Érdekes éjszakám volt. Tudomásom szerint nem sűrűn teszek ilyet, de most álmodtam. Méghozzá nem is akármit. Elég különös volt. Álmomban még mindig Chris-sel voltam. Újra éreztem azt a harmóniát, ami mindig is volt köztünk, és természetesen a szerelmet is. Ismét megjelentek azok a szép emlékek, amikre egykor, nem is olyan nagyon régen még szívesen gondoltam vissza: amikor megismerkedtünk, az első randira, az első csókra, amikor összeköltöztünk, amikor eljegyzett… Szinte újraéltem a kapcsolatunkat, csak kissé felpörgetve. Most is nagyon boldogok voltunk, egészen addig, amíg meg nem jelent Nick, és arra kényszerített, hogy válasszak kettőjük közül. Nem értem, hogy került oda Nick. Hiszen alig néhány napja ismerem, és máris vele álmodok… És ráadásul így… A lényeg az, hogy valamiért nagy fejtörést okozott nekem a döntés. És amikor végre választottam volna… egy hatalmas csattanás, és felébredtem. Odakint szörnyű vihar tombol. Dörög, villámlik, és szakad az eső. Felkeltem és az ablakhoz sétáltam. Érdekes: az állandóan nyüzsgő, zsúfolt Indianapolis utcái üresek. Az örökké éber emberek most sehol nincsenek. Az utcán alig jár néhány autó, ember pedig szinte egy sincs odalent. Megijedtek egy vihartól… Tipikus…

Úgy döntöttem, iszom valamit. Halk, óvatos léptekkel kimentem a konyhába. Láttam, Nick a kanapén fekszik. Ő látszólag békésen alszik a kinti zűrzavar ellenére is. Csendesen kinyitottam a hűtőt, kivettem a tejet, majd a szekrényből egy poharat és öntöttem bele tejet. Kicsit irigyeltem Nicket, hogy ilyen nyugodtan tud pihenni ilyen ítéletidőben is.

- Te sem tudsz aludni?- kérdezte hirtelen, mire én egy kicsit összerezzentem. Én azt hittem, mélyen alszik…

- Nem… Ilyen hangzavarban nem könnyű…- kezdtem kortyolgatni éjszakai italomat, mire ő felkelt és bejött hozzám a konyhába.

- Igaz… De ugye… nem félsz?- kérdezte tétován. Ennek a határozatlanságnak két oka lehet: egyrészt még ő is az este történtek hatása alatt van, vagy egyszerűen csak rájött, hogy nem egy ötéves kislánnyal beszél, aki még fél a villámlástól és dörgéstől.

- Nem félek- mosolyodtam el halványan. De rendi…- Azt hiszem, én visszamegyek a szobába. Próbálj aludni…

- Rendben…- vonult vissza a nappaliba, én meg a szobába. Végignyúltam az ágyon és agyalni kezdtem. Az alvásról jelen esetben most lemondtam. Talán ő is az esti vacsorára és az az után történtekre gondol? Egyáltalán gondol rá? Vagy benne nem is hagyott olyan mély nyomokat? Talán neki nem is számít… Biztosan rengeteg csajjal csinált már ilyet. És biztosan megint én tulajdonítok neki túl nagy jelentőséget. Hiszen ez csak tánc volt. Semmi extra. Mert ha történt volna több is, akkor megértem. De így… be kell ismernem, valóban csak lassúztunk. És ez semmit nem jelent, akármennyire is szeretnék belőle valamit kiolvasni… Valami fontosat, valaminek a kezdetét… De miért is akarok én ilyesmit csinálni? Mit akarok én? Magam sem tudom… De vajon ő most mire gondolhat? Ilyen gyorsan biztosan nem alhatott vissza… De láttam rajta, hogy ő is… ő is gondolt rá… Nem hagyhatta hidegen… Vajon most ő is ilyen magányos, mint én? Azt hiszem, két magányos ember most örülne egymás társaságának. Akkor már egyikük sem lenne magányos… Azonnal felkeltem és visszamentem a nappaliba.

- Nick…- szólaltam meg halkan, hátha mégis sikerült elaludnia.

- Baj van?- ült fel kómás arccal. Már amit láttam belőle a sötétben (most kivételesen jól jött a villámlás J).

