Könnyezve berohanok a szobámba, kulcsra zárom magam mögött az ajtót. Nekidőlök, majd lassan lecsúszom, közben pedig már rázkódom a zokogástól. Elrontottam mindent… Ez volt az utolsó esélyünk, az utolsó alkalom… Nick is akarta, és én is, hogy úgy legyen. De ez már nem fér bele… Lejárt az időnk, és nem tudtuk kihasználni. Ez már elveszett… De tudom, érzem, hogy ez most neki is ugyanúgy fáj, mint nekem. Hogy én akadályoztam meg. Végre ő is és én is kimutattuk az érzéseinket és ez lett belőle. Hát kérdem én, érdemes volt? Talán akkor nem lenne ennyire rossz. Nem kínozna ennyire az önvád. Miattam volt, én tettem… Vagyis hogy nem tettem… Fájdalmat okoztam neki és nem csak az enyémet, az ő szívét is összetörtem… És ez bánt leginkább… Ez az, amit talán soha nem fogok tudni megemészteni, vagy ami még rosszabb, soha nem fogom tudni megbocsátani magamnak… Örökké ennek az utolsó estének az emlékével fogok élni és akárhányszor csak visszagondolok majd rá, siratni fogom az elveszett szerelmet…

Még hosszú percekig ott görnyedtem a földön, mire lenyugodtam. Elfogadni persze nem tudtam sem a döntésemet, sem a helyzetet, de legalább már nem sírtam annyira. És ekkor villant be, hogy mi is a dolgom. Minél előbb lelépni innen. Mindenkinek jobb lesz. És én is elintézem azt, ami még rám vár. Vagyis a megérdemelt büntetés. Tudom, hogy nem úszom meg a szökésemet, jobb lesz még most letudni a dolgot.  Így gyorsan felkeltem, és összerámoltam a cuccaimat. A dolgok egy részénél megálltam, mindről eszembe jutott valami, ami Nickkel kapcsolatos. Vagy Sebivel… Istenem, ő megmondta… Ő látta, hogy összeillünk, és tudta, hogy Nick próbálkozni fog. De azt nem tudhatta, hogy én ezt már nem engedhetem… Seb mindenben segített, amiben csak tudott, és én ezt meg sem háláltam neki. És Nicknek sem, amit értem tett… Nem is tudom soha… Erőt vettem magamon és anélkül, hogy ránéztem volna a tárgyakra, dobáltam őket bele a bőröndbe. Mikor elkészültem vele, behúztam a cipzárt és ráültem. Még nem mehetek, Nick még mindenképpen ébren van. És nem akarom, hogy lásson. Én sem akarom őt. Könnyebb lenne, ha feltűnés nélkül el tudnék menni. De szó nélkül mégsem tehetem… Kénytelen vagyok levelet írni neki… De akkor már Katie-nek is, hogy legalább ő tudja, hogy rendben vagyok. És Sebinek is, mert neki rengeteget köszönhetek. Így a fiókból elővettem három papírlapot és egy tollat és agyalni kezdtem, amikor pedig eszembe jutott valami szalonképes, leírtam. Így született meg a három rövidke búcsúlevelem…

„Kedves Nick!

Nem tudom, hogy tudnám megköszönni azt a sok mindent, amit értem tettél. Annyit segítettél nekem, amennyit egy átlagos emberi lény nem is képes. Te nem tudod, milyen sokat jelent ez nekem, és szörnyen bánom, hogy mindezt nem tudom meghálálni. Ha lenne rá valamilyen mód, esküszöm, megtenném… De nem fogadhatom el tovább a segítségedet. Így is úgy érzem, talán visszaéltem vele, és te nem ezt érdemled. Éppen ezért mentem el. Nagyon sajnálom az utolsó este történteket, nem így akartam befejezni. És kérlek, ne hidd azt, hogy én nem akartam, de nem tehettem. Kavarogtak az érzéseim az idő alatt, amíg nálad voltam és sokszor nem tudtam már, hogy mit is tegyek. És mire kitisztult minden, letelt a kiszabott időm. Időnk… Kérlek, ne haragudj rám. És ne is keress. Én most olyan helyen vagyok, ahol talán túl tudom tenni magam a történteken, bár azt soha nem fogom tudni elfelejteni, amit neked köszönhetek. Talán már nem fogunk találkozni, de rád biztosan mindig emlékezni fogok… Köszönöm, és bocsáss meg…

Carmen”

Egy-két könnycseppet még elmorzsoltam a levél írása közben, de azokat azzal a lendülettel le is töröltem. Összehajtottam a lapot, és félretettem. Vettem egy nagy levegőt és egy újabb oldalt kezdtem.

„Kedves Seb!

Bár az este már elmondtam, de még egyszer szeretnék megköszönni neked mindent. Mindenben igazad volt. Minden úgy történt, ahogy te mondtad. De nem hagytam. Nem hagyhattam. Mi már kifutottunk az időből. És nem nyitottunk elég hamar egymás felé. Ennek ellenére köszönöm, hogy te mindent megtettél, hogy összejöjjön. Majdnem sikerült, nem rajtad múlt. Hanem rajtam. És tudom, hogy ez a tudat mindig kínozni fog.
Téged is megkérlek, hogy ne keress, és Nicknek se hagyd, hogy ezt tegye. Semmi hülyeséget nem csináltam, olyan helyen vagyok, ahol ezt nem is tehetem meg. Csak arra kérlek, hogy figyelj oda Nickre. És magadra is… És sok sikert kívánok neked, bízom benned, tudom, hogy el fogod érni, amit szeretnél. Még egyszer köszönök mindent.

