Katie nem érezte jól magát a party-n. Ezt Kimi is látta rajta. Ám hiába fogta végig Katie kezét, vagy karolta át, látszólag nem használt. Így inkább elvitte táncolni.

- Nyugodj meg, nem lesz semmi baj…- súgta a fülébe, miközben lassúztak a táncparkett közepén.

- És ha mégis?- nézett rá félénken Katie. Láthatóan nagyon feszült volt.

- Sikerülni fog. Ne most aggódj már, mikor minden sínen van. Annyira ügyesen előkészítetted az egészet, ne a küszöb előtt torpanj meg…- bátorította Kimi és megpuszilta a homlokát.

- Igazad van… Igyekszem- mosolygott rá Katie és a vállára hajtotta a fejét.

Eközben Nick magányosan üldögélt az asztalnál. Dr. Theissen és neje Flavio Briatore társaságát élvezte. Robert otthon van, Lengyelországban, Seb pedig Carmennél… „Remélem, minden rendben van… Bár Seb biztosan vigyáz Carmenre. Talán nem ártana felhívnom őket. Félek, hogy Carmen kitalál valami ostobaságot. Ő hajlamos az ilyenekre… De ha baj van, Seb úgyis riaszt. Akkor meg minek hívnám? Lehet, hogy kicsit jobban meg kellene bíznom Sebiben…”- gondolkodott magában, figyelve a táncoló párokat. Egészen addig, amíg Katie és Kimi megjelentek.

- Nick, indulhatunk?- kérdezte Katie kissé félve. Kiminek mégsem sikerült megnyugtatnia. De hát ki tudná ilyenkor megnyugtatni…?

- Persze- állt fel Nick, rendbe szedte magát, aztán odaköszönt Marioéknak és lazán elindult Kimiék után. Odakint ő is, és Kimiék is bepattantak saját autójukba. Katie előbb gyorsan kosztümöt húzott az estélyi helyett, majd elindultak. Nick végig követte őket, közben folyamatosan járatta az agyát. Talán most tudatosult benne igazából, hogy mit is vállalt. És nem a saját karrierjét és jó hírét féltette, hanem a csapatét… Akik mindig mellette állt, segítette, és talán most szégyent hoz rájuk. Ha kiderül ez a kis magánakció, akkor biztosan. És Kimivel együtt garantáltan búcsúzhatnak az állásuktól. Nem szabad elrontani… „Hihetetlen… Mindezt egy lány miatt. Durva, hogy miket meg nem teszek érte. De hát ezt teszi a szerelem… A szerelem… A mi??? Szerelem? Ez nem az! Nem, ez nem az… Csak barátság. Vagyis… Na jó, tetszik Carmen, meg kedves és elbűvölő, de… nem szeretem. Nem szerethetem. Ez csak szimpátia. Csak azt szeretném, ha szabad lenne és élhetné az életét. De nem egyedül… Mi lesz majd, ha szabad lesz és első dolga lesz, hogy lelépjen tőlem? Ez még eszembe sem jutott… Mi van, ha ezt a tettemet úgy fogja fel, hogy ki akarom tenni? De én nem akarom! Azt akarom, hogy maradjon még, amíg csak lehet! Minél tovább… Nagyon sokáig…”- Nicket kezdte hatalmába keríteni a kétségbeesés. Ezekre eddig nem is gondolt. Most még jobban aggódott, hogy minden rendben van-e Carmennel. Már a telefonjáért nyúlt, hogy hívja Sebastiant, de mégis letett az ötletről. Ha baj van, Seb hívni fogja. Eközben megérkeztek egy hatalmas épülethez. Ott leparkoltak és a bejáratnál rövid megbeszélést tartottak.

- Nos… Nektek egyelőre semmi dolgotok nincs, csak jönni velem. Remélem, nem fognak felismerni titeket…- nézett be a portára Katie, majd vissza a fiúkhoz.- Bejelentkezünk, mint akik megbeszélésre érkeztek Chris-hez. Ti vagytok az ügyfelek, én az ügyintéző. Eddig egyszerű… Tehát amint elértem, hogy bejussunk, egyikőtök a folyosón figyel, a másik az ajtóban, én a gépéről infókat szerzek. Ha megvolt, elegánsan kisétálunk innen és megyünk a rendőrségre. Érthető?

Mindkét fiú bólintott, így Katie is nagy levegőt vett, váltott egy gyors csókot Kimivel, majd elindultak. A portás azonnal megállította őket.

- Jó estét! Miben segíthetek?- állt eléjük a férfi.

- Jó estét!- köszönt halkan Katie, majd megemberelte magát és kissé határozottabban folytatta fejben már jó előre megtervezett mondandóját.- Katherine… ööö… Smith vagyok, és Chris O’Donellel lenne megbeszélésünk…

- Mr O’Donell jelenleg nincs az irodájában… - közölte készségesen a portás, de Katie a szavába vágott.

