Egyre többet gondoltam arra, hogy talán rossz ötlet volt feladni magamat. Bár ez valószínűleg nem így van, hiszen ezt úgysem úsztam volna meg. De akkor miért Chris mellé kerültem? Miért büntet engem az isten? Mi rosszat tettem én ellene? Vagy talán azért büntet, amit nem is pont ellene tettem…? Azért érdemeltem ezt, amit Nickkel csináltam? Mert akkor igaza van, jogos a büntetés. Próbáltam ezzel „vigasztalni” magamat, vagy legalábbis elfogadni valamiféle magyarázatot erre a balszerencsémre. Bár ez sem túl ésszerű, de jobb nem jutott eszembe…

Próbáltam a lehető legkevesebbszer akárcsak átnézni is Chrishez, vagy ha szólt hozzám, inkább nem válaszoltam. Most félek tőle. Szabályszerűen. Tudom, hogy sok mindenre képes volt odakint. És azt is sejtem, hogy vannak olyan jó kapcsolatai, hogy hasonlóakat tudna művelni még innen is. És féltem Katie-t. És Kimit, Nicket és Sebit is. Attól tartok, valami bajuk eshet, ha ez az idióta intézkedik.

Még reggel érkezett egy börtönőr, és kivitt a társalgóba, ahol várt rám Katie. Mikor odamentem hozzá, megöleltük egymást.

- Tudom, hülyeséget csináltam már megint…- mondtam azonnal, mert tudtam, hogy úgyis a szemrehányás következik. Érdekes, én vagyok az idősebb, és mégis számtalanszor előfordult már, hogy Katie volt az érettebb gondolkodású. Én sokkal meggondolatlanabb vagyok nála.

- Nem csináltál hülyeséget… Vagyis valamilyen szinten igen. Miért nem szóltál Nicknek?- kérdezte, miközben leültünk az asztalhoz egymással szembe.

- Te is tudod… Nem akarom, hogy keressen. El akarom felejteni, és azt akarom, hogy ő is próbáljon meg elfelejteni engem. Ugye nem mondtad el neki, hol vagyok?

- Nem, nem mondtam semmit. De nagyon aggódik miattad. És Sebastian is…- próbált bűntudatot kelteni bennem. Erre azonban nem volt szükség, mert elég lelkiismeret furdalással küzdöttem én már így is…

- Őt tényleg nem akartam bántani. Ő csak segített nekem… Sajnálom, hogy ilyen vagyok…- hajtottam le a fejem. Már lassan a sírás határán vagyok. Nem gondoltam, hogy ennyire meg fog majd viselni megint a börtön. Először nem is fájt ennyire az ittlét. Most csak egyre rosszabb. Már most érzem, hogy be fogok kattanni.

- Carmen… Ne csináld ezt. Valamilyen szinten érthető, miért tetted, és idővel el is fogják majd fogadni. Csak most még nehéz nekik is és neked is… De majd megszokjátok…

- Könnyű mondani. Neked ott van Kimi. Nekem itt csak Chris…- húztam el undorodva a számat.

- Chris? Hogyan?- Katie tudta, hogy valami nem stimmel velem.

- Chris ott van a szomszédos cellában. Már lefolytattunk egy elég heves párbeszédet. És… Katie, kérlek vigyázz magadra és… vigyázz a fiúkra is…- kérleltem.

- Carmen! Mi történt?- fogta meg a kezem Katie ijedten.

- Semmi… csak figyelj oda kérlek…- szipogtam. Eszembe jutottak Chris szavai és újból megrémültem tőlük.

- Valami oka biztos van annak, hogy most ennyire figyelsz rám… Tudod, hogy tudok magamra vigyázni…

- Tudom… De most nem leszek ott én is, hogy figyeljek… Mondd Kiminek, hogy nagyon figyeljen oda rád… És magára is…

- Carmen, megijesztesz… Nálad valami nincs rendben… Ne aggódj már, semmi bajunk nem lesz…- nyugtatott meg. Igaz, ezzel nem sokat ért el, de legalább próbáltam azt a hatást kelteni, mintha a szavai segítettek volna. Katie még maradt egy pár percig, beszélgettünk, majd otthagyott azzal, hogy délután még benéz. Ő is elment és engem is visszavittek a cellába.