- Nincs kedved beszélgetni?- kérdeztem bizonytalanul. Elmosolyodott, majd felállt és elindult felém. Bementünk a szobába, és felültünk egymás mellé az ágyra. Természetesen nem említettem meg azt, hogy az előbb min törtem a fejem. Ha akarja, majd felhozza ő. Mindenesetre jól elbeszélgettünk, és valahogy már nem is izgatott, hogy odakint tombol az idő. Már a zaj sem érdekelt. Mindig is gyűlöltem a vihart és az esőt, de most az egyszer hidegen hagyott. Annyira jót elhülyültünk, hogy utána már teljesen feloldódtam én is. Sőt, a végére még el is álmosodtam…

Ennek az lett az eredménye, hogy reggel egy kézzel a derekamon ébredtem. Az első ötletem Chris volt, aztán bevillant, hogy ez teljességgel kizárható. Még mindig nem tudtam elszakadni tőle? Hát az tuti… De lehet, hogy csak az álmom zavart össze… De akkor ki tartozik a kézhez? Óvatosan megfordultam, hogy fel ne ébresszem az illetőt. Jah, csak Nick… Állj! Mi az hogy csak? Ennyire természetesnek veszem a közelségét? Valami nincs velem rendben… nem jó ez így… Na jó, óvatosan felkeltem, hogy őt azért ne zavarjam a szendergésben. Mikor sikerült kiszabadulnom az öleléséből (istenem, ebben a szituban mennyire gyűlölöm ezt a szót… K), halkan kimentem a szobából, és becsuktam a szoba ajtaját.

- Úristen!- kaptam a fejemhez, amikor megbizonyosodtam a felől, hogy ezt nem fogja hallani. Hát normális vagyok én? Mit csinálok? Mit akarok én egyáltalán? Nem közeledhetek Nick felé! Milyen lenne már az… Alig ismerem és azonnal… Áhh, megint nem gondolkodom. Rögtön hülyeségeken jár az eszem. Inkább lőjön le valaki, akkor nem jutnak eszembe ilyen marhaságok…

Idegesen járkáltam fel és alá a szobában. Aggasztott a tudat, hogy Nickkel aludtam. Vagyis nem úgy (szerencsére), de mégis… Ott feküdt mellettem. Az én ágyamban. Te jó ég…

- Hát veled meg mi van?- jött be Katie.

- Velem? Mi lenne?- álltam meg. Gyorsan rendbe szedtem az ábrázatomat, nem kell nekem rögtön elárulnom, hogy van valami bajom.

- Hát jó, te tudod…- ült le az asztalhoz, mire én is követtem a példáját.

- Na jó, mesélj…- adtam át neki a szót.- Mi van veled? Olyan… fura vagy most… Miért vigyorogsz folyamatosan?

- Én? Csak jó kedvem van…- pirult el azonnal.

- És mitől van ilyen jó kedved?- faggatóztam. Valamit titkol előlem.

- Semmi… Csak nagyon boldog vagyok Kim… Szóval… nagyon boldog vagyok, ööö… kimondhatatlanul boldog. Igen…- bizonytalanodott el. Ez nekem gyanús. Szerintem nem ezt akarta mondani először. Mindegy, előbb-utóbb majd elmondja…

- Értem…- bólogattam mosolyogva.

- Most mit vigyorogsz? Neked is ilyen jó a kedved? Az előbb még nem így tűnt… Jut eszembe! Hol van Nick?- nézett szét csodálkozva. Én meg azonnal nyeltem egy nagyot, amikor kimondta a nevét.

- Ott…- fejemmel a szoba felé böktem, mire Katie azonnal kombinálni kezdett.

- Az nem a te szobád?

- De, az…- vallottam be zavartan. Kínosan érzem magam. Már a saját húgom társaságában is…

- Akkor ő hogy kerül oda?- értetlenkedett.

- Az éjjel bejött beszélgetni, és… ottmaradt…

- De ugye…?

- Nem! Dehogyis… Tudod, hogy nem vagyok olyan…- kirázott a hideg, ahogy arra gondoltam. Te jó ég, akár az is lehetett volna a vége… Na jó, megint túlzok…

- Oké, értem… És ezért most rosszul érzed magad?- kérdezte komolyan.

- Hát, eléggé…- válaszoltam őszintén.

- Mondok én neked valamit… Szerintem neked bejön… És félsz ettől…

- Ugyan már, hülyeségeket beszélsz…- legyintettem. Csak az bánt, hogy én is erre gondoltam. De nem lehet, ilyen nincs.