- Akkor megvárjuk az irodájában… Lenne szíves megmondani, hol találjuk azt?

- Ööö… De Mr O’Donellnek tárgyalása van- vágott közbe megint a pasi.

- De mi szeretnénk megvárni odabent- ismételte el kicsit hangsúlyosabban Katie az előbbi mondatot, amiből végre a csávó is felfogta, hogy be akarnak menni.

- Rendben… Az első emeleten a folyosó végén az utolsó ajtó jobbra…- igazított útba minket. Katie mosolyogva megköszönte, és Kimivel és Nickkel a nyomában felbaktatott az elsőre. Az irodát hamar megtalálták, így Katie óvatosan benyitott, hogy megbizonyosodjon a felől, hogy tényleg nincs bent senki.  Mikor leellenőrizte, gyorsan bement, őt pedig követte Kimi. Megállapodás nélkül is automatikusan ő ment utána. Így Nick maradt a folyosón őrködni. Az ajtó résnyire nyitva maradt, Kimi ott figyelt, Katie pedig azonnal a géphez ült. Mivel ismerte Christ és az előéletét is, jelszavait hamar megfejtette, ezen kívül a bizonyítéknak beillő dokumentumokat gyorsan kimásolta egy CD-re. Gyakran felnézett Kimire, hogy megnézze, minden rendben. Nick nyugodtan sétálgatott a folyosón, néha leült az egyik székre, aztán felállt, majd megint leült. És közben igen gyakran rápillantott telefonjának kijelzőjére… De semmit nem látott rajta. Így csak reménykedni tudott abban, hogy még minden rendben van Carmennel…

Katie lementette a szükséges információkat, aztán kiírta a CD-t és leállította a gépet. Már éppen indult volna, amikor a polcon meglátott egy mappát ’Dean’ felirattal. Nem tudta megállni, levette a polcról és lapozni kezdte. Az egész arról szólt, hogy mivel tartóztatták le Carment. Persze gondosan eltitkolva a valóságot, vagyis hogy az egész Chris lelkén szárad. Chris összegyűjtött minden információt az ügyről és ezeket egy mappában tárolta. De ezekkel nem bizonyíthatják Carmen ártatlanságát.

- Katie! Gyere!- intett neki Kimi. Katie rémülten felnézett, de nem mozdult. Kimi sem szólt semmit, csak nézett Katie szemébe, így próbálta kicsit sürgetni. Tartott attól, hogy lelepleződnek és Katie-nek valami baja lesz… Magát nem is féltette… Eszébe sem jutott, hogy neki is származhat esetleg hátránya ebből…

- Katie… Kérlek…- szólt rá még egyszer Kimi, mire Katie gyorsan visszatette a mappát a polcra, fogta a CD-t és kiment az irodából. Mindhárman gyors léptekkel lesiettek az emeletről, majd elhagyták az épületet.

- Ms… Ms Smith! Mr O’Donell még nem végzett…- kiáltott utánuk a portás.

- Ööö… Majd visszajövünk máskor! Sürgős dolog jött közbe… De azért kösz!- szólt vissza Katie, majd szaladt a kocsikhoz.

- Megvannak!- tudatosult Katie-ben is és örömében megölelte Kimit. Nick elégedett mosollyal nézte a jelenetet az autójának támaszkodva.- Kösz, fiúk, a segítséget.

- Igazán nincs mit megköszönnöd. De menjünk a rendőrségre- javasolta Nick, amire a másik kettő is azonnal rábólintott. Így ismét autóba ültek és a rendőrségen kötöttek ki. Bevitték az anyagot, a rendőrök megnézték és megállapították, hogy Carmen Dean valóban ártatlan, és Chris O’Donell a bűnös. Így nyugodt szívvel távoztak a rendőrségről. Nem mentek már vissza a buliba, mindhárman a szállodába tartottak. A szobákig együtt mentek fel.

- Nick, köszönöm, hogy segítettél. Nagyon sokat jelentett, hogy te is ott voltál- mosolygott Katie hálásan Nickre.

- Semmiség. Örülök, hogy a nővéred végre szabad lehet- válaszolt.

- Elmondod neki?

- Nem te szeretnéd?- csodálkozott Nick, bár belül örült annak, hogy ő közölheti Carmennel a hírt.

- Mondd csak el neki- mosolygott tovább Katie.- Köszi még egyszer… Jó éjt!- adott Nick arcára egy puszit, majd Kimivel bevonultak a szobába. Miután becsukták az ajtót, Kimi féltékenyen kérdőre vonta Katie-t.

- Mi volt ez a puszi?

- Kérsz te is?- vigyorgott kajánul Katie.

- Olyat?- fintorgott Kimi.

