Az éjjel nem sokat aludtam, valahogy nem sikerült elszunnyadnom. Így éjfél tájban gondoltam egyet és bekaptam egy altatót. Mégiscsak jó lenne pihenni egy kicsit, nem akarok megint kidőlni. Elég bajt okozok én így is Nicknek és Sebnek, nem kellene tovább nehezítenem a dolgukat. Milyen jó most nekik, az igazak álmát alusszák. Bár én is tudnék hozzájuk csatlakozni. Igaz, ők már megtanultak elvonatkoztatni a magánéletüktől. Külön tudják választani a munkát és a magánügyeket, akkor gondolom, ez az alvással is így van: nem agyalnak, hanem alszanak. Milyen egyszerűen hangzik…

Hamarosan – hála a bogyónak – mégis sikerült elaludnom. Reggel aztán annál nehezebb volt az ébredés. Kilenc körül félhulla állapotban magamhoz tértem és kimásztam az ágyból. Természetesen sem Nick, sem Sebastian nem voltak már a hotelben, már rég a pályán végzik a dolgukat. Azonban hagytak nekem egy üzenetet, miszerint Seb majd felhív, hogy mi van velem. Nem akartak felébreszteni, nekem ugyanis „pihennem kell”. Nahát, milyen rendesek… Akaratlanul is elmosolyodtam az üzenet olvasása közben. Aztán fogtam magam és elmentem zuhanyozni, utána felöltöztem és értelmesebb elfoglaltság híján leültem kiolvasni a mai újságot. A napilap mellett találtam egy másikat is. Valami Red Bulletin… Na majd a hírek után belelapozok abba is… Azonban már rögtön a címlapon megakadt a szemem: egy kép Chrisről, amint valami nagy emberrel fog kezet és vigyorog. A szemét… Gyorsan átolvastam a cikket. Kiderült, hogy Chris egy bizonyos üzlet miatt van Indianapolisban, és a jövő hét elején már utazik is vissza Daytonba. Tehát még a napokban el kéne kapnunk. Nem tudom, Katie tudja-e ezt, de kénytelen vagyok megvárni, amíg benéz hozzám. Na jó, ezután elment a kedvem attól, hogy végignézzem ezt a lapot. Inkább kinyitottam a másikat. Rögtön az első oldalon találkoztam egy képpel Nickről. Nahát! Ez róla szól, vagy mi? Nem hinném, mert a másik képen egy zászlón egy bizonyos Robert Kubica neve olvasható. Ez tehát az a Robert, aki a múltkor majdnem lebuktatott engem? Érdekes… Továbblapozva rájöttem, hogy ez róluk szól. Erről az egész cirkuszról. És nem csak Nick, meg Robert, hanem még egy csomó hozzájuk hasonló szerzet…

Hamar ráuntam az olvasásra, ám éppen jókor toppant be a húgom. Kicsit rendezetlen frizurával lépett be, látszott, hogy sietett.

- Carmen, a mai újságban benne van, hogy…- kezdte rögtön, de gyorsan a szavába vágtam.

- Tudom, olvastam…

- Mi? Hogy?- lepődött meg hirtelen, majd meglátta a lapot az asztalon.- Jah…

- Akkor most mi lesz? Alig van két-három napunk…- jegyeztem meg, miközben leültünk.

- Mi lesz? Cselekednünk kell… Muszáj… Különben elkésünk…- gondolt bele.

- És ezt mégis mikor és hogyan akarod megcsinálni?- kérdeztem kissé kiábrándultan. Őszintén szólva ötletem sem volt, ezt hogy lehetne kivitelezni.

- Ma körbetelefonálom az ismerőseimet, akiktől esetleg még megtudhatok valamit Chrisről, és hogy mikor megy vissza Daytonba. Aztán összeszedem Kimit és megyünk… Ma vagy holnap este…- vázolta fel a tervet határozottan Katie.

- Ilyen hamar?- csodálkoztam. Oké, tudom, hogy nincs időnk, de ez egy kicsit ütős volt. Sejtettem, hogy nagyon hamar meg fog ez történni, de ennyire korai bevetésre mégsem számítottam…

- Miért? Meddig akarod még halogatni? Meddig akarsz még bujkálni? Jó így neked?- sorolta kérdések formájában a meggyőző érveket, és rájöttem, hogy igaza van.