- Csak nem a húgod volt?- kérdezte azonnal Chris. Próbáltam nem odafigyelni rá és nem válaszolni.- Legalább tudom, hogy a városban van. Így sokkal egyszerűbb dolga lesz az embereimnek…

- Ne merészelj a közelébe küldeni bárkit is! Meg ne próbáld- sziszegtem dühösen, ismét a könnyeimmel küszködve. Még az előző vitánkat sem hevertem ki, erre kezdi elölről.

- És ha mégis? Hogy akadályozod meg?- cukkolt tovább, de elhatároztam, hogy valóban nem veszek róla tudomást. Leültem az ágyra, felhúzott lábakkal és igyekeztem kizárni a külvilágot.

Katie rögtön Kimihez ment. Nem akart most Nickkel találkozni. Már nem is biztos abban, hogy jó ötlet volt megígérni neki, hogy odavezeti. De ha nem teszi, soha nem tisztázzák a dolgokat és… Ki tudja, talán sikerül összehozni végre őket. Azonban Carmen viselkedése nagyon aggasztotta. Nem értette, miért kérte arra, hogy vigyázzon magára. Hiszen felnőtt nő, oda tud figyelni. A szüleik balesete óta mást sem tesz. Majd délután még egyszer megkérdezi tőle, mikor már lenyugodott… Mikor belépett Kimi lakására, a srác azonnal kérdezgetni kezdett.

- Na? Megtaláltad? Mi van vele?- állt fel nyugtalanul.

- Igen, megvan. Christ leszámítva minden rendben van- válaszolt kurtán, majd leült.

- Chris? Hogy érted?

- A szomszédos cellában van…

- Nem lehet igaz… Szegény…

- Megoldja… Remélem…- mondta Katie, de elég bizonytalanul.

- Akkor mégsem oké valami…

- Arra kért, vigyázzak magamra és rád. Rátok… Félt minket. Jobban, mint kellene…- gondolkodott Katie, de még mindig nem jutott eszébe semmi értelmes.

- Ne aggódj, csak annyi, hogy nem tud így figyelni rád… Nincs semmi baja, csak az ilyenkor szokásos aggódás…- húzta magához Kimi Katie-t és adott egy puszit a fejére.

- Talán igazad van…- próbált Katie is elveszni Kimi karjaiban.

- És mit tudtál még meg? Meddig kell bent maradnia?

- Mielőtt eljöttem, beszéltem a rendőrfőkapitánnyal. Óvadék ellenében kihozhatjuk akár már most is…

- Ez remek! Akkor kifizetjük!- ült fel Kimi.

- De… 2000 dollár… Az rengeteg…- mondta csüggedten Katie.

- Ugyan már, tudod, hogy nekem van annyim… Kifizetem- ajánlotta fel Kimi.

- Nem, nem fogadom el. Majd én összegyűjtöm magam- válaszolt rá azonnal Katie.

- Azt akarod, hogy Carmen sokáig üljön a sitten? Ez lenne a gyorsabb megoldás…

- Ezzel azt akarod mondani, hogy soha nem fogom a saját munkámmal összegyűjteni a pénzt? Köszönöm a belém fektetett bizalmadat… igazán jól esik…- állt fel sértődötten Katie, de Kimi elkapta a karját.

- Tudod, hogy nem úgy értettem. Igazán szép dolog, hogy magad akarod megszerezni az összeget, de tudod, hogy ha segítenék, hamarabb szabadulna. Ennyit igazán megengedhetnél nekem…- húzta közel magához a lányt.

- Tudom… De nem akarlak kihasználni…- hajtotta le a fejét. Nem mert Kimi szemébe nézni, mert így kimondva már tudta, hogy butaságot mondott.

- Nem használsz ki! Tudom, hogy nem tennéd meg. Te biztosan nem… De kérlek, engedd, hogy segítsek… Én szeretném így…- kérlelte Kimi tovább, felemelve a lány állát.

- Köszönöm, hogy ennyi mindent képes lennél megtenni értem, de ne… Hadd csináljam magam, kérlek…- könyörgött Katie, de nem tudott tovább Kimi szemébe nézni, ezért inkább szorosan hozzábújt.

- Hát jó… Ahogy akarod…- sóhajtott nagyot Kimi.- De ha mégis meggondolnád magad, tudod, hogy segítek.

- Tudom. Többet is, mint amit megérdemlek- mosolygott hálásan Katie, majd megcsókolta Kimit…

Délután Katie ismét bejött hozzám. Csodálkoztam is rajta, hogy ennyire hiányoztam neki. Kicsit furcsán viselkedett, de gondoltam, biztosan munkahelyi problémák, én meg azokhoz nem értek. Így nem is firtattam. Egyébként is volt egy olyan érzésem, hogy nem mondaná el. Nem maradt sokáig, beszéltünk pár szót, aztán el is ment. Engem is visszavittek a cellámba. De nem volt sokáig nyugtom.

