan.

- Nem tudom. Talán. Vagy nem. Majd kiderül idővel- indultam el az ajtó felé. Azt hiszem, nem akarok ebbe a beszélgetésbe jobban belemerülni. Úgy érzem, nem lenne jó ötlet.

- De ha nem érzed jól magad, szólsz nekem, és visszajövök rögtön- kötötte a lelkemre, mire bólintottam.- És most hol leszel? Hol keresselek, ha akarok valamit?

- Hát, csak itt… Nicknél…- válaszoltam félve. Tudtam, mi következik: egy szempillantás alatt visszaült Katie arcára az előbbi eszelős vigyor.

- Tehát Nicknél. Oké- vihogott tovább.

- Áhh, ma nem lehet veled beszélni- hagytam magára nevetve, és visszamentem Nickhez. A kanapén ült, látszólag nagyon ráért, nem csinált semmit.

- Nincs kedved lejönni csobbanni egyet?- nézett rám hirtelen. Hát, nem is tudom. A legutóbbi ilyen „csobbanásunk” kicsit érdekesre sikeredett. Válaszolni azonban még nem tudtam, ugyanis betoppant Sebastian.

- Carmen! Hát megvagy?- szaladt be nagy mosollyal az arcán és azonnal felkapott.- Meg ne próbálj ilyet csinálni máskor!

- Bocsi, ne haragudj rám- motyogtam szorosan belekapaszkodva. Kicsit féltem, hogy leejt. Na nem mintha kétségbe vonnám fizikai erejét. J

- Ha megígéred, hogy jó kislány leszel, akkor el van felejtve- tett le. Talán ő sem bírta már tovább? ;P

- Hát, ez nehezen kivitelezhető, ugyanis én alapvetően egy nagyon rossz lány vagyok…- vallottam be szerényen.

- Ez esetben… Na jó, most az egyszer el van nézve. De tényleg ne csinálj ilyet többé!- parancsolt rám, mire bólintottam. Röviden kikérdezett, mit és miért csináltam, aztán elrohant, mert még találkozója volt. Nickkel ismét ketten maradtunk és megismételte kérdését.

- Na akkor lejössz úszni?

- Hát…- gondolkodtam. Kéne valami igazán nyomós ok, hogy ne menjek le. De olyan nem jut most eszembe. Akárhogy is járatom az agyamat, nem igazán sikerül semmi szalonképeset kitalálni. Meg egyébként is, ma nem az az elvem, hogy szórakozzunk jól? Élvezzük már ezt az utolsó napot! Ez belefér. Ma igenis belefér.- Egy fél perc, amíg átöltözöm.

El is vonultam és ha nem is fél perc alatt, de hamar kész lettem. Lebattyogtunk és amilyen mázlink volt, ismét nem volt lent senki rajtunk kívül. Érdekes, hogy ha én ide lejövök, mindig kong a terem az ürességtől. Amit legutóbb sem, és most sem sajnálok. Ledobtam a köntöst és beugrottan a medencébe. Nick követte a példámat, és elkezdtünk úszni. Leúsztunk egy-két hosszt, amikor ő gyorsabban kezdett tempózni. Nem igazán foglalkoztam vele addig, amíg be nem szólt:

- Na mi van? A dutyi ennyire legyengített?- na ezt kihívásnak vettem. Hát ha versenyezni akar, akkor gyerünk. Én is gyorsabban kezdtem tempózni, de mégsem sikerült leelőznöm. Mire a medence túlsó végére értem, majdnem kiköptem a tüdőmet, de nem tudtam abbahagyni a röhögést. Ezután következett az, hogy Nick lefröcskölt. Először még elnéztem neki, de mikor újra és újra megcsinálta, visszaadtam én is. Nagy vízicsatát rendeztünk. Úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek a pancsolóban, egy hasonlóan idétlen játszópajtással. J

Később ez már valóságos üldözésbe ment át. Nick fröcskölt engem, én meg „menekültem előle”. Végül sikerült sarokba szorítania. Nem fröcskölt, de készen állt rá, hogy bármelyik pillanatban megtegye.

- Könyörgöm, kegyelmezz- röhögtem még mindig, ő meg gonosz vigyorral közelített felém. Elővettem hát boci szemeimet, hátha az meggyőzőbb lesz. Nem sokat ért a dolog, teljesen beszorított. Innen már nem volt menekvés. Nevetve vártam, mit akar csinálni velem, de ő egyre inkább azon törte a fejét, hogy tolhatna ki velem. Erre nekem támadt egy mentő ötletem. Nagy levegőt vettem és lebuktam a víz alá, azt remélve, hogy majd mögötte feljövök. Ezt azonban kicsit elszámoltam, ugyanis amikor felbukkantam a vízből, kapásból a karjai közt találtam magam. Hátulról fogott, én meg még levegő után kapkodtam. Mire sikerült összeszednem magam, már nem is éreztem magam annyira rosszul ebben a helyzetben. Sőt, azt hiszem, jobban érzem magam, mint kéne. Ezt nem lenne szabad, csak nehezebb lesz. Nem kellene hagynom. De annyira nehéz… Még ma sem szabad? Nem! Nem hagyhatom, mindkettőnk érdekében.

- Már jól vagyok, azt hiszem. Elengedhetsz…- suttogtam neki, de nem csinált semmit. Hazugsághoz kell folyamodnom.- Engedj légyszi, fázom.

Kiszabadítottam magam a karjai közül, kimásztam a medencéből, felkaptam a köntöst és visszamentem a szobába. Szegényt meg ott hagytam egyedül. Istenem, ekkorát hazudni! Még hogy fázom?! Majdnem elolvadtam… Nem lesz ez így jó. Lehet, hogy nem is volt olyan jó ötlet maradni? Teljesen elmerültem a gondolataimban, amiből Sebastian hozott vissza a valóságba.

- Carmen! Nem jössz le úszni?- hívott volna vissza.

- Bocsi, most jövök onnan- válaszoltam egy erőltetett mosollyal.

- Nem jössz vissza? Csak hülyülni egyet- próbált meggyőzni.

- Hát… bocsi. Nagyon fázom, inkább felöltözöm.

- Jah, rendben…- egyezett bele.- Nick hol van?

- Odalent- feleltem halkan. Tudom, neki ennyi is elég volt, hogy leszűrje, miért nem akarok visszamenni.

- Jó, akkor… öltözz fel, nehogy megfázz nekem- mosolygott rám, de a szemében láttam, hogy mindent tud. Csak ne oktassa ki Nicket. Képes lenne rá, de nem lenne jó ötlet. Ennek az el sem kezdett kapcsolatnak már annyi.

- Oké- mondtam, majd besétáltam a szobába.