Délután, ahogy ígérte, Katie valóban áthívta Kimit. Bár a finn egy kicsit tartott a találkozástól és vonakodva indult meg, de a lány kedvéért követte őt a szomszéd szobába. Kicsit én is ideges voltam, nem tudtam, milyen reakciót kellene majd várnom Kimitől. Amint kopogtak, azonnal az ajtóhoz szaladtam, vettem egy nagy levegőt, majd kinyitottam. Kimi az első perctől kezdve furán nézett rám, de valószínűleg még nem jött rá, honnan ismer. Leültünk az asztalhoz, és szinte rögtön csend telepedett közénk. Katie aggódva figyelte hol a Kimi, hol az én arcomat, de ő sem szólalt meg. Aztán Kimi arca hirtelen megváltozott. Először tágra nyílt szemekkel bámult engem, aztán mintha egy kicsit lenéző lett volna. Azt hiszem, rájött…

- Te…- mutatott rám csodálkozva.

- Igen, én. Bemutatkoznék. Carmen Dean, vagy ha úgy jobban tetszik, Judy Parker- mosolyogtam keserűen. Na ezt már ő sem bírta ki, hirtelen felpattant, majd járkálni kezdett a szobában. Szegény Katie tanácstalanul járatta a tekintetét köztünk.

- Te voltál az! Úristen! És én nem ismertelek fel! Te voltál az a kis szemtelen alkalmazott!- gondolkodott hangosan. Látszott rajta, hogy egy kicsit kikészült, és ideges.

- Én voltam, de először is nem vagyok szemtelen, másodszor az csak álca volt… Én nem tehetek arról, hogy nem ismertél meg egy szökött rabot rabruhában! Pedig még meg is dicsérted az öltözékemet… Sajnálom, ha csalódást okoztam…- magyaráztam neki nyugodtan.

- Már hogy kellett volna megismernem téged? Nem szoktam börtöntöltelékekkel találkozgatni!- kiabált, mire Katie ijedten felállt.

- Csak hogy tudd, nem vagyok börtöntöltelék! Ezt kikérem magamnak! Sértegess, ahogy csak akarsz, de ne nevezz így! Ha érdekel, én teljesen… Áhh, ugyan minek is mondjam el neked? Semmi közöd hozzá…- legyintettem beletörődve a helyzetbe, de már bennem is kezdett felmenni a pumpa.

- Hát persze, ártatlan, mi? Mind ezt mondja… Nem gondolod, hogy el is hiszem! Rossz belegondolni, hogy talán egy gyilkost engedtem be a szobámba…- mondta, ismét elég lenézően.

- Kimi!- szólt rá Katie.

- Gyilkos? Naná… Tehát szerinted minden börtönviselt ember csak gyilkos lehet. Szép lehet a saját kis világod, ha nálad csak a gyilkosság számít bűnnek…- válaszoltam, de már én is felálltam.

- Ezt nem mondtam… Gőzöm sincs, mit tettél, de ha börtönből jössz, biztosan nem jót… Mégis mit tettél volna velem? Kirabolsz? Leütsz? Megölsz?- sorolta a lehetőségeket.

- Kimi!!!- szólt közbe újra Katie, immár könnyes szemmel.- Én azt hittem, megértetted, amit mondtam neked… Én azt szerettem volna, ha megismerkedtek és elfogadjátok egymást. Erre rögtön az első percben egymásnak estek! Mégis mi folyik itt? Azt hittem, te más vagy… Hogy bízhatok benned ilyen téren is… Kérlek, ne okozz csalódást… Ne kérd, hogy válasszak közületek…

Kimi szótlanul állt Katie előtt, én visszaültem az asztalhoz. Talán igaza van Katie-nek… Nem így kellett volna… Kimi vett egy-két mély levegőt, gondolom, hogy lenyugodjon, aztán némán bólintott és leült ő is.

- Nos, akkor most megpróbáljuk kultúrált emberek módjára…- törölte meg a szemét Katie, majd leült közénk. Mivel megint nem akartunk megszólalni, ő vette a kezébe az ügyet.- Kimi! A nővérem ártatlan, egy félreértés miatt került sittre. A volt barátja juttatta oda, és ha érdekel, lopással vádolták. A srác itt van a városban, és szeretnénk leleplezni. Ha képes leszel elfogadni őt, és normális ember módjára kezelni, akkor talán igényt tartanánk a segítségedre, amit az este felajánlottál…

- De…- vágtam közbe, de Katie egy szigorú pillantással elhallgattatott.

