Katie átsietett Kimihez. Tudta, hogy beszélnie kell majd vele arról, ami délután történt, de még sejtése sem volt arról, hogy lenne érdemes előadni. Kimi – már-már szokás szerint – csókkal köszöntötte, de ő is tudta, hogy ez most így nem az igazi. Tudta, hogy nem biztos, hogy jól cselekedett. Csúnya dolgokat vágott Carmen fejéhez, és ezzel bántotta Katie-t. És azt pedig nem szerette volna… A vacsora alatt szó sem esett erről a témáról, inkább Kimi mesélt, hogy mi történt vele. Akkor szedték már elő a témát, amikor egymás karjaiban feküdtek a kanapén.

- Kimi? Te szeretsz engem?- kérdezte halkan Katie.

- Igen, persze! De… ezt miért kérdezed?- bizonytalanodott el. „Mi van, ha szakítani akar velem a délutáni miatt?”- támadtak baljós gondolatai.

- Akkor Carment miért nem szereted? Én is olyan vagyok, mint ő… Szinte ő nevelt fel, sok mindent megtanultam tőle. Rengeteg mindenben hasonlítunk. Hogy lehet akkor az, hogy engem szeretsz, őt pedig nem…?- nézett fel Kimire kétségbeesetten. És most tudta, hogy ennél hatásosabban be sem vezethette volna a dolgot, ugyanis Kimit valóban megérintették a szavai. Látszott rajta, hogy elgondolkodik rajtuk.

- Én csak azt tudom, hogy téged úgy szeretlek, ahogy vagy- válaszolt kis idő múlva.- De a nővéredet nem ismerem rendesen…

- Akkor miért vádoltad őt?- vágott közbe Katie.

- Nem tudom, mert… Mert abban a helyzetben mérges voltam rá, és… jaj, tudod, csak az első benyomás… nem volt túl jó…- magyarázkodott zavartan.

- Akkor hagyatkozz a másodikra! Vagy harmadikra! Ha másért nem, legalább az én kedvemért… Tudod, hogy ez sokat jelentene nekem…- kérlelte Katie.

- Nem ígérhetek semmit, de megpróbálom elfogadni… Ha belőled ilyen csajt nevelt, biztosan nem lehet olyan rossz…- kacsintott Kimi, de ezt már Katie sem bírta ki mosolygás nélkül. Kimi adott neki egy csókot, majd hosszú csend következett. Ezután nem sokkal mindketten elaludtak.

Őszintén szólva elgondolkodtatott, amit mondott Katie. Kicsit nehézkesen is ment utána az elalvás. Ettől függetlenül reggel már korán magamhoz tértem. Már fent voltam, mikor Nick készülődni kezdett. Gyorsan felöltöztem és kiültem én is a konyhába. Ásítoztam még egy jó ideig, de határozottan magamnál voltam, és tudtam hol vagyok és mit csinálok. J Aztán kis idő múlva beszélgetni kezdtünk.

- Na és hogyan döntöttek az okosok?- kérdeztem egyszer, de választ nem kaptam. Ekkor ugyanis Sebastian kopogás nélkül, szélsebesen berontott a szobába, kabátját a nagy igyekezetben egyszerűen ledobta a székre.

- Megvan!!! Megkaptam!!!- kiáltozott boldogan. Jó volt ránézni, csak úgy sugárzott a boldogságtól. De mitől van ilyen jó kedve? Csak nem…?

- Gratulálok, haver! Kivételesen egymás ellen!- pacsizott le Nickkel, aki bíztatóan rákacsintott.

- Mit kaptál meg?- álltam fel, és kissé értetlenül néztem rájuk. Sejtettem, miről lehet szó, de biztosra akartam menni.

- A pilótaülést! Én helyettesítem Robertet! Végre!!!- vigyorgott továbbra is, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve odaszaladt hozzám, és felkapott. Mivel semmi esélyem nem volt ellene, jobb híján nevetésben törtem ki én is. Alig ismerem ezt a srácot, mégis rögtön, az első pillanatban a szívemhez nőtt! J Hihetetlen, mennyire tud örülni egy ilyennek! Jó, végül is érthető is, hiszen itt a nagy lehetőség a bizonyításra. Egy ilyen fiatal srácnak minden adandó alkalmat ki kell használnia.