- Megint látogatója van…- jött az előbbi őr.

- Nekem?- csodálkoztam. „Vajon mit felejtett el Katie? Vagy történt valami?”- gondolkodtam magamban, követve az őrt. Kimentünk a társalgóba és azonnal lemeredtem. Hirtelen még levegőt venni is majdnem elfelejtettem, azt hiszem, el is fehéredhettem.

- Végre megvagy…- szólalt meg halkan Nick. De látszott rajta, hogy boldog, hogy megvagyok. Nem hittem el, hogy megtalált. Nem adta fel és mégis megkeresett…

- Te… hogyan… Katie mondta el?- kérdeztem szavakat keresve. Kicsit sokkolt a jelenléte. Na jó, nem is kicsit…

- Nem. Az én hibám volt, követtem az autóját… Tudtam, hogy neki elmondtad…- vallotta be, miközben két lépést előrelépett.

- Kértelek, hogy ne keress…- motyogtam el-elakadó hangon. Érzem, hogy ennek sírás lesz a vége. Nem akartam én ezt…

- Tudom, de nem tehettem… Ne haragudj rám…- jött még közelebb.- Muszáj volt utánad jönnöm…

- Nick, ez nem igaz…- ráztam a fejem erőtlenül.

- Úgy érzem, én rontottam el, és valamit tennem kell… Carmen, szabad vagy… Nem kell itt maradnod, kijöhetsz innen! Velem!- váltott témát lelkesen. Én miért nem hiszem el azt, amit mond?

- Nem vagyok szabad. Én itt maradok és megkapom azt, amit érdemlek… Te pedig jobban teszed, ha elfelejtesz…- válaszoltam keményen. Próbáltam határozott lenni. Vagy annak tűnni. Utána az őrhöz fordultam.- Kérem, vigyen vissza a cellámba.

- Hallgass végig…- fogta meg a kezemet Nick és fájdalmas arccal visszafordultam hozzá. Talán kicsit meglepődött, ahogy látta az arcomon, hogy mégsem vagyok olyan erős, mint amilyennek mutatom magam.- Gyere velem… Szabad vagy, kifizettem az óvadékot…

- De én ezt nem kértem tőled!- csattantam fel.

- Nem is azért tettem…- mentegetőzött, de talán picit megijedt mégis.

- Hagyj engem békén. Eleget segítettél, többet is, mint amit megérdemlek és meg tudnék hálálni. Túl sokkal tartozom már így is. Ha még ezt is megteszed, végképp az adósod maradok. És nem elég egy emberi élet arra, hogy ezt törlesszem…- hadartam el gyorsan, már majdnem sírva.

- Semmivel nem tartozol…- simította meg az arcomat, mire aztán teljesen elérzékenyültem.- De ezt az egyet még engedd meg nekem. Ez lesz az utolsó… Csak ezt…- kérlelt.

- De…- szóltam volna közbe megint.

- Kérlek…- szakított félbe, és ezt úgy mondta, hogy nem tudtam ellent mondani. Ránéztem, egyenesen a szemébe, és annyira gyengének éreztem magam, mint talán még soha.- Kérlek…

- Akkor vigyem vagy marad?- kérdezte türelmetlenül az őr.

- Maradok- vágtam rá, mire Nick elégedetten elmosolyodott. Én nem tudtam mást tenni, csak hálásan átöleltem, talán szorosabban, mint valaha. Úgy éreztem magam, mint egy hercegnő a mesében. Jött a szőke herceg és megmentett engem. Abszolút nem jutottam szóhoz, csak folytak a szememből a könnyek. Annyira meghatódtam, el sem hiszem, hogy ennyit köszönhetek ennek a pasinak. És semmit nem kér érte cserébe. Annyira önzetlen és nagylelkű. Egyszerűen felfoghatatlan. Talán nem is emberi lény. Talán egy őrangyal…

Mire lenyugodtam, a holmimat is visszakaptam, átöltözhettem és mehettünk is el onnan. Még mindig nem voltam képes felfogni, mi történt. Szabad vagyok, és ezt ismét csak Nicknek köszönhetem. Valóban egy angyal, aki vigyáz rám…