- Nem, neked olyan nem jár… Bocs, de az csak Nicknek szólt… Az olyan különleges puszi volt, amit rajta kívül senki más nem érdemel meg… Sajnálom…- cukkolta komolyan Kimit.

- Akkor nekem milyen jut?

- Hát… ilyen megfelel?- karolta át Kimi nyakát, majd lágyan megcsókolta…

Nick belépett a szobába, ledobta a kocsikulcsot az asztalra, a zakóját pedig a szék támlájára terítette. Ezután kezdett csak keresni minket a szemével. Bár azt hiszem, nem azt látta, amit várt, vagy amit szeretett volna látni. „Carmen Seb karjaiban… Hát itt meg mi történt?”- ismerte fel a helyzetet. Úgy állt ott, mint akinek földbe gyökerezett a lába és nem mozdult. Csak hatalmas szemekkel, elcsodálkozva nézett ránk. Mi is felálltunk Sebivel. Nick először rám nézett, utána Sebire, majd megint rám, megint Sebire. Tanácstalan, nincs egészen képben. Hogy rajta és magamon is segítsek, elé léptem és a szemébe néztem. Így már kénytelen volt ő is így tenni. Valahogy Seb teljesen kiesett a látószögünkből, csak egymást láttuk. Csalódott és bizonytalan. Látom a szemében. Nem érti az egészet. Nem is akarja érteni. Úgy érzi, elárultam, hogy átvertem. De én nem… Próbálom a szememmel elmondani ezt neki, de túlságosan is bizalmatlan most velem szemben.

- Nick… Sikerült?- kérdeztem halkan, elcsukló hangon. Még mindig nem válaszolt. Most felnézett Sebastianra, aztán vissza rám.

- Szabad vagy…- suttogta. És ekkor belülről összetört valami. A szívem… Nem is tudom, mit vártam. Hogy ezt mondja és másnap szépen kisétálok az ajtón… Vagy azt hogy nem sikerült… Akkor viszont elkapták volna őket, így tehát valószínűleg ez a jobbik megoldás. De nem akarok szabad lenni… Micsoda beteges gondolat, nem vártam ezt magamtól az elején. De fáj a szabadság…

Megszólalni nem tudtam, ezért csak lassan és bizonytalanul átkaroltam Nick nyakát és megöleltem. Először nem is viszonozta, de utána éreztem, hogy már mindent ért. Viszonozta az ölelést. Szorosan magához húzott. Ebből már tudtam, hogy rájött, mi történt köztem és Sebastian között: pontosan semmi… Ennyi elég volt ahhoz, hogy minden világos legyen. És ez nem csak Nickre igaz. Rájöttem, mi következik, mit kell tennem… Még ma… Ezt a jelenetet Seb elégedett mosollyal az arcán nézte végig…

Mikor elengedtük egymást, Seb kapott a megfelelő alkalmon, hogy bejelentse távozási szándékát. Én kísértem ki az ajtóig.

- Köszi mindent- öleltem meg őt is.

- Ugyan már, ez most olyan volt, mintha búcsúznál- vigyorgott rám, én pedig erőtlenül visszamosolyogtam, pedig nem is tudta, mennyire ráhibázott…- Na figyelj rám. Én eleget láttam, hidd el nekem, minden rendben lesz. Oké?

- Aha- bólintottam. Tudom, mire célzott. De nem akartam elárulni, hogy sajnos már kifutottunk az időből… Seb intett még, majd elment. Én meg vissza Nickhez. Leültünk a kanapéra, majd kíváncsian faggatni kezdtem.

- És hogy ment? Nem láttak meg titeket?

- Minden rendben volt. Katie megszerezte az adatokat, elvittük a rendőrségre, Christ lecsukták. És te szabad vagy…- mesélte bíztatóan, közben - talán akaratlanul, talán nem – megfogta a kezem.

- Szabad…- ismételtem elgondolkodva.- Köszönök mindent, Nick. El sem tudod képzelni, mennyit segítettél nekem. Ezért mindig hálás leszek…

- Erre semmi szükség… Szívesen tettem, örülök, hogy volt alkalmam segíteni- talán megint észrevétlenül, de egyre közelebb ült, és már nem is a kezemet fogta, hanem az arcomat simította végig. Nem jutottam szóhoz. Sejtettem, mi következik, de azt is tudtam, hogy ez az, amire pont most nincs szükség. Ez most nem kéne… Lassan közelebb hajol, és érzem, hogy egyre nehezebb nemet mondani. Magával ragad a szenvedély és nem tudok ellenállni. Egyszerűen megbénít a közelsége. Szinte moccanni sem tudok… Még közelebb hajol, és éppen hogy összeérnek az ajkaink…

- Ne…- hajolok el még az utolsó pillanatban.- Ne haragudj rám…- állok fel könnyeimmel küszködve és bemenekülök a szobámba. Nick tétován feláll és bámulja az utánam becsukódó ajtót…