- Tedd le rögtön!- szólt rá mérgesen Nick Sebire. A tekintete szikrákat szórt, komolyan megijedtem. Egy szempillantás alatt mindketten elhallgattunk, és komolyan bámultunk Nickre. Sebastian még mindig nem tett le, de Nick gyorsan hozzátette:

- Még a végén elejted…

- Jah! Nem fogom, nyugi!- nevette el magát Sebi, de azért szót fogadott, és letett engem. Sebi jót derült, én azonban valahogy nem tudtam ezen nevetni. Mikor Sebastian rám nézett, kényszeredetten elmosolyodtam, de közben végig Nicket néztem. Ezt most megint nem értem… Erre vajon mi a magyarázat? Mert hogy nem a testi épségemet féltette, az is tuti… Legalábbis amint látom, már ismeri Sebit, bízik benne, és gondolom, tisztában van azzal is, hogy elbír egy nőt… (aki még csak nem is mondható súlyosnak…J) De akkor meg miért haragudott meg egyik percről a másikra Sebire?

– Na jó, én azt hiszem, inkább… megyek- habogott Sebi is, amikor látta, hogy egyikünk sem nevet vele. Én Nicket bámulom, ő meg a földet. Így Sebi gyorsan elköszönt és otthagyott minket. Ekkor értetlenül néztem Sebastian után, majd hasonlóan bámultam Nickre is.

- Ez meg mi volt?- vontam kérdőre.

- Mi is?- játszotta a hülyét, megjegyzem, elég hitelesen…

- Miért voltál vele ilyen undok?- mutattam az ajtóra, ahol az imént Seb távozott.

- Nem voltam undok- felelt totál közömbösen. Na jó… Engem nem az idegesít, hogy nem őszinte, hanem a modora. De vajon miből gondolom én, hogy hazudik? Nem is tudom… Csak érzem, hogy nem egészen igaz az, amit mond. Hogy titkol valamit. Egyszerűen tudom…

- De igenis undok voltál. Mi rosszat tett? Csak boldog. Érthető is. Miért ne…

- Mert ő még csak egy gyerek- vágott a szavamba a vállát megrántva.

- Gyerek??? Te magad mondtad, hogy húsz éves! Már nem kisfiú!

- Csak húsz lesz…- szólt még mindig nyugodtan.

- Te jó ég! Hallod mit mondasz?- csaptam a fejemhez.– Miért szóltál rá? Feltételezem, nem azért, hogy sérvet ne kapjon…- gúnyolódtam.

- Mit érdekel az téged? Akár azért is tehettem… Ne foglalkozz vele, ez az én dolgom. Neked meg semmi közöd hozzá- jelentette ki határozottan, célozva arra, hogy álljak le a faggatózással. Csakhogy nincs szerencséje, én nagyon kíváncsi vagyok…

- Szerintem meg van! Végülis rólam van szó…- csak nem hagytam annyiban. Viszont egyre idegesebb voltam, és egyre hangosabban beszéltem.

- Mondtam, hogy ne törődj vele! Ha úgy érzem, el kell neked mondanom, majd megteszem!- szólt vissza kicsit flegmán.

- Akkor mondd el most! Mert igenis van hozzá közöm!

- Ne viselkedj már ilyen gyerekesen… És én még azt hittem, hogy Sebastian a gyerek… Pedig nem!- próbált leállítani, még mindig kevés sikerrel.

- Miért nem vagy őszinte? Annyira nehéz lenne? Vagy ennyire hozzászoktál már a színészkedéshez?- folytattam.

- A francba! Nem elég még? Te ezt nem értheted! Csak egy éretlen kis csitri vagy…- mondta indulatosan, és ezzel sikerült elhallgattatnia engem. Most éreztem úgy, hogy tényleg elég volt. Ez az ’éretlen csitri’ megnevezés kifejezetten érzékenyen érintett. Ilyet még soha senki nem mert rám mondani. Soha… Mindig is meg tudtam magam védeni, mindig kiálltam az igazam mellett, de ez a két szó most annyira rosszul esett, hogy ebben a pillanatban szóhoz nem jutottam. Hagytam a fenébe, hogy nem őszinte hozzám, már az sem érdekelt, hogy mit titkol… Soha, senki nem nevezett engem éretlennek. Én voltam az idősebb testvér, Katie miatt senkinek nem jutott eszébe, hogy az lennék. Ezzel most nagyon megsértett. Olyannyira, hogy azonnal sarkon fordultam és berohantam a szobámba. Aztán pedig kellő erővel becsaptam az ajtót, amivel kifejeztem pillanatnyi lelkiállapotomat. Nick a kezeibe temette arcát, közben gondolatban megbánva előbbi szavait. Ekkor Sebastian nyitott be az ajtón.

