Nick a délután folyamán sem ment jobban, mint az első edzésen. Sebastian megint rendesen lehagyta, így mindenki egy új csillag születéséről beszélt. Azonnal kikiáltották, hogy elég volt Sebastiannak ez az egy alkalom, hogy bebizonyítsa, fényévekkel jobb és tehetségesebb pilóta, mint Nick Heidfeld. A második edzés után Sebivel készítettek interjút, ahol elmondta, hogy ő nem így érzi, és szerinte Nick hamar összeszedi magát és megmutatja, milyen jó versenyző. Seb kifejezetten szerényen nyilatkozott, és próbálta inkább Nick erényeit kiemelni, igyekezve menteni a még menthetőt. Mert tudta ő is, hogy nem az autóval van a baj. Nickkel valami nincs rendben, és minél hamarabb túl kell tennie magát a dolgon, különben nagyon komoly következményei lehetnek.

Nick késő este ért haza. Gondoltam, megvárom. Így amint hazaért, bevonultam a konyhába és összedobtam valami vacsorát. A köszönésen kívül szinte egy szót sem szóltunk egymáshoz. Mindketten zavarban voltunk, még egymás tekintetét is kerültünk, véletlenül sem néztünk a másikra. Talán emiatt érezhettük magunkat olyan furán…

- Láttam a tévében az edzést…- jegyeztem meg egyszer halkan, mire rögtön felkapta a fejét.

- Az remek…- vonta meg a vállát.

- Nem, nem az… Mi volt veled?- vettem erőt magamon és végre ránéztem.

- Semmi. Holnap jobb leszek…- válaszolt maga elé bambulva.

- Aha… És ezzel el van intézve minden. Tudod, hogy ez így nem lesz jó… Mi bánt?- guggoltam le elé. Nem felelt, szótlanul bámult még mindig maga elé, de véletlenül sem rám.

- Végre, egyszer légy őszinte… Valami van veled, látom…- igyekeztem meggyőzni, hogy mondja el, miért volt ilyen figyelmetlen ma, de nem szólalt meg. Nem kis bátorság kellett a dologhoz, hogy csak úgy eléálljak és ilyen stílusban beszéljek vele a reggeli történtek után, de mégis megtettem. Egyre kínosabban éreztem magam a szituációban. Én teljesen őszintén kiadom neki az érzéseimet, hisz most is láthatja, hogy fáj, hogy van valami baja, de ő nem tesz semmit. Bezárkózik, és képtelen őszinte lenni. És ez nagyon zavar engem. Még mindig csak nézek rá, próbálom keresni a szemkontaktust, de ő ezt mindig megakadályozza. Lassan már érzem, hogy mindjárt megint elbőgöm magam, így inkább felállok, és szótlanul visszamegyek a konyhába. Egyetlen könnycsepp gördült le az arcomon, de azt észrevétlenül le is töröltem. Nem ér ennyit az egész…

A vacsorát is némán fogyasztottuk el. És már én sem törtem magam, hogy bármit is kiszedjek belőle, mert tudtam, hogy nem fog menni. Miután jóllaktunk, kezdtem visszapakolni a konyhába. Nick felállt, és elindult a fürdőbe. Én pedig tovább pakoltam. Továbbra is az előző jeleneten gondolkodva. Ám egy pillanatra meg kellett állnom, mert úgy éreztem, rosszul vagyok, hirtelen megszédültem. Aztán csak a csörömpölést hallottam, és elsötétült előttem a világ…

Amikor felébredtem, már a szobámban találtam magam. Óvatosan kinyitottam a szemem, és Sebastiannal találtam szemben magam.

- Seb? Te itt? De hát…- motyogtam értetlenül.

- Na végre felébredtél… Jól vagy?- hajolt közelebb aggódva. Szegényen látszik, hogy nagyon fáradt, de mégis itt van mellettem.

- Igen, de… Mi történt?- ekkor vettem észre, hogy fáj a fejem…

- Elájultál a konyhában. Nick azonnal felhívott, hogy maradjak veled. Ő pedig…

- Hová ment?- kérdeztem ijedten.