Carmen”

Ezt a levelet is félretettem és kezdtem a harmadik, egyben utolsót.

„Kedves Katie!

Az éjjel leléptem. Ne aggódj, jó helyen vagyok. Vagyis nem jó, de kénytelen voltam eljönni Nicktől. Neked elmondom, hová mentem, de kérlek ezt se Nicknek, se Sebastiannak ne áruld el. Nem akarom, hogy keressenek. Felejteni akarok és lenyugodni. Nos, feladtam magam. Elintéztétek nekem, hogy felmentsenek a vádak alól, de a szökésemmel még úgyis számolnom kell. Nem hinném, hogy az olyan hosszú idő lenne, mint amit eredetileg le kellett volna töltenem Chris miatt, ezért kibírom. Kérlek, majd néha nézz be azért hozzám, csak hogy ne őrüljek meg teljesen a magánytól. De se Nicknek, se Sebinek ne szólj róla…

Carmen”

Ezt e levelet is összehajtottam, és mire az órára néztem, láttam, hogy már éjfél is majdnem elmúlt. Talán már Nick sincs ébren. Neki is nehéz napja volt, biztosan lepihent. Óvatosan kinyitottam az ajtót és kinéztem. Nick elterülve alszik a kanapén. Nagy levegőt vettem: tudtam, mi következik. Nem akarok elmenni, nem akarom itt hagyni… Folytatni akarom ott, ahol abbahagytuk. A csóknál… Vagyis a majdnem-csóknál… De nem lehet. Ezt ki kell vernem a fejemből. Vége, el kell felejtenem. Nem lett belőle semmi, túl kell lépnem rajta. Talán a sitten majd menni fog… Megfogtam a bőröndöt és a lehető leghalkabban kihúztam a nappaliba. A Nicknek és a Sebastiannak szóló levelet az asztalra tettem, majd anélkül, hogy még egy pillantást vetettem volna Nickre, kimentem. A Katie-nek szóló levelet becsúsztattam Kimi szobájának ajtaja alatt, úgyis tudom, hogy itt van a húgom. Reggel meg fogja találni. Én pedig nehéz szívvel elindultam a földszint felé. Amint kiértem a szállodából, fogtam egy taxit és nem közvetlenül a rendőrségre, de annak közelébe vitettem magam. Nem kell a sofőrnek tudnia, pontosan hová megyek. Bár barátságos volt, út közben kérdezgetett, de azt hiszem, ezt nem merő jóindulatból, hanem kötelességből tette. Mindenesetre amikor kiszálltam, jó adag borravalót hagytam a markában. Bőröndömet magam után húzva bementem a rendőrségre. Az asztalnál ülő pasashoz odamentem és előadtam érkezésem okát. Milyen érdekes, nem is tudom, mit kellene ilyenkor mondanom. Ilyet még nem csináltam, és ezeket a szituációkat sehol nem tanítják…

- Jó estét- köszöntem először is, majd mikor a zsaru is viszonozta, folytattam.- Nos… Értesültem arról, hogy nemrég letartóztatták Chris O’Donellt…

- Igen, így van…- méregetett gyanúsan a pasas. Talán úgy gondolta, túl sokat tudok.

- És ha jól tudom, rábizonyították, hogy ő volt a bűnös, és nem Carmen Dean, aki miatta ült börtönben.

- Pontosan…- bólogatott tovább. Azt hiszem, kezdte érdekelni, hogy mit akarok ott.

- Eszerint Carmen Dean teljesen szabad most?- kérdeztem végre.

- Nem teljesen. Vagyis jelen pillanatban még igen. De a szökésével rontott a helyzetén, így mégsem fogja megúszni a börtönbüntetést. De még mindig keressük…- tudósított a rendőr és előrehajolt a székében.

- Akkor ne tegyék tovább- vettem le a napszemüvegem, és így már felismerhetőbb lettem.- Én vagyok Carmen Dean és szeretném feladni magam…

- Hmm… Érdekes. Nem gondoltam volna, hogy megteszi…- állt fel a rendőr és intett még két másiknak.- Ez esetben le van tartóztatva, a jogait ismeri.

A bőröndömet elvették, majd kerestek nekem egy cellát és odavezettek. Az egyenruhát még nem kaptam meg, de valahogy nem is hiányzott. Jutott már belőle éppen elég, de ha muszáj… Bementem a cellámba, majd rámzárták az ajtót. Nos, mondjam, hogy egészen otthon éreztem magam? Bár Nicknél lényegesen kényelmesebb volt… De nekem nem lenne szabad rá gondolnom. Ki kell vernem a fejemből. Ez van, ez jutott nekem, viseljem el. Ezt mind csak magamnak köszönhetem. Leültem az ágyamra, arcomat pedig a kezeimbe temettem. Ekkor azonban ismerős hangot hallok a szemközti cellából:

- Nahát, nahát… Miss Dean… Milyen kicsi a világ…