- Rendben, mondd csak ezt, de rá fogsz jönni, hogy nekem van igazam…- tette fel mindkét kezét, hogy ő ezzel befejezte ezt a témát.

- Miért is jöttél eredetileg?- tereltem el gyorsan a témát.

- Jah, igen. Chris itt van a városban.

- Hogy mi?- blokkoltam le hirtelen.- Hogy kerül ő ide? És te honnan tudod? Láttad?

- Tegnap délután, mikor sétáltam Kim… izé… Kimberly-vel, akkor láttam- felelt a fejét vakarászva. Már kezd sok lenni a „Kim”-ből…

- Kimberly?

- Egy nagyon nagyon nagyon jó barát - nő… Nemrég találkoztunk, de nagyon megszerettem…- mesélte Katie teljesen megbabonázva. Egy barátnőről szokás így beszélni? J

- Aha, értem…- vigyorogtam eszelősen. Sejtek valamit, de nem említem inkább neki.

- Ne röhögj! Szóval tegnap láttam. Ő nem vett észre engem, de láttam, hova ment.

- Az jó… És most mi a terved?

- Mi más? Leleplezni… Hát nem ezért léptél le te is a dutyiból?- élte bele magát teljesen.

- Nem korai ez még egy kicsit?- kételkedtem. Most kissé érzékenyen érintett ez a hír. Talán az álmom miatt is…

- Korai? Meddig akarsz itt raboskodni?- kérdezte indulatosan. „Minél tovább…”- ez volt az első gondolatom, de azonnal megráztam a fejem. Már megint baromságokra gondolok.

- Igazad van. Mi a terv?- érdeklődtem immár elszántan.

- Még nem tudom, de ki fogok találni valamit. Majd talán nyomozok is egy kicsit…- kacsintott rám, én pedig elmosolyodtam, bízva abban, hogy tényleg itt az idő. Én még nem érzem így, de biztosan Katie-nek van igaza…

- Reggelt!- jelent meg az ajtóban álmos képpel Nick. Én ledermedtem. Tudom, hogy most ezt meg fogjuk beszélni. Katie illedelmesen köszönt neki, aztán elégedett és egyben fura mosollyal nézett végig rajtam. Nem csalódott, tapasztalta rajtam azt, amire gondolt az előbb. Viszont amikor Nickre nézett, nem látta ugyanezt. Ő nyugodtan ásítozva topogott be a konyhába egy kávéért, anélkül, hogy rám nézett volna. De tudta azt is, hogy engem nem ez bánt. Látta rajtam, hogy bizonytalan vagyok, de nem amiatt, ahogy most viselkedik.

- Azt hiszem… inkább most megyek…- állt fel lassan.

- Oké…- néztem le magam elé, aztán felálltam és az ajtóhoz kísértem.

- Figyu! Gondolkodj el azon, amit mondtam… Még mindig úgy látom… Hidd el, van benne valami. És ha őszintén elgondolkodsz, te is arra fogsz jutni… Most tudom, milyen ez, ebben semmiképpen nem tévednék…- súgta még nekem az ajtóban.- Akkor ha van valami, benézek. Szia Nick!- köszönt még be, én pedig vettem egy nagy levegőt és becsuktam az ajtót. Mi van, ha tényleg igaza van? Ezen tényleg agyalnom kell majd még egyet.

- Carmen, az éjjel… ott aludtam veled?- puhatolózott tapintatosan Nick.

- Igen, sikerült ott felejtened magad…- válaszoltam halkan.

- Oh… De akkor… ne haragudj rám, de…- kereste a szavakat.

- Semmi probléma, a társasággal nem volt baj- mondtam mosolyogva, de hamar belepirultam. Megint így beszélek. Talán tényleg tud valamit Katie.

- Remek, ezt én is így gondolom- ült le a kávéjával, és hozott egyet nekem is.

- Köszi…- kezdtem kortyolgatni, de nem mertem a szemébe nézni. Inkább ne is beszéljünk, amíg nem tisztul ki a fejem.- Azt hiszem, lemennék úszni. Ugye nem baj?

- De nem fogsz lebukni, igaz? Ugye vigyázol?- aggodalmaskodott megint.

- Persze. Ezzel a külsővel remélhetőleg nem ismernek rám…- álltam fel, és visszavonultam a szobába… Huh, valahogy kínosabbra számítottam…