- Először a csapatorvost akarta áthívni, de inkább nem tette. Most is nála van, próbálja megtudni tőle, mi bajod lehet, persze anélkül, hogy bármit is elárulna rólad. Ne aggódj, nem tudja meg senki, hogy itt vagy…- nyugtatott meg.

- Jah… Értem… Köszi, hogy itt voltál mellettem, de semmi bajom, jól vagyok már. Látom, hogy kimerült vagy, inkább pihenj le te is egy kicsit- ültem fel és mosolyogtam, csak hogy lássa, hogy tényleg jobban érzem magam.

- Nem, nem hagylak itt. Amíg Nick vissza nem ér, maradok. Ráér az alvás…

- Nem ér rá! Holnap dolgod lesz. Tényleg pihenned kéne… Ma is annyira ügyes voltál…- mosolyogtam rá büszkén, mire szégyenlősen lehajtotta a fejét. Totál belepirult… De aranyos! J

- De nem akarlak itt hagyni egyedül. Ígérem, odafigyelek holnap, de nem megyek még…- válaszolt, most már komolyan.

- Na jó, szavadon foglak- kacsintottam rá és lejjebb csúsztam az ágyban.

- Rendben- mosolygott, majd ismét komolyra váltott.- Mi történt veled? Miért ájultál el?

- Nem tudom… Biztosan kimerültem- gondolkodtam, majd nagyon halkan hozzátettem:

- Talán a sírástól…

- Hogy mi? Te sírtál? Mi történt?- kérdezte rögtön. A fenébe, túl jó a hallása… Pedig tényleg nagyon halkan mondtam.

- Semmi baj, csak kicsit fáradt lehettem… Nyugodj már meg…- szóltam rá, szerintem elég meggyőzően, de ő valószínűleg nem így gondolta.

- Mi az, hogy semmi baj? Miért sírtál? Kérlek, mondd el… Furák vagytok ti nekem Nickkel, mindketten. Valami nem oké… Egyikkőtökkel sem…- rázta a fejét rosszallóan, mire most én hajtottam le a fejem.- Na ugye, hogy van valami…

- Butaság az egész… Nem is érdemes beszélni róla…- tettem még egy utolsó próbát.

- Ha butaság lenne, nem sírtál volna miatta…- jegyezte meg.

- Igazad van… De túlteszem rajta magam- válaszoltam magabiztosan, pedig egy cseppet sem voltam az. Fogalmam sincs, hogy fogom én ezt kiheverni, azt pedig még inkább nem tudom, hogy fogom Nicket elfelejteni.

- Azt gondoltam. De engem aggaszt, hogy ilyen szomorú vagy. Akárcsak Nick. Csak nem ugyanaz a bajotok?- kezdett kombinálni. Nahát, okos gyerek ez…

- Én nem tudom, Nicknek mi a baja. De megeshet…

- Történt valami… Mindkettőtökkel… Ugyanaz… Együtt…- gondolkodott hangosan, majd hirtelen szúrósan rámnézett.- Van köztetek valami?

- Nincs- feleltem őszintén. Hisz tényleg nincs…- És nem is lesz…

- Aha, értem már. És ez itt a probléma, igaz?- kérdezte, mire én csak bólintottam. Ezek után úgy gondoltam, megoszthatom Sebivel, mi bánt. Úgyis kiszedné belőlem. De nem is olyannak néz ki, mint akinek első dolga lenne, hogy miután engem itt hagyott, rohan azonnal, hogy szélnek eressze a dolgot. Olyan érzésem van, hogy benne megbízhatok és nem fog semmit sem továbbadni.

- Aha…- törte a fejét.- És mégis mi volt? Mert én már csak azt vettem észre, hogy valami nem stimmel. Egyikkőtöknél sem…

- Ma délelőtt, miután elmentél, veszekedtünk. Kiabáltunk, én megsértődtem, és bevonultam ide. Aztán ő utánam jött és bocsánatot kért…- itt tartottam egy nagyobb szünetet.

- És?- sürgetett kíváncsian.

- És a húgom… megzavart minket… És ennyi…- fejeztem be szégyenkezve. Tényleg szégyellem. Így utólag elmesélve nem is olyan nagy dolog. Emiatt sírtam én fél napon keresztül? Ez nagyon durván hangzik…

- Hm… És történt is valami vagy… vagy csak majdnem?- érdeklődött tapintatosan.

