Nick egyre közelebb hajol hozzám, és érzem, most meg fog történni… Érzem, hogy eddig akárhogy is hazudott nekem is és magának is, most végre elárulja valódi érzéseit és a szívére hallgat. Már nem is lenne visszaút, innen már nincs… Annyira közel vagyunk már egymáshoz, hogy innen már lehetetlen menekülni… Még pár centi… Egyre kevesebb, és végül…

- Carmen! Hát itt vagy? Már mindenhol keres… Hoppá…- nyitott be kopogás nélkül Katie, mire Nick megint lehajtotta a fejét és felállt. Ránézett Katie-re, zsebre tette a kezét és szótlanul kiment a szobából. Könnyes szemmel néztem utána, majd miután becsukta maga mögött az ajtót, mint egy hisztis kislány, elvágódtam az ágyon és zokogásban törtem ki.

- Jaj, Carmen… Én annyira sajnálom…- ült mellém Katie, de valójában ő sem tudta, most mit mondjon. Tudta persze, hogy nagyon fontos dolgot zavart meg, és most iszonyatosan haragszom rá, és még fogalma sincs, hogy fogja ezt majd helyrehozni, de jelen pillanatban semmi ötlete nem volt, mit tegyen.- Kopognom kellett volna… Én nem tudtam, hogy ti… Jaj, annyira hülye vagyok…

Közben arcomat a párnába fúrtam, csak hogy ne hallja Katie, ahogy sírok, bár feltételezem, úgyis tudja, hogy azt csinálom. És most nem is tudom, pontosan miért sírok. Azért, mert Katie rosszkor jött és megzavart minket? Hisz ha befejezzük, amit elkezdtünk, ha Nick megcsókol, talán lett volna folytatás. Akkor én se szenvednék most itt, meg ő sem rágná magát ezért, és talán… végre boldogok lehetnénk. Vagy éppen örömömben sírok, mert tudom, hogy Nick is érez valamit? Jaj, akkora a zűrzavar a fejemben… Már tényleg nem tudom, mi van… Teljesen összezavarodtam.

- Tényleg nagyon sajnálom. Bocsáss meg, kérlek…- sajnálkozott mellettem még mindig Katie, de jelen pillanatban egy szót nem tudtam kipréselni magamból. És nem csak azért nem, mert nagyon kiborultam, hanem annyira gyengének éreztem magam, hogy ezt lehetetlennek tartottam. Most iszonyatosan éreztem magam és tudtam, hogy ez most még jó ideig nem lesz jobb…

- Hát, akkor inkább egyedül hagylak… Később még benézek…- hagyott ott Katie, mivel tényleg nem tudott mit kezdeni velem. És én sem bántam különösebben, hogy elment, ezt meg kell emésztenem most. Így sírva egyedül maradtam a szobámban…

Katie, mikor elment, még összetalálkozott Nickkel. Nem szóltak egymáshoz egy szót sem, csak összenéztek. Katie látta Nicken, hogy csalódott, de nem volt mersze megszólítani. Inkább bűnbánóan, köszönés nélkül távozott…