- Ööö… bocs, csak a kabátomat hagytam itt…- vette fel gyorsan, de látta Nicken, hogy valami nem stimmel.- Minden oké? Carmen? Hol van?

- A szobájában…- sóhajtott nagyot, majd egy halvány mosolyt erőltetett magára, csak hogy Sebinek ne tűnjön fel semmi.

- Akkor minden rendben? Mi történt?- nézett Seb Nickre szúrósan.

- Minden oké, nyugi- hazudott Nick, pedig tudta, hogy ezt most lehet, hogy elszúrta. Ezt nem kellett volna…

- Rendben… Majd találkozunk- intett Seb, majd elment. Nick vett még egy nagy levegőt, majd lassan benyitott a szobába.

„Nem… fogok… miatta… sírni…”- győzködtem magam felhúzott lábakkal ülve az ágyon, magamat a lehető legkisebbre összehúzva. Éreztem, hogy nagyon a határán állok, pedig nem szoktam gyakran sírni. Sőt, nem is emlékszem, mikor fordult elő utoljára. De Nick szavai most a kelleténél is jobban lehangoltak. De miért? Talán azért, mert… mert most tudatosult bennem, hogy tényleg nem érez semmit… És nekem is minél előbb el kell felejtenem. De a könnyeimet nem érdemli meg. Egy mély sóhajtással erőt vettem magamon, megtöröltem a szemem és elhatároztam, hogy nem sírok miatta. Ekkor nyílt az ajtó, Nick nézett be óvatosan. Felnéztem rá, majd lehajtottam a fejem. Erre bejött, becsukta maga mögött az ajtót és leült mellém az ágyra.

- Tudod, hogy nem úgy értettem…- kezdte halkan.

- De igen, úgy értetted… Nem kell szépíteni a dolgot, legalább most őszinte voltál- mosolyodtam el keserűen.

- Ez nem igaz… Épp most hazudtam a legnagyobbat…- mondta úgy, mintha csak a levegőbe beszélne. Erre azonban felkaptam a fejemet.

- Ezt hogy érted?

- Csak azért mondtam, hogy ne kérdezz tovább… Mert féltem, hogy a végén mégis kénytelen leszek… Áhh, hagyjuk… Nem számít. Csak… én tényleg nem akartam…- nézett a szemembe.

- De számít…- motyogtam csendesen.

- Már megint kezded- mosolyodott el, most valóban nevetségesnek találta a dolgot.  És igaza is van, emiatt sértődtem be. A túlzott kíváncsiságom miatt.

- Bocs…- sütöttem le a szemem, mire Nick szelíden megemelte az állam. Kénytelen voltam megint a szemébe nézni, és itt már tudtam, hogy végem van. Már pislogni is féltem. Tartottam attól, hogy ez a pillanat egyszer véget ér. És én már teljesen elvesztem ebben a kék szempárban… Nem akarom, hogy bármi is közénk álljon most. Egyre csak rendületlenül néztem rá, próbáltam leolvasni az arcáról, a tekintetéből, hogy mi járhat a fejében, mire gondolhat most. Annyira lassan teltek a másodpercek, és én most éppen ezt élveztem. Hogy ilyen közel vagyunk újra, és senki nem akarja, és nem is tudja megzavarni ezt a pillanatot. Sejtettem, hogy ebből most megint nem lesz semmi, de jó volt így. És most én sem fogok elmenekülni. Már erőm sem lenne hozzá… Most jött rám újra a sírhatnék. Mintha egy kicsit megint úgy érezném, hogy van egy kis remény. Hogy talán mégsem vagyok közömbös számára, hogy talán, esetleg lehet jövőnk… És az a fura, hogy egyre inkább így érzem… Nick egy pillanatra lehajtotta a fejét, majd újra rámnézett. És… egyre közelebb hajol hozzám. Amint közeledett egy picit, megállt és figyelte a reakciómat. Semmit nem reagáltam, egyrészt mert már teljesen elgyengültem, másrészt, mert eszemben sincs megakadályozni azt, ami most fog történni. Mit nem adnék azért, ha most egy picit felgyorsulna az idő… De még mindig ugyanolyan lassan telnek a másodpercek, és ezt most egyáltalán nem élvezem. Még jobban közelít, egész addig, amíg…