- Nincs de. Tudod jól, hogy szükségünk van a segítségre. Egyedül nem tudom megcsinálni, te  pedig nem jöhetsz ki innen- intézte szavait nekem. Bólintottam, mire újból visszafordult Kimihez.- Nem tudom, most min és miért vesztetek így össze, ezért majd elvárnék valami magyarázatot, de nagyon szeretném, ha kibékülnétek. Meg kell értened, hogy nekem Carmen a családom, rajta kívül senkim sincs. És ha te ezt nem vagy képes elfogadni…

- Rendben, ne is folytasd. Megértettem. De nem ígérem, hogy jó barátok módjára el fogok vele beszélgetni…- nézett rám szúrósan, mire én nyelvet öltöttem rá.

- Köszönöm. Carmen? Hozzászólás?- fordult újra hozzám.

- Nincs…- mondtam vállvonogatva.

- Helyes…- zárta le Katie. Megint csend lett, amit végül Kimi szakított meg.

- Ha nem haragszotok, nekem akad még dolgom…- magyarázta inkább Katie-nek, mint nekem, közben felállt.

- Rendben. Este átmegyek- adott Katie neki egy puszit, majd Kimi elhagyta a szobát.

- Bocs, ezt nem így akartam…- mondtam gyorsan. Úgy éreztem, ez a legkevesebb, legalább ennyivel tartozom. Az igaz, hogy nem én kezdtem, mert én az elején kultúrált ember módjára viselkedtem. De amikor Kimi felismert, bekattant és elszabadult a pokol. Én is megtehettem volna, hogy leállok, de hát én nem arról vagyok híres. Ha kell, nagy a szám. Így egy kicsit bűnösnek is érzem, magam, de vigasztal a tudat, hogy nem én vagyok az egyedüli vétkes. Kérdés, hogy ő érez-e bűntudatot…

- Tudom, én sem…- válaszolt Katie szomorúan. Nem sokkal később ő is elment, és egészen estig majdnem egyedül maradtam. Kivéve délután, amikor egyszer csak megjelent Sebastian. Nicket kereste volna, de természetesen nem találta. Így gondolt egyet és maradt egy kicsit beszélgetni. Azt hiszem, ez a beszélgetés arra mindenképp jó volt, hogy ne legyünk zavarban a másik társaságában, hanem képesek legyünk egy kicsit felszabadultabban is társalogni. Mesélt magáról, a munkájáról, majd kicsit faggatott engem is. Jó két órát biztosan végigbeszéltünk, amikor kapott egy telefont, és mennie kellett. Mindenesetre kifejezetten jól telt a délutánom. J Már Nick is hazaért este, éppen a napi élménybeszámolóját hallgattam, amikor is váratlanul beállított a húgom.

- És mivel Robertet nem engedték versenyezni, a főnökeim órákon belül döntenek, hogy helyette ki ül autóba holnaptól…- mesélt Nick, észre sem véve, hogy vendég érkezett.

- Szia hugi! Nem akarlak elkeseríteni, de Kimi a szomszédos szobában lakik…- közöltem vele készségesen, hátha eltévesztette.

- Tudom, de most ide jöttem. Híreim vannak- ült le mellém, az értetlenül pislogó Nicket abszolút figyelmen kívül hagyva.

- Neked is szia…- szólt rá sértődötten Nick, majd folytatta előző tevékenységét a konyhában.

- Bocs. Nos, megtudtam, miért van Indianapolisban Chris- erre azonnal felkaptam a fejem. De nem csak én…

- Chris?- kérdezte fura grimasszal Nick, majd csatlakozott hozzánk. Ha nem tudnám, hogy nem az, az előbbi arckifejezéséről azt olvastam volna le, hogy talán… féltékeny… De mivel tudom, hogy nem az, így nem olvasok le hasonlókat…

- Az exem, aki keresztbe tett nekem. A városban van- hadartam el gyorsan. Erre bólintott, Katie pedig folytatta.

- Tehát kiderítettem, hogy Christ áthelyezték egy rövid időre Indianapolisba.

- Ami azt jelenti, hogy minél előbb cselekednünk kéne?- gondolkodtam előre.

