Amikor Nick visszaért, láttam rajta, hogy valami történt odalent. Valahogy más volt. Mikor lement, nem így nézett rám. Akkor valahogy bizakodóbb és megértőbb volt. Most kifejezetten csalódott és reményvesztett. Inkább nem kérdeztem meg rögtön, mi a baja, hadd gondolja át. És egyébként sem biztos, hogy rám tartozik… Az meg már más kérdés, hogy később sem volt alkalmam megkérdezni. Mikor bejött, leült egy székre és látszólag nagyon elmerült a gondolataiban. Ezután egy hirtelen ötlettől vezérelve felugrott, felkapta a kabátját, majd elém guggolt (ugyanis én még mindig az ágy szélén ültem).

- Nekem ki kell mennem a pályára. Te addig maradj itt. Kérlek, legalább az én kedvemért, ne szökj meg, és ne csinálj semmi őrültséget!- kötötte a lelkemre, majd adott egy puszit az arcomra, és kiment az ajtón. Mikor becsukta az ajtót, az arcomhoz kaptam.

- Ez meg mi volt?- kérdeztem magamtól hangosan. Ezután magamban folytattam a gondolkodást. „Ezt vajon miért kaptam? Nem számítottam rá… Nem értem… A mai teljesítményemért nem érdemeltem ezt. Sőt… Elég undorító volt, amit vele csináltam, meg amiket mondtam neki. Talán valaki megbántotta, és így hálálja meg, hogy van mellette valaki? Vagy… Katie-vel történt lent valami? Vajon mi válthatta ki ezt a reakciót? Ez fura… De tetszik. Vagyis örülök, hogy nem utál a reggeli incidens miatt. Meg egyébként sem utál. Talán még szeret is… Mint ahogy én is őt… Jézusom! Miket beszélek… Ekkora hülyeséget! Na jó, persze, hogy szeretem, de csak azért, mert segített nekem… Inkább csak hálás vagyok… igen, maradjunk ebben…” Hamar beleuntam a gondolkodásba, és ráadásul egyre lehetetlenebb gondolatok jutottak eszembe, így próbáltam keresni valami tevékenységet, ami lefoglal.

Katie délután még visszajött a hotelbe. Valójában nem hozzám. Inkább a szomszédhoz… Célirányosan a mellettünk lévő ajtóhoz ment, és csengetett. Próbálta összeszedni a gondolatait, hogy mit is fog mondani. Kicsit bizonytalan a tegnap estével kapcsolatban, hiszen az a borocska elég hamar elfogyott. Ki tudja, őszinte volt-e… Mivel senki nem nyitott ajtót, még egyszer rátenyerelt a csengőre. Erre lassan kinyílik az ajtó, és Kimi kukkant ki rajta álmos ábrázattal.

- Áh! Katie… Gyere be…- nyitotta ki teljesen az ajtót, így Katie-nek is feltűnt, hogy nem biztos, hogy a legjobb időben toppant be. Ugyanis Kimi egy szál boxerben „feszített” előtte.

- Ööö… Esetleg rosszkor jöttem? Visszajöhetek később…- próbálta leplezni tanácstalanságát Katie.

- Nem, semmi baj, maradj csak…- ásított egy nagyot Kimi, miközben hellyel kínálta Katie-t.

- Aludtál még?- érdeklődött Katie.

- Aha, kicsit kimerültem tegnap. Látom, neked könnyebben ment az ébredés…- jegyezte meg mosolyogva, miközben próbált egy-két alapvető ruhadarabot magára húzni.

- Igen, nem tudtam túl sokat aludni…- motyogta halkan Katie.

- Én eléggé elfáradtam. Mellesleg nem sok mindenre emlékszem az estéből…- kesergett a finn, fejét vakarászva, néhány ásítást közbevetve.

- Oh… De mégis van valami, ami megmaradt?- puhatolózott hugi.

- Hát, a fontosabb, jellegzetesebb dolgok…

- Mint például?- faggatózott tovább Katie.

- Hát… amikor végleg lemondhattunk a heringről, meg amikor rántottát ettünk…- gondolkodott látványosan Kimi, majd lehuppant Katie mellé.

- Oh… értem…- törődött bele Katie, hogy ezt a szép álmot elfelejtheti.

