Miután Seb visszavonulót fújt, visszaültem Nick mellé „őrködni”. És miközben vigyáztam rá, magam is elbóbiskoltam. Olyannyira, hogy mire újra magamhoz tértem, már reggel volt. És azt a takarót, amit az este Nickre terítettem, magamon találtam. Ásítottam egy nagyot és csak azután nyitottam ki a szememet. Picit még meg is ijedtem, amikor az ágyra nézve nem láttam Nicket. De aztán a konyhából jövő csörömpölés megnyugtatott. Na de várjunk csak… Hogy kerül ő a konyhába, mikor este alig tudott lábra állni? Felugrottam és rögtön a hang irányába mentem. Próbálván leplezni kis ijedtségemet, kómás ábrázattal beléptem, majd leültem ásítozva az asztalhoz.

- Reggelt…- köszöntöttem, mire mosolyogva köszönt vissza ő is:

- Neked is.

Vajon mitől van ilyen jó kedve? Bár tudnám… Mindenesetre jobb, mint az esti hisztije. J

- Kérsz te is kávét?- kérdezte.

- Aha, jöhet- ásítottam újból.- És hogy van a bokád?

- Sokkal jobban, hála neked- vigyorgott megint rám.- Majd bent még megnézetem a csapatorvossal, de ennyivel kibírom a futamot. Volt már rosszabb is…

- Akkor semmi probléma nem fog felmerülni ma?

- Semmi. Minden okés lesz- kacsintott rám, mire én igencsak meglepődtem. Ezzel meg mi van? Beszívott? Mindenesetre nagyon fura ma reggel… Letette elém a kávét, aztán leült szembe velem és nekiesett a napi újságnak. Miközben olvasott, én agyaltam. Vajon mi oka lehet ennek a felhőtlen jókedvnek? Nem értem… Viszont nem fogok rákérdezni, nem akarok beleszólni olyan dolgokba esetleg, amihez semmi közöm…
Nick hamar kiolvasta a lapot, és mikor végzett, gyorsan összeszedte magát és útnak indult. Kicsit még bicegett, de legalább már nincs a halálán.

- Ügyes légy, majd szorítok- szóltam még utána bíztatóan.

- Rendben. És kösz, hogy tegnap este ápolgattál. Ha te nem lettél volna…- célozgatott még mindig vidáman, majd egy puszit nyomott az arcomra és elment. És sikerült megint meglepnie… Nem tudom, hogy csinálja, de erre megint nem számítottam… Megbabonázva simítom meg az arcomat ott, ahova a puszit kaptam, majd magamhoz térve a kábulatból, gyorsan megrázom a fejem és inkább az újsághoz fordulok, csak hogy ne kelljen az előbbire gondolnom…

A délelőtt hamar eltelt és már azon kaptam magam, hogy leültem a tévé elé és feszülten várom, hogy kezdődjön a futam. Szinte folyamatosan vigyorogtam, ugyanis minden tele volt Sebivel, minden idők legfiatalabb újoncával, aki helyettesíti azt a másikat, azt a Robertet vagy kit. Valahogy biztos voltam abban, hogy ma nagyon jól fog szerepelni. Nem tudom miért, talán csak a személyes kisugárzása hitette el velem, vagy az, hogy imádnivaló srác, de éreztem, hogy ma nagyon jól kell teljesítenie. És menni is fog neki, mert sokan bíznak benne. Sokan bízunk…

És amint sejtettem, Seb a rajtnál felmerült kisebb problémát leszámítva fantasztikusan autózott. Ezzel szemben Nickkel kibabrált a technika ördöge: egyik pillanatban azt látom, hogy lassul, a következőben, hogy kiszáll, azután legközelebb csak a pálya melletti kempingszéken, a pályabírók társaságában mutatják… Már nem láttam rajta azt a reggeli jókedvet és boldogságot, amit meg is tudok érteni. Nem tudom, miért, olyan furcsának tűnt… Persze, csalódott volt, ez logikus. De amellett volt még valami… Talán a bokája miatt ő adta fel? Mégiscsak miattam nem sikerült befejeznie a futamot? Hát még sincs rendben valami? Nagyon durva így belegondolni… A fenébe, ezt a lelkiismeret furdalást… Nem kellett volna erre gondolnom, most ilyen hangulatban fogom végignézni az egészet…

