Nos, igen… Hihetetlen, de mégiscsak itt tartunk. Akkor röviden felvázolnám az eddigi történéseket: megszöktem a börtönből, valahogy Nick Heidfeld lakásán kötöttem ki, ahonnan képtelen voltam szabadulni, szép lassan totál beleestem cinkosomba, és most ott tartunk, hogy a húgom segítségével éppen megpróbáljuk lebuktatni az exemet, aki bajba sodort. És egyre kevésbé szeretném, ha így történne… Nem is értem, hiszen én azért szöktem meg onnan, hogy őt juttassam oda és én legyek szabad. De ez a jelenlegi bezártságom tetszik. Talán túlságosan is. És nem biztos hogy ennek így kéne lennie.

De visszatérve a jelenbe, a délután hamar elrepült, és akárhogy is akartam, nem állt meg az idő és mégiscsak eljött a party ideje. Ami azt jelenti, hogy Katie és Kimi megkezdik az „akciót”. Tehát Nick készülődik ezerrel, már öltönyben rohangál a lakásban, hogy mindent összeszedjen magának, mikor is betoppan Katie és Kimi – hasonlóan kiöltözve. „Hmm… Milyen szívesen elmennék én is oda… Annyira szépek ezek a ruhák… „- gondoltam szomorúan. Tudom, hülyén hangzik, meg egy kicsit nagyképűen is, de úgy érzem, annyira jól néznék ki Nick oldalán… És nem mehetek… Legszívesebben bőgnék egy sort, de nem teszem. És nem is tehetem. Tartom magam és csendesen ülök és nézek magam elé.

- Nos… Akkor maradunk egy ideig a party-n, aztán észrevétlenül lelépünk- vázolta Katie a tervet. Nick meg természetesen semmiről sem tudott, így kíváncsian szólt közbe.

- Hová mentek?

- Carmen exét lebuktatni- válaszolt unottan Kimi.

- Hogy? De hát… Ezt miért nem mondtátok nekem?- csodálkozott szegény Nick. Tényleg megígérte, hogy segíteni fog, és kihagytuk…

- Hát… izé…- nézett rám tanácstalanul Katie, várva, hogy én találjak ki valamit.

- Azért nem szóltunk, mert már így is rengeteget segítettél nekem és nem akarlak kihasználni…- válaszoltam, és nem csak kamuból. Tényleg így gondoltam. Sokat köszönhetek Nicknek, amit talán soha nem fogok tudni meghálálni.

- De mondtam, hogy segítek. Nem hagyhattok ki belőle. Mondjátok el, hogy csináljátok!- nézett újra Katie-re. Ő meg ismét rám, mire csak bólintottam, hogy beavathatja.

- Na jó… A buliról fogunk lelépni és felkeresni Christ a jelenlegi munkahelyén. Szerzünk bizonyítékot és elvisszük a rendőrségre. És ennyi röviden…

- Értem… Akkor segítek, amiben csak tudok- ajánlotta fel még egyszer Nick, nyomatékosításképpen. Valahol örültem, hogy ilyet tesz tulajdonképpen értem, de mégis… ez veszélyes dolog, lebukhatnak… Akkor mi lesz velem…? Jaj, nem kéne önzőznöm…  Nem elég, hogy ezt is miattam csinálják? Csak bajba sodortam őket…

Ekkor beállított Sebastian is. Úgy volt, hogy Nickkel együtt mennek, ugyanis egyiknek sincs kísérője. Ő is kirittyentve, öltönyben (ami megjegyzem, nagyon jól állt neki), csokornyakkendőben, csinosan. Hát így kicsivel többnek tűnt 16-nál. J

- Nahát, mi van itt, emberek! De szépen összegyűltünk! Vagy… valami baj van?- váltott komolyra kezdeti lelkesedése után.

- Nincs semmi, Seb- mosolyogtam rá, mintha nem is valami komoly dologról folyt volna az előbb a beszélgetés. De a többiek nem követték a példámat. Mivel okos gyerek, észrevette, hogy nem egészen mondtam igazat.

- Na jó…- kezdett bele Nick.- Seb! Mi hárman el fogunk menni a party-ról, és neked vissza kellene jönnöd ide, hogy Carmennel legyél.

- Minek? És ti hová mentek?- kérdezgetett értetlenül.

- Nick, nincs rá szükség… Nem vagyok kisgyerek, aki felügyeletet igényel…- igyekeztem meggyőzni, de nagyon elszántnak tűnt.

- De igen. Kérlek, Seb, gyere el te is és maradj Carmennel…- indokolt röviden, aztán halkabbra váltott, amit csak Seb hallott.- Nehogy valami hülyeséget csináljon…

- Jó, rendben- nézett rám sandán Sebastian. Nem tudom, mit mondott neki Nick, de valami olyat, ami elbizonytalanította velem kapcsolatban.- És miért kell vele maradnom? Ti hová mentek?

