Gyorsan felvettem a fürdőruhát, amit még Katie hozott nekem. Gőzöm sincs, miből gondolta, hogy szükségem lesz rá, de jó hogy hozta. Valahogy most le kell vezetnem a feszültséget. És az úszás a tökéletes sport erre a célra. Mellesleg ott gondolkodni is tudok. Így egy köntösben szépen leballagtam a medencéhez. Különös. Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen elegáns szállodában előfordul, hogy az égvilágon senki nem csobban egy ilyen szép napon. Én úgy képzeltem, a medence mindig hemzseg a feneküket áztató pénzeszsákoktól… Tehát tévedtem. Úgy tűnik, a filmekben a főhősök mindig akkor mennek úszni, amikor úgymond „teltház” van… Mindenesetre ez a kongás most jól jön nekem, így biztosan senki nem ismer fel. Gyorsan ledobtam a köntösömet és beugrottam a vízbe. Először egy picit hideg volt a víz, de hamar hozzászoktam. Így elkezdtem tempózni. Nem is tudom már, mikor úsztam utoljára. Az utóbbi időben sajna egyetlen uszoda sem volt a közelemben… Pedig mindig is szerettem, ilyenkor mindig kikapcsolt az agyam és ráértem átgondolni az engem foglalkoztató dolgokat. Kifejezetten örültem most ennek az egyedüllétnek. Senki nem zavarhat meg. És itt nem is érzem magam annyira bezártnak. Most így visszagondolva az előbbi beszélgetésre Nickkel… Én valami kínosabbat vártam. Azt hittem, mindketten pirulva ülünk majd a másik előtt és egyikünk sem mer majd megszólalni. Ehhez képest Nick tök bátran előállt a dolgokkal és én is erőt vettem magamon. Bár még mindig úgy érzem, én rosszabbul éreztem magam, mint ő. És ez talán betudható annak, ami velem történik most. Talán Katie-nek tényleg igaza van… Valóban nem ártana már kitalálnom végre, hogy mit is érzek. Én nem akarok beleszeretni Nickbe, főleg ilyen gyorsan és „ismeretlenül” nem, de egyre inkább úgy érzem, hogy nem tudok megálljt parancsolni. És ez már látszik is rajtam, hisz Katie is megállapította. Akkor vajon Nick miért nem veszi észre? Vagy ő nem is akarja? És ez a legrosszabb. Hogy ő végképp nem mutatja ki az érzéseit. Így még csak találgatni sem tudok, hogy akar-e tőlem valamit, vagy felejtsem el. Pedig mennyivel könnyebb lenne. Lehet, hogy akkor én sem félnék ennyire önmagamtól…