Próbáltam ettől a tudattól függetlenül szorítani Sebinek, egészen addig, amíg nem nyílt az ajtó. Nick lépett be rajta indulatosan, míg a futamból még majdnem 5 kör hátra volt. A képernyőre néztem zavartan és csodálkoztam hogy ő hogy lehet itt, mikor „ott” kéne lennie a dobozban. Őt úgy látszik, túlzottan nem izgatta, hogy nem értek semmit és nem vagyok képben, meg hogy kicsit váratlan volt az érkezése, vagy hogy még csak nem is köszönt. Csak ledobta a kanapéra mellém a kabátját és a sapkáját, a táskáját le a földre és haladt tovább a szoba felé. Én felugrottam és értetlenül bámultam rá.

- Nick…- szóltam utána halkan. Még tett pár lépést, majd megállt. Habozott még néhány pillanatig, aztán picit tétován megfordult és a következő pillanatban már előttem állt. Előttem, nagyon közel. Kitartóan nézett a szemembe és így nekem is alkalmam nyílt arra, hogy kitaláljam, mi lehet a baja. A szeme szomorú volt. Most nem csillogott úgy, mint szokott, mint ahogy reggel csillogott… Mintha… nem is tudom… Nem tudom egyszerűen pontosan elmondani, mit érez. Látom a szemében, de nem lehet elmondani… Csak csalódott, gondolná más. De ennél sokkal többről van itt szó.

És nem zavar a közelsége… Sőt, nem is érzek semmit. Mi van velem? Tegnap még szenvedtem, mert ki kell zárnom a szívemből Nicket, és most… Ilyen gyorsan és könnyen ment volna? Az lehetetlen… Nem, biztosan nem ezért… Valójában nem is érdekel, miért… Egy picivel még közelebb húzódik, így alig pár centi választ el minket egymástól. Még mindig a szemébe nézek, de már totál elvesztem benne… Nem is keresem a kiutat, már ha létezik innen olyan… Érdekesen érzem magam. Nem akarom a közelségét és mégis. Nem kívánom a csókját, de mégis. Nem szeretném, ha megölelne, de mégis… És azt sem akarom, hogy most bármit is tegyen, de mégis… Annyira fura. Eddig majdnem belehaltam, hogy kínzott és most semmi… De látom rajta, hogy nem mer kockáztatni. Így hirtelen felbátorodva végigsimítom az arcát, mire picit talán elpirul. Itt tudatosul bennem, hogy én most tettem egy lépést, talán akaratom ellenére. Ám úgy tűnik, ő is sietve „megindul”, talán tudat alatt jelzéseket adtam neki… Óvatosan kisepri a hajamat a szemem elől, és továbbra is kitartóan néz rám. Karjaimat a nyaka köré fonom, ő megfogja a derekamat és még közelebb húz magához. Így állunk még egy pár pillanatig, majd Nick lassan közelebb hajol és… szorosan megölel. Már mindent értek. Nem a bokája miatt volt. Egyszerűen csak nincs rendben vele valami, nem érzi jól magát és szüksége van valakire, aki foglalkozik vele és szereti. És bennem talált egy ilyet… És ez nagyon jól esik. Kapaszkodok bele erősen, nehogy most bárki vagy bármi is szétszedjen bennünket. Most így nagyon jó. Nem hagyom, hogy bárki is megzavarjon. Ilyen közel talán még sosem éreztem magamhoz. És nem tudok ellenállni, nincs menekvés…

Egy idő után lassan kibontakoztunk az ölelésből. Bíztatóan rámosolyogtam, ő viszonozta.

- Ugye nem a bokád miatt?- kérdeztem tőle komolyan.

- Nem- válaszolt halvány mosollyal a szája szegletében.- A bokám rendben van, részben neked köszönhetően.