- Majd az úton elmeséljük- válaszolt Katie és szépen nézett Kimire, aki időközben remekül elfoglalta magát, ugyanis az asztalon található chipset kezdte el majszolni. Persze észrevéve, hogy a tárgyalás ezennel a végére ért, megindult Katie mögött. Ezután Nick és Seb is elmentek, így magamra maradtam. Ott ültem felhúzott lábakkal, az ágyon és csak néztem magam elé. Csak járattam az agyam. Nem hagyott nyugodni egy gondolat… Nick ezzel a lépéssel, talán tudat alatt, de kirakott a lakásából. Szabad utat adott. Mehetek, amerre látok. Hisz ha ezt most elintézik, én szabad leszek, és nem kell többé itt lennem bezárva. Oda megyek, ahová akarok és lehet, hogy nem is találkozunk többé. Viszont most úgy érzem, nem bírnám ki… Annyira megviseltnek érzem már magam… És mi van, ha tudatosan csinálta? Ha azért segít, hogy minél hamarabb menjek már innen? Ez is lehet… Talán elege van már belőlem, csak a helyet foglalom itt. Meg is érteném, elég sok baj volt velem… Sok nehézséget okoztam. Sokat kaptam tőle és még csak meg sem erőltettem magam, hogy törlesszek valamilyen szinten. Jesszusom, de rossz vagyok…

Észre sem vettem, hogy eltelt az idő. Annyira magamba feledkeztem, és annyira nem hagyott nyugodni az a gondolat, hogy egészen addig azon törtem a fejem, amíg Seb visszaért. Csendben lehuppant mellém.

- Jöttem vigyázni rád- jelentette be, de ahogy láttam, csak azért, hogy próbáljon kezdeményezni valami párbeszédet.

- Ühüm…- morogtam halkan, majd felnéztem és elmosolyodtam.- Jól áll neked az öltöny…

- Kösz- vigyorgott ő is, majd levette a zakót.- A csajok is ezt mondták…

- Csajok? Ne mondd, hogy ilyen egód van…- néztem rá fura grimasszal.

- Nem, nem úgy… Csak van három nagyon jó barátnőm, és mindig azt mondják, hogy jól áll az öltöny… Csak soha nem hiszem el nekik- kuncogott magában.

- Pedig igazuk van- ismertem el. Erre elpirult, én meg elégedetten néztem végig rajta, aztán ismét visszahajtottam fejemet a felhúzott térdeimre.- Különben nagyon ügyes voltál. Gratulálok a pontodhoz.

- Köszi- vigyorgott megint olyan eszelősen, ahogy szokott. Aztán hirtelen nagyon komolyra váltott. Kissé ellentmondásos volt ez a váltás, hiszen az előző pillanatban még fogkrémreklámba illő mosollyal nézett rám, most pedig olyan komoly volt, mint a vakbélgyulladás…- Baj van? Olyan… szomorú vagy…- jegyezte meg. Nem válaszoltam, csak megrántottam a vállam. Hát ez elég egyértelmű célzás volt…

- Mi történt? Megint… Nick? Mit csinált már megint?- rázta a fejét elégedetlenül.

- Semmit. Nincs semmi baj, csak kicsit elgondolkodtam…- válaszoltam.

- Aha… De nem hiszem… Nem akarsz beszélni róla?- ajánlotta fel, és amikor ránéztem, nem tudtam nemet mondani neki.

- Na jó… Kicsit korainak érzem ezt az akciót…- vallottam be.

- De hát miért? Szabad leszel… Nem értelek…

- Tudod, a húgomon kívül te vagy az egyetlen, akinek ezt el mertem mondani. Ezt az egészet, hogy mit érzek, és hogyan. De erről most még Katie sem tud… Azt hittem, meg fogod érteni. Már a múltkor is rájöttél, nem tudtam előtted titokban tartani. Okos gyerek vagy, képtelen voltam eltitkolni, hogy mi a helyzet. Ezek után már értelmetlen is lenne ködösíteni…- kezdtem bele, közben egy picit más vizekre evezve.

- Tudod, hogy én ezt tiszteletben tartom, és nem adom tovább senkinek. De látom rajtad, hogy szomorú vagy… És azt hiszem, már értem is miért…

- Nem akarom, hogy vége legyek… Fura, de nem akarok szabad lenni…- hajtottam le a fejem és beleharaptam a számba, hogy el ne bőgjem magam.

- Figyelj rám… Ne izgulj Nick miatt. Én ismerem őt, és ha rájön, hogy jelentesz számára valamit, nem fogja hagyni, hogy eltűnj. Nem hagyja majd hogy elmenj. Csak még neki is rá kellene jönnie, hogy mit is érez valójában… De ha megérti, akkor lépni fog, hidd el…- emelte fel az államat óvatosan. Annyira rendes, hogy próbál bíztatni. Kár, hogy már nem bírom sokáig. Szép lassan legördül az első könnycsepp… Nekem ez már sok…

- És ha nem?- aggodalmaskodtam tovább.

- Én bízom abban, hogy végre mindketten rájöttök, mit is akartok. Azt tudom, hogy te mit érzel iránta, és azt is látom, hogy neki sem vagy közömbös. Akkor nincs okod az aggodalomra. Nyugodj meg és gondolj arra, hogy most végre elintézik az ügyet a srácok és szabad leszel.

- És ha nem sikerül nekik? És Chris rajtakapja őket? Vagy nem találnak semmit? Vagy…- paráztam már megint.

- Nem lesz semmi baj, sikerülni fog… De ne szomorkodj már…- ölelt meg vigasztalóan. Örültem, hogy most itt van és vigyáz rám, hogy itt van miattam, hogy megvigasztaljon, és ne hagyja, hogy szomorú legyek. Hogy van valaki, akiben bízhatok, aki érett felnőttként tanácsokat ad nekem és segít. Aki a gondomat viseli, akármi is van velem.

- Kösz, hogy vigyázol rám- szipogtam hálásan a szemébe nézve.

- Szívesen teszem, ha megígéred, hogy nem sírsz…- nézett rám halvány, inkább bíztató mosollyal.

- Rendben- bólintottam és megtöröltem a szemem. Aztán egy nagy sóhaj után hátradőltem és vártam. Seb pedig aggódva karolt át és vigyázott rám…