Nick időközben kiment a pályára, hisz ma két edzésen is részt kell vennie. Bár még ő maga sem tudta, hogy fog ez menni… Én pedig észre sem vettem, amikor otthagyott, csak valamikor kora délután, mikor először kimozdultam, találtam egy üzenetet, amin tudatta velem, hogy hol van. Igazából bíztam abban, hogy már nem találom ott, amikor kidugom az orrom. Tudtam, hogy el kell mennie, és reméltem, hogy ezt már megtette. Az elmúlt órákban átgondoltam a történteket. Kisírtam magam, lehiggadtam, és közben meg is éheztem. Ezért kerestem valami ehetőt, és hogy ne is kelljen a reggel történtekre gondolnom, bekapcsoltam a tévét. Kapcsolgattam a csatornákat, de sehol nem találtam olyat, ami lekötné a figyelmemet. Egészen addig, amíg nem találtam egy olyan csatornát, ahol élőben közvetítik a szabadedzést… Éppen Sebastiant mutatták, amikor odakapcsoltam. Hihetetlen, hogy milyen precízen tudja kezelni egy ilyen fiatal srác azt az autót… Látva őt azonnal elszállt a rosszkedvem, néha már-már mosolyogva figyeltem. Bár nem sokat láttam belőle az autóban, de a tudat, hogy tényleg ő ül benne, rögtön büszkeséggel töltött el. Hiszen reggel annyira örült, hogy megkapta a lehetőséget, és tessék, itt van és kihasználja azt. Amint látom, nem is rosszul. Mondom ezt én, a laikus, aki évek óta nem látott Forma 1-et… De most Seb miatt valahogy mégsem vagyok képes elkapcsolni. Na de most mást mutatnak. Räikkönen… A kedves szomszéd… Na jó, nem bántom, megígértem Katie-nek, hogy próbálok kedves lenni. Ez pedig nem fér össze a kedvességgel. Ismét mást mutatnak. Nahát! Megint fehér autó, akkor biztosan Sebastian. De nem… Heidfeld… Ez Nick… Azonnal összeszorult a torkom, és bevillantak a képek reggelről. De nem volt erőm sem, meg elég elhatározásom sem, hogy elkapcsoljak. Csak figyeltem, ahogy vezet és próbáltam kitalálni, vajon mire gondolhat éppen. Biztosan eszébe sem jutok, neki nem okozott ekkora „traumát”. Ő most csakis a munkájára koncentrál, és ezt nagyon jól teszi. Ezért szeretik annyian. El tudja választani a magánéletét a munkájától. Akármi is történik vele, nem keveri a munkájával, így 100%-ot tud nyújtani mindig, mindenhol, minden szituációban. Talán példát kéne vennem róla. Ő sem emészti magát emiatt, talán nekem is túl kéne tennem magam rajta. De hogyan? Beszéljem be magamnak, hogy úgysem lett volna belőle semmi, meg tartsam magam az eredeti célkitűzésemhez és felejtsem el Nicket? Attól tartok, nem menne… De tényleg nem kellene ennyire magam alatt lennem. Túl érzékeny lennék? Én nem is vagyok ilyen… Nem emlékszem, utoljára mikor sírtam ennyit. Még akkor sem, mikor Chris miatt börtönbe kerültem. Sőt, akkor egyáltalán nem voltam képes sírni. Nem tudom, és most nem is akarom kitalálni, mi legyen. Majd meglátom, Nick hogy viselkedik a társaságomban, és akkor döntöm el, hogyan tovább. Vagy talán… Lehet, hogy tudom a megoldást. De ezt még átgondolom. Addig viszont továbbra is bámulattal figyelem, hogy mennyire nem befolyásolja az, hogy mi történt köztünk azt, hogy mit csinál a pályán. Tökéletesen vezet, semmi hiba. Most viszont elrontja a kanyart. Így oda van a gyorsköre. De van még ideje, lesz alkalma újat futni. Megint váltottak, egy számomra ismeretlen pilótát mutatnak.  Ha már megtaláltam, végignézem ezt, kíváncsi vagyok, hogy teljesít Sebastian… Na jó, és Nick is…

Kicsit később Katie visszajött. Óvatosan nyitott be, majd mikor meglátott a kanapén, gyorsan bejött és becsukta maga mögött az ajtót. Félénken mellém telepedett. Nem nézett rám, én se rá, csak szótlanul ültünk.

- Tudod, én tényleg nagyon sajnálom…- szólalt meg végül.

- Tudom, én is…- néztem rá, de ő ezt nem vette észre.

- Kopognom kellett volna…

- Tudom…- bólogattam.

- Annyira hülye vagyok…- folytatta.

- Tudom…- bólintottam ismét.