- Ennek igazán örülök… De akkor mi történt?- folytattam a faggatózást. Érdekes a helyzet, egyikünk sem jelezte még a másiknak, hogy egy picit távolodhatnánk már. Nick még mindig a derekamat fogja, én még mindig ölelem…

- Csak technikai meghibásodás… Bármikor előfordulhat- válaszolt kicsit csalódottan. Akármit is mond, bántja a dolog. Ekkor nézett a tévére.- Nézd, Seb pontot szerzett!

Megfordultam, ezzel kibújva karjai közül. Éppen Sebastiant mutatták, valami interjú volt. Arról beszéltek, hogy ezzel ő lett minden idők legfiatalabb pontszerzője. Örül, hogy sikerült bizonyítania, hogy sikerült pontot szereznie annak ellenére, hogy Nicknek ma ez nem ment. Látszott rajta, hogy nagyon örül. Jó volt ránézni. Sugárzott belőle a magabiztosság és az, hogy most már megállíthatatlan. Az interjú végére akárhogy is próbálkoztam, nem bírtam ki vigyorgás nélkül. Nagyon örültem Seb sikerének, igazán járt neki. Ahogy egész hétvégén láttam a lelkesedését, meg hogy mennyire igyekszik és készül rá, azt mondom jogos az a pont. Bár azt már nem tudom, hogy szerezte, ugyanis mással voltam elfoglalva, de megérdemelte, az biztos. Fantasztikus a srác! Talán akaratlanul is újból Nick nyakában kötöttem ki, amikor nagy boldogságomban ismét megöleltem.

Kis idő múlva, mikor már mindketten lenyugodtunk, ismét a tévé előtt találtam magam. Nick társaságában. Egészen pontosan ő a karfának támaszkodott, én meg neki… Valahogy egyikünk sem vette észre, hogy olyat csinálunk folyamatosan, amit talán nem kellene. Viszont más annál inkább. Ugyanis ekkor állított be Katie.

- Sziasz… tok…- nézett nagyot, mikor látott minket ilyen helyzetben.- Ööö… Carmen, izé… beszélhetünk?

- Aha, persze- keltem fel és bevonultunk a szobámba.

- Veletek meg mi van? Összejöttetek?- kérdezte csodálkozva.

- Nem- válaszoltam egyszerűen.

- Akkor? Hogy gabalyodtatok így össze? Ez nem lehet véletlen! Mégis mit csinálsz?- vont felelősségre, gondolatban keresve az ésszerű magyarázatot erre.

- Nem tudom…- mosolyodtam el tanácstalanul.- Csak tök jó így…

- De hát… jaj… Hogy kötöttetek ki itt?- folytatta a faggatózást.

- Nem tudom… Csak hazajött, aztán… szomorú volt és csalódott… Én meg… megvigasztaltam…- próbáltam felidézni a történteket.

- Mennyire vigasztaltad meg?

- Hagyjuk már! Semmi extra nem történt, bár gondolom, nem azért jöttél, hogy erről kérdezősködj…- untam rá a túlzott kíváncsiságára.

- Oké… Bocs… Akkor… Nos, az akció ma este lesz…- tért végre a lényegre. Kirázott a hideg, mikor ezt így „hivatalosan” is bejelentette. Itt az ideje a cselekvésnek, és nem akarom… Most valahogy nem is haragszom annyira Chrisre, és egyszerűen nem akarom, hogy bármi is történjen. Vajon miért…?

- De… az F1-eseknek ma este party lesz!- jutott eszembe hirtelen, hátha ez meggátolja Katie-t abban, hogy végrehajtsa a tervet.

- Tudom, ez is bele van kalkulálva. Pont kapóra jön… Ne izgulj, megoldom- biztosított, bár ettől csak idegesebb lettem.

- Mégis hogy akarod csinálni?- kezdtem már én is érdeklődni.

- Amint Kimi visszaér, beszélek vele, beavatom… Aztán este a party-ról észrevétlenül lelépünk és elintézzük. Ne aggódj, minden rendben lesz.

- És én? Addig mit csináljak?

- Te? Maradj itt… Nem kockáztatjuk, hogy közben téged elkapjanak… Christ lebuktatjuk, szerzünk bizonyítékokat, feljelentjük, aztán visszajövünk ide.

Na jó, ez nem nyugtatott meg. De ha így kitervelte, biztosan menni fog. Hát ő tudja…