- Valamint a kockázatvállalásomra…- említette még meg Kimi, mikor látta Katie-n, hogy erre akart kilyukadni.

- Oh… hát, valójában emiatt jöttem…- vallotta be a lány szégyenlősen.- Tartottam attól, hogy ez kiesik majd… Szóval… Csak annyit akarok tudni, hogy így utólag mit gondolsz róla?

- Hát… Nem tudom, hallottad-e már, hogy az ittas emberek mindig őszinték… És azt hiszem, én tegnap este eleget ittam ahhoz, hogy őszinte legyek…- magyarázta Katie szemébe nézve. Érdekes, rögtön észhez térítette ez a beszélgetés.

- És ezt most hogy értsem?- bátorodott fel újra Katie. Furcsa módon ha érzi, hogy Kimi őt nézi, azonnal megjön a bátorsága. Nem tudom, hogy képes rá ez a srác, de valahogy erőt ad a húgomnak, és ez pozitív. Egyébként is ráfér…

- Hát, ahogy akarod… Mindenesetre remélem, te nem bántad meg…- jegyezte meg Kimi.

- Te megbántad?- kérdezte merészen Katie. Kimi talán egy picit még meg is lepődött azon, hogy hirtelen így összeszedte magát a lány.

- Én nem…- válaszolt halkan a finn.

- Reméltem, hogy ezt fogod mondani…- mosolyodott el elégedetten Katie.

- Akkor most mi lesz?- maradt továbbra is komoly Kimi.

- Most, ha nem bánod, én vállalom a rizikót…- csúszott ki hirtelen Katie száján, de hamar leesett neki, hogy mit is mondott, így szégyenlősen lehajtotta a fejét. Inkább nem is mert a srác szemébe nézni.

- Én benne vagyok- nevetett Kimi, mire Katie először értetlenül nézett, majd elmosolyodott. Közelebb hajolt Kimihez, és megcsókolta.

Nick valamikor estefelé ért haza. Én addig úgy gondoltam, hogy a hűtőben található dolgokból összedobok valami ehetőt. Mivel találtam húst is, nem volt kérdés, hogy azt sütöm meg. Tehát amikor Nick hazaért, kicsit furán nézett rám.

- Te meg mit művelsz?- csodálkozott.

- Valami vacsorát…- válaszoltam tök természetesen.

- De… miért?- tette fel az újabb kérdést.

- Miért ne?- kérdeztem vissza.

- Oké, nem szóltam… Na és mi lesz ebből?- állt mögém és szemlélni kezdte a művemet.

- Sült hús… Ha nem probléma…

- Nekem nem. Segítsek?- érdeklődött.

- Hát, megteríthetnél…- ajánlottam neki, amit szó nélkül el is végzett. Hamarosan már az asztalnál ülve falatoztunk.

- Na és mit csináltál délután?- kíváncsiskodott.

- Semmi érdekeset… Ha az ember be van zárva, eléggé korlátozottak a lehetőségei…- motyogtam beletörődve a helyzetembe.- És te? Milyen volt a napod?

- Hosszú, fárasztó, és kissé unalmas. Már vártam, hogy jöjjek vissza ide…

Ez egy kicsit furán hangzott. Minek akart ennyire visszajönni? Na mindegy…

- Miért voltál olyan szomorú, mikor elmentél?- kérdeztem egyszer, kis szünet után. Úgy láttam, meglepődött a kérdésen. Kicsit gondolkodott, majd megadta a választ.

- Csak… rossz passzban voltam… De nyugi, nem a vitánk miatt. Csak… csak úgy…- kereste a szavakat. Hát jó, ebbe akkor most beletörődünk. Ha nem akarja elmondani, akkor nem… Egyszer csak gondolt egyet, felállt és elhúzta a függönyöket. Utána csak egy kislámpát kapcsolt fel, majd visszaült. Kérdő tekintettel néztem rá, mire ő mosolyogva felelt.

- Így hangulatosabb…- rántotta meg a vállát. Hű de laza a gyerek… Ez nem volt ilyen, mikor elment! Mit csinált ez? Vagy mit csináltak vele? Ez betépett? J Na jó, beletörődtem a dologba, és nem is szóltam egész odáig, míg megint felállt és a hifihez ment.

- Na most mi a bánatot csinálsz?- bámészkodtam kíváncsian.