Nyugodtan, gondolataimba belefeledkezve úszkáltam a medencében, amikor hallottam, hogy valaki „csatlakozott” hozzám. Csak a csobbanást hallottam, semmi előzményt vagy következményt. Különösebben nem is érdekelt, ki volt az, elég nagy a medence kettőnknek is, el fogunk férni anélkül, hogy zavarnánk a másikat. Én inkább tovább agyaltam. És a másik illető sem zavart engem. Így most tökéletes. Néhány hossz után azonban inkább megpihentem a medence szélén. Maradtam a vízben, csak megtámaszkodtam. Annyira örülök, hogy egy kicsit kiszabadultam a szobából. Kicsit fellélegezhetek, és nem kell attól félnem, hogy esetleg zavarba hoz Nick jelenléte. Ám ekkor a medence szélén két kéz jelent meg mellettem. A másik valaki… Ki az? Mi van, ha mégis rám ismert? Most lebuktat… Márpedig innen nem tudok menekülni, bekerített… Lassan megfordultam, de nem ijedtem meg. Nick az… Jaj istenem… Ezt ne… De miért néz rám így? Mintha ő is… Te jó ég, én ezt nem bírom… Most teljesen olyan, mint aki… aki azt akarja, amit én… És most már száz százalékig biztos vagyok abban, hogy tényleg vonzódom hozzá… A fenébe, nem fogom kibírni… Ha most nem, akkor mikor? De nem mozdul. Csak néz rám, és néz és néz… Miért nem csinál már valamit? Alig néhány másodperce meredünk még kitartóan egymásra, de ez alatt az idő alatt legalább ezerszer elmormoltam magamban egy imát azért, hogy még ne érjen véget. Hogy ne legyen vége ennek a pillanatnak… Hogy legyen folytatása… De még mindig nem tesz semmit… Miért játszik? Miért kínoz? Talán tudja, hogy mit érzek? Szándékosan csinálja? Könyörgöm, valami történjen már… De nem… Esküszöm, el tudnék veszni ebben a szempárban… Így sokkal nehezebb… Talán ha csukott szemmel állna előttem, könnyebb lenne? Nem biztos… Akkor sem éreznék mást. De ez így… nem jó… Vagyis nem tudom. Jó, mert most úgy érzem, talán ő is, de másrészt nagyon nehéz, mert nem lép semmit. Áhh, most volt elég. Végeztem, nekem ez már sok. Vettem egy nagy levegőt, a víz alá buktam és kiúsztam a karjai közül. Gyorsan kimásztam, magamra kaptam a köntösömet, még egy pillanatra visszanéztem, majd gyors léptekkel visszamentem a szobába. Nem értem ezt az egészet. Nem értem magamat, nem értem őt és nem értem ezt a lehetetlen helyzetet. Ezt minél előbb meg kell szüntetni. Lépni kell vagy előre, vagy hátra, de muszáj. Vagy beleőrülök… Ez túl közeli volt most. Azt hiszem, tartanom kellene a 3 lépés távolságot. Hamarosan ő is utánam jött, de nem szóltunk egymáshoz. Mintha semmi nem történt volna odalent. Úgy tűnik ő igazán csak játszik. Neki semmit nem jelentett. Néha lopva, félve ránéztem, de nem láttam rajta semmi jelét annak, hogy megviselte volna akár egy icipicit is. És ez rosszul esik… Bele fogok törődni és próbálok közömbösen viselkedni. Már amennyire tudok.

Katie, miután tőlünk elment, átment Kimihez. Miután csengetett, szinte azonnal nyílt az ajtó és Kimi egy csókkal köszöntötte.

- Várj, kimegyek és újra csengetek- jegyezte meg utána mosolyogva Katie.

- Nem kell, anélkül is köszönhetek így még egyszer- ismételte meg a srác az előbbi műveletet.

- Nahát, ezentúl gyakrabban benézek hozzád…- nevetett Katie, majd adott egy puszit Kimi arcára és bement a szobába. Ott lehuppant a kanapéra. Pillanatok múlva a finn is követte őt, és automatikusan átkarolta őt.

- Mi lett volna, ha nem én állok az ajtóban?- játszott el a gondolattal Katie.

- Hát… Akkor vagy szép pillanatokat, vagy rémálmokat okoztam volna az illetőnek- kuncogott Kimi.- De tudtam, hogy te vagy az…

- Igazán? Honnan?

- Már messziről hallottam könnyű lépteid neszét…- felelt teljesen átszellemülten Kimi, kezét lazán a magasba emelve, mintha ő lenne Hamlet és a koponyának beszélne. J

- Hű, ez nagyon költői volt, de el kell hogy szomorítsalak, ugyanis csak a szomszédból jövök- bújt hozzá kicsit jobban.

- Honnan? A szomszédból?- nézett rá csodálkozva Kimi. „Hoppá, sokat mondtam… A fenébe, miért néz rám így? Most biztosan totál kiábrándult belőlem…”- gondolta Katie és azon törte a fejét, hogy ebből hogy másszon ki diszkréten.

- I-igen…- válaszolt habozva.

- De mit kerestél te Mark-nál? Vagy…?- sápadt el hirtelen.

- Nem Mark…- vallotta be félénken Katie.

- Nick??? Mit akartál te Nicktől?- engedte el Kimi csalódottan. Hát igen, a férfiak is tudnak féltékenyek lenni… Még ha nem is szeretik bevallani.

