- Jó reggelt kívánok!- hallok egy női hangot a hátam mögül. Hát egy kicsit rámhozta a szívbajt, de semmi probléma, természetesen viselkedünk, és mosolygunk. Így tehát egy kissé erőltetett mosollyal fordultam meg, ám a mosoly nem volt képes sokáig az arcomon maradni: egy rendőrnő állt velem szemben. Úristen! Nem lehetek ilyen szerencsétlen… Vagy inkább nevezzem magam bénának? Azt hiszem, ez lenne a lehető legmegfelelőbb kifejezés…

- Jó… jó reg… reggelt…- dadogtam, láthatóan zavartan.

- Minden rendben van?- kérdezte a nő.

- Igen, persze- kaptam észbe gyorsan, és összeszedtem magam.

- Rendben… Elnézést, hogy zavarom, remélem nem siet sehova. Csak a segítségét szeretném kérni- kezdte a nő. Ebből már kezdtem sejteni, mire kéne neki a segítségem.

- Mondja csak, bár, valóban sietek…- adtam a tudtára, hogy nem kéne sokáig húznia az időt.

- Ígérem, gyors leszek. Szóval… tegnap óta keresünk egy fiatal nőt, a neve Carmen Dean, a közeli bíróságról szökött meg. Csak szeretném megkérdezni, nem-e látta véletlenül…- nyomta a kezembe az arcképemet. Jézusom, jobb képet nem találtak rólam? Ezen abszolút nem vagyok fotogén… Na jó, én is jó vagyok, azon filózok, hogy miért nem mutogatnak jobb képet rólam? Na jó…

- Sajnálom, nem ismerem…- ráztam a fejemet, mellyel sikerült egy kicsit az arcomba „húzni” a hajam. Biztos, ami biztos…

- Köszönöm, és ha véletlenül látná, kérem, értesítse a rendőrséget.

- Természetesen, és akkor én mennék is…- indultam el a kijárat felé.

- Várjon csak!- szólt utánam.- Nem találkoztunk mi már valahol?

- Nem hinném…- vágtam rá rögtön. A fenébe, valahogy le kell lépnem innen…

- Pedig esküszöm, láttam már valahol… Biztosan találkoztunk már, valahonnan ismerős…- gondolkodott a rendőr.

- Szerintem pedig nem. És ha nem haragszik…- utalgattam rá, hogy sürgős dolgom van.

- Ne menjen sehova. Megmutatná az igazolványát? Kíváncsivá tett…- jött utánam. Jaj istenem, le fogok bukni. Segítség…

- Kérem, késésben vagyok, nincs időm ismerkedésre. Muszáj dolgozni mennem…- próbáltam hatni rá.

- Ugyan már, ne butáskodjon. Semeddig sem tart egy igazolvány megmutatása…- állt elém karba tett kézzel. Na most mit csináljak… Elkezdtem turkálni a táskámban…

- Nagyon sajnálom, de nem találom, azt hiszem, a szobámban hagytam…- hazudtam.

- Hát, akkor fel kell érte mennie…- „javasolta” ellentmondást nem tűrően.

- Nem érti, hogy sietek?- keltem ki magamból.

- Most már végképp köteles megmutatni az igazolványát. Akár le is tartóztathatnám a rendőrséggel való szembeszegülésért- fenyegetőzött.

- Kérem…- próbálkoztam utoljára.

- Én ráérek…- válaszolt. 

- De én…- kezdtem volna a kifogásomat, de ismét félbeszakítottak.

- Carme… khm… Judy… Már mindenhol kerestelek…- érkezett meg Heidfeld is. Na jó, nagyobb pácban már nem is lehetnék. Egyikrészt a hatóság elől futok, másrészt meg egy vallomás elől, és Heidfeld csalódott tekintete elől. Mert látom rajta, hogy csalódott bennem.

- Judy?- kérdezte a rendőrnő.

- Mi történt?- nézett körbe zavartan Nick, majd szinte észrevétlenül szúrós pillantást küldött felém.

- A hölgy nem hajlandó igazolni magát- tudatta Nickkel a nő az igazságot.

- Mert a szobámban hagytam a papírjaimat…- hangsúlyoztam kicsit a mondatot, hátha Nicknek is koppan, hogy mi az ábra. Hát, nem kellett benne csalódnom…

- Hát persze… Azért jöttem, hogy… ööö… odaadjam a kártyádat…- adta a kezembe a kis kártyát, amit a ruhák „kölcsönvételekor” vettem el. A rendőrnő még azelőtt kivette a kezéből, hogy nekem ide tudta volna adni.

- Judy Parker… Nem lett volna egyszerűbb, ha ezt azonnal elmondja?- nézett rám kissé mérgesen a rendőrnő.

- Ne haragudjon rá, kicsit ideges mostanában. Rengeteget dolgozik, és ráadásul az egyik kollégája munkáját is át kellett vállalnia… Kérem, nézze el neki…- mentegetett engem Nick.

- Rendben, most az egyszer… És elnézést a zavarásért, mehet dolgozni… Viszlát!- mondta cinikusan a nő, majd otthagyott minket. Nick észrevétlenül karon fogott és a liftbe rángatott. Megnyomta a gombot, becsukódott az ajtó, majd elindultunk. Körülbelül félúton járhattunk már, Nick még mindig nem engedett el. Egyszer megnyomja a ’stop’ gombot, a lift megáll.

- Mondd, te meghibbantál? Lebukhattál volna!- esett nekem.

- Hé, velem te ne kiabálj! Semmi jogod hozzá!- feleltem hasonló hangerővel.