- Kapcsolok zenét…- nyomkodta a gépet, mire elindult halkan valami lassú, de szép szám.

- De minek?

- Mert… nem tudom… úgy romantikusabb- vigyorgott ész nélkül. Ezt tényleg nagyon kikészíthette valami…

- És minek nekünk a romantika?- fintorogtam.

- Ezt se tudom… Csak úgy- kuncogott azon, hogy milyen fejeket vágok. Na jó, most az egyszer megbocsátok neki. Bár, ha belegondolok, tényleg jobb így. Na nem feltétlenül azért, mert romantikusabb, csak tényleg hangulatosabb. Ez a félhomály… meg a zene… plusz a kaja… Most az egyszer nem is bánom, hogy be vagyok zárva. Erről az estéről biztosan csak szép emlékeim lesznek. Nem érzem a magányt és bezártságot. Most mintha a külvilág nem is létezne, csak ez a lakás, és nem is lennénk bezárva, csak ez lenne az egyetlen, ahol élni lehet. És csak mi ketten vagyunk… Senki más… Ez a sötét függöny teljesen elzárt minket a környezettől. Lassan befejeztük az evést, és ültünk egymással szemben. Nem lett volna most értelme megszólalni, mindketten a zenére figyeltünk. Aztán egyszer hirtelen magamhoz tértem, és rájöttem, hogy nem ártana elpakolni. Így felálltam és hozzákezdtem pakolni. Azt hiszem, váratlan mozdulataim őt is kizökkentették gondolataiból, és egy hirtelen ötlettől vezérelve megfogta a kezemet, amikor a tányérjáért nyúltam. Szótlanul ránéztem, ő meg rám. Nem szólunk egy szót sem, nem is lenne most helye a szavaknak. Lassan ő is feláll, és elém lép. A kezemben már régen nincs semmi, valójában nem is akartam én pakolni… Legalábbis most nem… Én már rég letettem arról, hogy azt csináljak, amit én akarok. Most pedig úgy érzem, nem is lenne erőm ellent mondani… Valahogy már a zenét sem hallottam tisztán, csak mintha pár szobával arrébb bömböltetnék, olyan hangosan. Most tényleg nem gondoltam semmire, csak álltam üres fejjel Nick előtt. Ő sem készült semmire, és én sem. Így egyszerűen csak átöleltem és lassúzni kezdtünk. Nem értem, ez hogy jött, vagy miért. Csak egyszerűen előtört belőlem. Azt hiszem, kiütközött rajtam a szeretethiány. Szorosan hozzábújtam, a fejemet a vállára hajtottam, és becsuktam a szemem. Csak hagytam, hogy vezessen… Ő először csak átfogta a derekamat, majd lassan simogatni kezdte a hátamat. Azonnal libabőrös lettem, talán ezt ő is észrevette. Mivel én sem tulajdonítottam ennek túl nagy jelentőséget, ő sem tette. Nem tudom, mennyi idő telt el, amit így töltöttünk, egyszerűen nem éreztem, hogy az idő múlna. Már csak akkor vettem észre magunkat, amikor elhallgatott a zene. Valószínűleg a végére ért a CD… Lassan elengedtem Nicket, és elhajoltam tőle. Megálltam előtte lehajtott fejjel. Ő megsimította az arcomat, mire felnéztem. Kedvesen elmosolyodott.

- Köszönöm…- suttogtam. Tudom, nem egészen értette, mit köszöntem neki, de nem kérdezett rá. Az most megtörte volna a pillanat varázsát.- Azt hiszem, megyek és lepihenek… Jó éjt…

A fürdőszobáig hátrálva otthagytam, majd becsuktam az ajtót és nekidőltem. Mi volt ez? Nem értem magamat… Ez egy gyenge pillanatom volt, amit mellesleg élveztem is… De miért élveztem? Mi van itt köztünk? Úgy döntöttem, inkább nem töröm a fejem, az idő múlásával úgyis kiderülnek a dolgok. Beálltam a zuhany alá és folyattam magamra a vizet, majd amikor már kezdtem fázni, kijöttem, megtörölköztem és felöltöztem. Ezután a hálóba vettem az irányt, de lopva benéztem a nappaliba. Nick a kanapén ült, arcát kezeibe temetve elmélkedett ő is. Egy pillanatra megálltam, néztem egy rövid ideig, majd bevonultam a szobába…