- Oké, nem szóltam… De ma este ne… Holnap futam lesz, nem kellene leterhelned Kimit…- tanácsoltam, csak hogy mondjak valami okosat.

- Jó, akkor holnap… Addigra mindent elintézek… És végre szabad lehetsz te is- mosolygott bíztatóan rám, de most valahogy nem tudott mosolyt csalni az arcomra.

- Igazad van…- adtam neki igazat, de igazából már az járt a fejemben, hogy ha szabad leszek, akkor nem kell bezárva lennem. Tehát nem maradhatok itt tovább… ÉS akkor messze leszek Nicktől.. Egyelőre ötletem sincs, milyen lesz ezek után az életem és mihez kezdek majd a szabadságommal, de hogy egy valami hiányozni fog belőle, az biztos. Vagy inkább valaki…

- Na én megyek intézkedni…- állt fel Katie és elment. Kicsit sokkolt, hogy ennyire hirtelen eljutottunk ide. Érdekes, hogy mikor megszöktem, képes lettem volna azonnal megfojtani Christ, akár saját kezűleg is. Most pedig egyszerűen nincs kedvem cselekedni. Most jól érzem magam a kisebb-nagyobb érzelmi megrázkódtatásokat leszámítva, és nem akarok változtatni rajta. Nem tudom, mi lesz így velem…

A délutánt magányosan töltöttem. Érdekesnek nevezhető eseményként felhozható, hogy az időmérő idejére megint leültem a tévé elé. Kíváncsi voltam az eredményekre, hogy hogyan teljesítenek a fiúk. Mindketten remek köröket mentek, végül Nick az 5., Seb a 7. helyet szerezte meg. Ahogy az edzés utáni képsorok mutatták, igencsak elégedettek voltak a szereplésükkel. Így mivel tudtam, hogy este Sebastian is átjön (mert megígérte, hogy megnézi hogy vagyok J), úgy döntöttem, valamit összedobok nekik. Mivel jobb dolgom úgy sincs… Így hát estefelé, mikor már várható volt az érkezésük, hozzáláttam a vacsorához. Gondolataimba feledkezve rakosgattam össze a hozzávalókat, amikor valami tompa puffanást hallottam a folyosóról. Első dolgom az lett volna, hogy kiszaladok és megnézem, mi történt, de ezt inkább nem tettem, bárki bármikor felismerhet. Na most tényleg jó lenne már szabadnak lenni… Kíváncsi vagyok… Ám a puffanó valami hamarosan kinyitotta az ajtót. Nick „esett be” rajta fájdalmas arccal. Szabályszerűen megijedtem, amint ránéztem.

- Úristen! Nick! Mi van veled?- szaladtam elé, és gyorsan belékaroltam.

- A bokám… Nem tudok ráállni…- magyarázta sziszegve. A fenébe, ennél rosszabb már nem is jöhetett volna!

- Na gyere, ülj le ide…- segítettem neki a kanapéhoz ugrálni fél lábon.- De hát mit csináltál?

- Rohantam fel a lépcsőn és rosszul léptem… Áhh, azt hiszem, megrándult…- szorítgatta a bokáját.

- Na jó… Feküdj le ide, és tedd fel a bokádat a párnára… Rögtön hozok rá borogatást- adtam ki az utasítást, majd mint a hülyegyerek, rohantam ki a konyhába. Fogtam valami kendőt, folyattam rá a hideg vizet, aztán visszaszaladtam Nickhez és a bokája köré tekertem.

- Miért nem tudtál vigyázni magadra?- ültem le mellé.

- Én nem akartam… Csak… siettem…- vallotta be fájdalmas képpel.

- Siettél? Hova? És miért?- értetlenkedtem.

- Hát… csak ide…- dőlt hátra a kanapén, próbálva kényelmesen elhelyezkedni a lába minimális megmozdítása mellett.

- Ide? Miért? Mi van vagy lesz itt?