- Pontosan- érkezett a válasz Katie-től.

- Cselekedni? Miről van szó? Már megint nem értek semmit…- szenvedett Nick, mire összenéztünk Katie-vel. Majdnem észrevétlenül felé böktem a fejemmel, hogy mondja inkább ő.

- A tervünk az, hogy rábizonyítsuk Chrisre azt, amiért a nővérem börtönbe került, tehát a sikkasztást. Azt ugyanis Chris követte el, de valahogy ügyesen Carment tüntette fel bűnösként. És most valamilyen módon szeretnénk bizonyítékokat gyűjteni ellene, amíg még itt van a városban- foglalta össze röviden.

- Aham… És mindezt ti ketten akarjátok véghezvinni?- mutatott ránk kicsit lekicsinylően.

- Hát… igen…- válaszoltam Katie-re nézve.

- Vagyis csak én, mert Carmen innen nem mehet ki…- jegyezte meg a hugicám.

- Egyedül nem tudod végigcsinálni…- állapította meg Nick.

- Hát, pedig muszáj lesz. De Kimi azt mondta, segít majd…

- Ezek után? Hogy tudja, ki vagyok? Kétlem…- motyogtam kiábrándultam, fájdalmasan hátradőlve a székben.

- Nem… Szerintem ő nem olyan… Meg fog veled békülni, és… segíteni fog. Megígérte…- győzködött engem, de úgy tűnt, talán még magát is. Hisz még nem is ismeri annyira, alig pár napja lehetnek együtt.

- Kimi eléggé megbízható srác, ne aggódj. Ha megígérte, akkor be is fogja tartani- nyugtatta meg Nick Katie-t, majd folytatta.- Viszont úgy érzem, nekem is segítenem kell. Ha bármit is tehetek, szóljatok.

- Ezt komolyan gondolod?- kérdeztem csillogó szemekkel.

- Persze! Természetesen! Mondtam, hogy inkább segítek, mint hogy hátráltassalak…- mosolygott rám, én meg úgy éreztem, majd’ kiugrok a bőrömből. Egy hirtelen ötlettől vezérelve fogtam magam és Nick nyakába borultam.

- Nagyon köszönöm!- vigyorogtam, mint a tejbetök. Nem tudom, miért villanyozott fel ennyire, hogy biztosított a segítsége felől, de ez most nagyon jól esett. Na de mit csinálok én? Úristen! Elment az eszem! A francba… Gyorsan elengedtem, és egy hálásnak tűnő, de nekem inkább kínos mosollyal az arcomon visszatelepedtem a székembe.

- Ööö… szívesen…- vakarászta a fejét, majd felállt.- Én azt hiszem visszamegyek… ööö… oda… a… izé, a konyhába…

Katie értetlenül nézett rám, és kifejezetten zavart most a tekintete. Tudom, hogy ez most égő volt, meg minden, és ő sem érti, meg Nick se, de az a legrosszabb, hogy én sem…

- Én megyek, azt hiszem… Carmen, kikísérsz?- kérdezte tőlem olyan nézéssel, hogy muszáj voltam rá igent mondani. Felálltunk és kimentünk az ajtóhoz.

- Ez mi volt?- kérdezte már az ajtónál.

- Gőzöm sincs…- néztem vissza aggódva Nickre, majd visszafordultam a húgomhoz.- Én sem tudom…

- Na mindegy. Viszont remélem, figyelted Nick reakcióját- mosolyodott el gonoszan.

- Mire gondolsz?- értetlenkedtem.

- Nem láttad? Teljesen összezavartad. Az életemet tenném rá, hogy te sem vagy neki közömbös…- közölte velem észrevételét.

- Kizárt. Annyira közönyös tud lenni velem, hogy az nem igaz. Szimplán barátnak tart. Most rosszul diagnosztizáltál…- állapítottam meg fájdalmasan. Kár, hogy semmi valóságalapja nincs annak, amit Katie mond. Pedig milyen jól hangzik…

- Hát jó, te azt látsz, amit akarsz. Nick meg úgy színészkedik, ahogy akar meg tud. De ez most őszinte volt. Nekem mindegy, elhiszed-e… Na jó éjszakát!- köszönt el, és átment Kimihez. Én pedig kétségbeesetten, zavartan, szégyenkezve, hitetlenkedve ballagtam be a szobámba…