- Ne várj túl sokat az egésztől. Egy csók lett volna, ha… ha sikerül. De nem jött össze- nevettem fel keserűen. Na nem azért, mert vicces volt… Csupán kínomban tettem…

- És mi lesz most ezután?

- Azt nem tudom. Semmi… Majd elfelejtem. Mondtam, túlteszem rajta magam- mondtam és az éjjeliszekrényen lévő pohár után nyúltam, majd ittam belőle.

- Akkor Nick is ezért lehetett ma olyan figyelmetlen…

- Nem hinném. Őt nem zaklatta fel túlzottan az eset. Ugyanolyan közömbös, mint eddig volt. Semmi nem változott…

- Már hogy lenne közömbös, ha reggel meg akart csókolni?- kérdezte kicsit hangosabban.

Ebben a pillanatban lépett be Nick az ajtón. Először szigorúan Sebastianra nézett, majd aggódva rám.

- Carmen! Felébredtél végre… Hogy érzed magad?- jött oda hozzám és leült az ágy szélére.

- Köszönöm kérdésed, jól- feleltem komolyan.

- Ennek örülök. Látom, már ittál is egy kicsit… Helyes…- fedezte fel az üres poharat az éjjeliszekrényen.

- Nick, mit mondott az orvos?- kérdezte óvatosan Seb. Kicsit megilletődött Nick előbbi pillantását látva. Tudja, hogy hallotta, és hogy sejti, hogy elmondtam neki mindent.

- Azt mondta, fáradtság lehet az oka. (itt Sebivel összenéztünk, és rosszallóan megrázta a fejét) Tehát pihenned kell pár napot, és minden a régi lesz- magyarázta.

- De már semmi bajom- húztam le magamról a takarót és fel is akartam állni, de Nick megakadályozott ebben, és gyorsan visszatakart.

- Nem, te most itt maradsz és pihenni fogsz- parancsolt rám.- Seb! Köszi, hogy vigyáztál rá, menj csak te is aludni…

- Rendben… Holnap még benézek és beszélünk- mondta nekem, majd adott egy puszit a homlokomra és elment.

- Miről beszélgettetek vele?- szegezte nekem a kérdést Nick közvetlenül azután, hogy az ajtó  becsukódott.

- Nem sok mindenről. Alig pár perce tértem magamhoz… Csak mesélt a mai napról, meg próbáltuk kitalálni, mi történhetett velem…- foglaltam össze röviden, gondosan ügyelve arra, hogy véletlenül se említsem neki azt, hogy Sebastian tud a reggeli eseményekről.

- Jól van. Akkor én is hagylak pihenni. Jó éjt!- hajolt közelebb és megpuszilta az arcomat. Ám ezután elfelejtett visszahajolni. Maradt ugyanolyan közelségben, és csak nézett a szemembe. Jaj ne, már megint… Mit tegyek? Vajon ha most mégis megcsókolna, akkor mindketten rendben lennénk és ő is jobban teljesítene holnap? Vagy nem kéne hagynom, és minél előbb el kéne felejtenem? Mit tegyek?! Nem tudok már józanul gondolkodni… Megszédít a közelsége… Egyre inkább kétségbe esve keresem a választ, miközben érzem, hogy megint nincs visszaút. Kitartóan néz a szemembe és én egyszerűen nem tudok máshová nézni. Már azt is tudom, mire gondol, érzem, hogy most valóban nem fog késlekedni, és megteszi… Még közelebb hajol, és már alig pár centi a távolság az ajkaink között. Nem megy, nem tudok ellenállni…

- Jó éjt, Nick…- hajtottam le a fejem még éppen időben. Nehéz döntés volt, de szükséges…

Tudomásul vette, hogy ne… Most én magam voltam az akadály. És ezzel tudatosult benne, hogy reggel mindent elrontott Katie érkezése… Hogy az a bizonyos alkalom már nem fog visszatérni. Akkor úszott el minden, és talán emiatt ebből már nem is lesz semmi… Most kivételesen ő érezte magát elveszettnek, és összetörten hagyta el a szobát…