- Csak… kíváncsi voltam már, hogy vagy…- sütötte le a szemét, én meg akaratlanul is elpirultam egy kicsit. Miattam sietett ennyire? Ez de érdekes…

- Akkor én vagyok az oka a taknyolásodnak?- fintorogtam, leplezve zavartságomat.

- Nem! Dehogy… Én voltam a figyelmetlen… Mit gondolsz, holnapra rendbe jön?- nézett rám kérdőn.

- Hát, ha rendesen vacsorázol és pihensz, akkor reggelre jobb lesz… Érezni fogod még, de talán nem fog ennyire fájni… Remélem, nem hátráltat majd a futamon…- sajnálkoztam. Tényleg magamat okoltam Nick eséséért. Hisz most mondta, hogy miattam rohant… Jaj de rossz így…- Na jó, ne mocorogj, hozom a kaját.

Öt perc múlva már mohón habzsolta az általam összedobott táplálékot. Nem kérdeztem ugyan, de amint láttam, ehető volt… Hátha Seb is benéz még… Mikor Nick befejezte az evést, gyorsan elmosogattam.

- Elmegyek tusolni, nem soká jövök vissza…- szóltam neki oda.

- Mi? Itt hagysz egyedül?- ijedt meg, majd szenvedve a lábára mutatott.- Fáj!

- Tudom- mosolyogtam rá vigasztalóan.- De ha itt ülök, attól neked nem lesz jobb…

- De igen!- erősködött, majd rögtön kijavította magát. – Vagyis talán javulhat valamit… izé…

- Na jó… Tudod, hogy ez nem így működik… Sietek…- vonultam be a fürdőbe magamban kuncogva. Vajon miért hiszi azt, hogy a társaságomban hamarabb meggyógyul a bokája? Vagy ezt rejtett célzásnak kellene vennem? Bár egyértelműen annak vehetném… Pedig lehet, hogy csak gyerekes hiszti… Mindenesetre a fürdéssel tényleg hamar végeztem, ám mire kijutottam a fürdőből, Nick már rég az igazak álmát aludta. Talán megunta a várakozást, vagy csak szimplán fáradt volt (amin nem csodálkozom), de elnyomta az álom. Nem is bánom valamiért… Kerestem egy takarót és óvatosan ráterítettem, fel ne ébredjen. Ezután ültem le mellé megint. Tetszik ez a szitu, most feltűnésmentesen stírölhetem és erről senki nem fog tudni. J Nem is értem, hogy van ez, de a tegnap esti kis affér nincs különösebb hatással rám… Normális esetben már szidnám magam, hogy miért voltam olyan idióta, de nem így van… Egyáltalán nincs lelkiismeret furdalásom, amiért megakadályoztam azt a csókot, annak ellenére, hogy tudom, hogy akkor talán elkezdődött volna valami… Valami nagyon jó, valami szép és csodálatos. De ezt el kellene felejtenem. És nem megy… És ezért csodálkozom, hogy nem bánt, hogy tegnap úgy viselkedtem. Érdekes…

Ekkor nyílik az ajtó, és Seb toppan be rajta. Első dolgom volt, hogy a mutatóujjamat a szám elé rakva jelezzem, hogy igyekezzen csendben maradni.

- Szia. Csakhogy ideértél végre- köszöntem neki, majd rögtön a konyhába vettem az irányt.

- Ennyire hiányoztam volna?- meresztett nagy szemeket.

- Igen… Ülj le, kapsz enni- pakoltam le elé a táplálkozáshoz elengedhetetlen felszerelést.

- Oh… Kösz…- csodálkozott még mindig.

- Ma is ügyes voltál, megnéztelek. Miért jöttél ilyen későn?- ültem le vele szemben, miközben ő elégedetten hozzálátott a vacsorához.

- Először is, kösz a dicséretet- nyögte be két falat között. Majd miután lenyelte, folytatta.- Egy barátnőmnek van születésnapja, csak meglátogattam.

- Áhh, értem… De legalább ideértél- mosolyogtam újra. Még beszélgettünk egy kicsit, amíg elfogyott a fejadag, majd fáradtságra hivatkozva ő is elvonult saját szobájába.