- Na jó, ha én most elmondanám neked, nem hinnéd el…- ült fel Katie, és elhatározta, hogy őszinte lesz a fiúhoz. Úgy érzi, neki elmondhatja, és ha erre kerülne most sor, meg is fogja tenni.

- Azért mégis megpróbálnám elhinni…- mondta Kimi szemrehányóan.

- Rendben, igazad van. De ígérd meg, hogy nem teszel olyat, amivel engem bántanál…

- Soha nem tennék olyat…- nézett a lány szemébe Kimi.

- Hát jó… Nos… Nekem van egy nővérem. És… szóval a nővérem nemrég olyan dolgot csinált, amit talán nem kellett volna, és most kénytelen bujdosni- magyarázta a fejét vakarászva.

- Eddig oké, de hogy jön a képbe Nick és te?- türelmetlenkedett a finn.

- Várj… Szóval Carmen megszö…- folytatta volna, ha Kimi nem szakítja félbe.

- Mi? Carmen? Dean? Akit keresnek? Te jó ég! Hogy nem vettem észre az egyezést…- csapott a fejéhez, majd felállt és idegesen járkálni kezdett a szobában.

- Nagyon sajnálom…- motyogta lehajtott fejjel Katie.- Most akkor…

- Ezt nem hiszem el… Nick bújtatja? Ez durva… Miért nem mondtad el?- vonta felelősségre.

- Mert akkor is ugyanígy reagáltál volna. És egyébként sem volt még alkalmam… Szóval… Most akkor… vége? Kidobsz ezért?- nézett fel félve.

- Tessék?- csodálkozott Kimi, majd gyorsan visszaült a lány mellé és megfogta a kezét.- Beszélsz itt butaságokat! Dehogy is doblak ki. Eszembe se jutott, csak… Szerettem volna, ha ezt az elején elmondod…

- De hát még most is az elején vagyunk…- mondta halkan Katie.

- Bocs, igazad van…- ölelte meg gyorsan Kimi.- Na jó, folytasd…

- Rendben- vett egy nagy levegőt Katie, és tovább mesélt.- Nicknél van Carmen, és én minden nap benézek hozzá. Emlékszel, amikor tegnap sétáltunk a városban, és hirtelen olyan nyugtalan lettem?

- Persze…- bólintott a srác.

- Nos, az azért volt, mert megláttam Carmen volt pasiját, aki nagyon átverte őt és börtönbe juttatta. Természetesen a nővérem ártatlan, Chris helyett ült a sitten. És most szeretnénk bebizonyítani, hogy nem Carmen volt a bűnös.

- Értem… Figyelj, ha tudok bármiben is segíteni, csak szólj…- mondta Kimi.

- Köszi- adott egy kis csókot neki Katie.- Kimi?

- Hm?

- Te féltékeny voltál az előbb?- kérdezte gonosz mosollyal az arcán Katie.

- Én? Nem! Nem ilyen, mikor én féltékeny vagyok…- válaszolt zavartan Kimi. „Na jó, gondoltam, hogy nem fogja bevallani… De én tudom, amit tudok…”- mosolygott magában Katie.- Majd bemutatsz a nővérednek?

- Hát… Majd igen… De még nem tud rólad…

- Nem beszéltél rólunk neki?- lepődött meg újra Kimi.

- Nem. Tudod, ő velem kapcsolatban eléggé anyáskodó, túlságosan is féltene. Ismerem már…

- Oh… És mikor akarod megemlíteni, hogy én is létezem?- kérdezte Kimi.

- Hát, azt hiszem, hamarosan- mosolyodott el újból Katie, és elégedetten bújt oda megint Kimihez. Mégiscsak sikerült higgadtan letudni a dolgot, és közben még őszinte is volt. Örömmel töltötte el, hogy Kimi nem akarja lecsukatni azonnal a nővérét, hanem mellé áll és segít nekik. Kimi is boldog volt, hiszen érezte, hogy Katie őszinte hozzá és valóban szereti. Akárcsak ő a lányt…