- Kösz… Ez jól esett… Mindegy, igazad van…- mosolyodott el keserűen, és végre rám mert nézni.

- Tudom…- vigyorogtam én is.

- Na jó… Ígérem, ezentúl csak akkor jövök, ha előre meg van beszélve. Nem akarok még egyszer megzavarni valamit…- szégyellte el magát ismét.

- Erre semmi szükség. Nem lesz több ilyen alkalom. Nem lesz mit megzavarnod- válaszoltam komolyan.

- Hogy? De hát láttad, hogy Nick is vonzódik hozzád! Én megmondtam neked már a múltkor! Nem hittél nekem! Pedig én láttam! És most meg…- lökte a dumát folyamatosan, amíg én félbe nem szakítottam.

- Állj! Tudom, te megmondtad, és talán most már én is elhiszem… De akkor sem lesz semmi. Most én fogok olyan hidegen és elutasítóan viselkedni, mint eddig ő- adtam elő az ötletemet.

- Te meg vagy húzatva? Végre lehetne valami, és te magad leszel az akadály? Tudod, hogy szeret…- ámuldozott, megjegyzem, jogosan.

Köszönöm, jól érzem magam, de így lesz a jó. Tudom, hogy nem szeret, de érez valamit. Az meg édes kevés… Hidd el, hogy jó lesz így. Ebből nem lenne semmi…- mondtam beletörődve, és már éppen folytatta volna az akadékoskodást, de hirtelen mindketten a tévét kezdtük el nézni. Az edzésnek már vége, és az amcsi riporterek most vadásznak a pilótákra, hogy interjút készíthessenek velük. Az egyik pedig megtalálta Nicket…

„- Nick, miért nem sikerült tökéletesre egyik gyorsköröd sem? Talán problémák léptek fel az autóval kapcsolatban?

- Nem, az autó teljesen rendben van. Ugyan még teszteljük a beállításokat ezen a pályán, de az eddigi eredmények nagyon ígéretesek.

- És mi annak az oka, hogy Sebastian sokkal előrébb végzett a délelőtti edzésen, mint te?

- Sebastian ma a harmadik legjobb időt futotta, míg én csak a tizenkettedik lettem. Ebben semmi meglepő nincs, ha azt nézzük, hogy ő mennyivel több kört teljesített nálam. De amint mondtam, az autó remekül működik itt Indy-ben, és bizakodva tekintünk előre a versenyre.

- Akkor miért láthattunk ma téged többször is hibázni? Talán nem volt rendben az egyensúly? Esetleg túlkormányzottsággal küzdöttél?

- Nem, semmi ilyenről nincs szó. Talán csak én voltam figyelmetlen.

- Tehát mégis problémáid vannak? Nincs rendben a magánéleted?

- Semmi gond nincs. A magánéletemről pedig egyébként sem szeretek beszélni.

- Rendben. Akkor sok szerencsét kívánok a délutáni tréningre! Charlie Gibsont és Nick Heidfeldet hallották innen, a paddockból”

- Nahát, milyen egy kotnyeles ez a pasas!- jegyezte meg Katie csodálkozva, én pedig meg sem tudtam szólalni. Nick megint hallgatott… Inkább nem mondott semmit, csak hogy ne kelljen őszintén kimondania mindent… Jellemző. De én már átlátok rajta. És ez valahol jól esik… Csak nem tudom, miért bizakodom még mindig… Minden megy majd tovább úgy, ahogy eddig… Legalábbis ha rajtam múlik…

- Carmen! Figyelsz te rám?- lengette az orrom előtt Katie a kezét.

- Jaj, bocs, csak… elgondolkodtam…- tértem vissza a valóságba.

- Azt látom… Azt hiszem, akkor hagylak is „elgondolkodni”- állt fel és otthagyott. És érdekes, de észre sem vettem… Valójában teljesen vissza sem tértem az előbb…