- Mi az, hogy nincs jogom? Ha nem tudnád, egy szavamba kerülne, és lecsuknak… De hála nekem, még mindig szabad vagy… Szerinted ezek után nincs jogom kiabálni, vagy megvédeni téged?- érvelt, és be kell vallanom, igaza van. Persze ezt nem neki fogom bevallani, túl büszke vagyok én ahhoz.

- De akkor sem kellett volna! Nem kértem, hogy bármit is tégy az érdekemben! Elintéztem volna egyedül is!

- Hát persze, láttam… Valóban a helyzet magaslatán álltál! Már majdnem letartóztatott! Majdnem lebuktál, hát nem fogod fel?!

- Tudom, mit csinálok! Nem kell anyáskodni felettem! Felnőtt nő vagyok és nem szorulok felügyeletre! Tudom jól, mi a dolgom, elég önálló vagyok, az élet sok mindenre megtanított! Nem kell nekem, hogy holmi ismeretlen illető a védelmébe vegyen! Tudok vigyázni magamra, képzeld!- kiabáltam én is. Utálom, ha valaki uralkodni akar felettem.

- Ezt ne mondtad volna… Gondolj már bele, hol lennél, ha én nem segítettem volna neked! Megint a sitten! Feladhattalak volna egyből, de neem… Túl jószívű voltam veled. De tudod mit? Többé nem követem el ezt a hibát! Visszamegyünk a szobámba, és első dolgom lesz, hogy kihívom a rendőrséget!- találta ki hirtelen.

- Ne!- ijedtem meg. Azonnal visszavettem a hangerőből, és kevésbé indulatos módon folytattam.- Ne haragudj… Annyira hülye vagyok… Bocsáss meg, nem akartam olyanokat mondani…

- Hát persze, utólag már könnyű hízelegni…

- Nem, tényleg sajnálom. Túl makacs vagyok, ezzel mindig is sok bajom volt. Tudom, most úgy tűnik, csak hízelegni akarok, de… Áhh, mindegy… Adj csak fel, nekem már mindegy… Talán jobb is lesz…- válaszoltam beletörődve abba, hogy vége a szabad óráimnak. Nick nem szólt semmit, csak megnyomta újra a gombot, így a lift megindult felfelé. Megálltunk, az ajtó kinyílt, én pedig engedelmesen követtem Nicket a szobájába. Odabent fogtam magam, leültem és a kezeimbe temettem az arcom. Nick nem a telefonhoz ment, hanem megállt előttem és végignézett rajtam. Nem úgy nézett ki, mint aki megsajnált volna, vagy bármi ilyesmi, de őszintén szólva nem is erre hajtottam.

- Nyugi, nem hívom őket…- guggolt le elém.

- Tessék?- csodálkoztam.

- Nem hívom őket… Ha már idáig eljutottál, inkább segítelek, mint akadályozlak. De ehhez tudod, hogy itt kell maradnod. Ahol biztonságban vagy és nem keresnek. Látod, mi történik, ha csak úgy kimész egyedül…- magyarázta kedvesen. Annyira fura volt az előbbi párbeszédünk után.

- Ha nem jössz, leleplez…- vallottam be. Ha már itt tartunk, akkor próbálom mellőzni a büszkeségemet.

- Tudom… De odaértem, és semmi rossz nem történt. Ígérd meg, hogy nem szöksz meg innen- kért meg. Kis szünet után, amíg átgondoltam a dolgot, valóban ígéretet tettem.

- Rendben, maradok…- válaszoltam lesütött szemmel. Azok után, amiket a fejéhez vágtam, nem is értem, miért csinálja ezt…

- Na jó, gyere…- ölelt meg. Jól esett, hogy van, aki segít és bízhatok benne. Van valaki, akinek a vállán kisírhatom magam…- Ne haragudj az előbbiért, csak én is… megijedtem…

„Megijedt? Ő? De miért? Ki vagyok én neki, hogy aggódjon értem? Nem értem. Még mindig nem értem…”

- Kösz a segítségért… Nem érdemlek én ennyit…- motyogtam magam elé.

- Már hogy ne érdemelnél? Amin te keresztülmentél… Igenis kijár már, hogy valaki a védelmébe vegyen…- biztosított az igazáról.

- Katie lent vár rám…- említettem meg.- Nem mennél le szólni neki, hogy az akció lefújva?

- Én? De hát nem engedsz a közelébe. Ezt elég egyértelműen adtad a tudtomra tegnap…- csodálkozott kérésemen, megjegyzem, joggal.

- Tudom. De most nincs más választásom… Meg amúgy is… Azt teszel, amit akarsz. Bízom benne, hogy a húgom lesz olyan józan gondolkodású, hogy tudjon nélkülem is dönteni…- vontam meg a vállam.

- Hát, jó… Akkor jövök mindjárt. És el ne mozdulj innen!- szólt még vissza az ajtóból.

Nick lement Katie-hez, akit majdnem a bejáratnál talált meg.

- Ööö… Nick? Szia…- köszönt fura arckifejezéssel Katie.

- Szia. Carmen küldött, hogy ne várj rá. Marad- foglalta össze röviden a lényeget.

- Tessék? Mit csináltál vele?- ámuldozott Katie. Nem gondolta, hogy ilyen könnyedén rádumálhat Heidfeld a maradásra.

- Semmit. Csak rájött, hogy nálam biztonságban van- válaszolt, majd folytatta.- Katie! Hát, hogy is kérdezzem… ráérsz ma este?

- Attól függ, mire…- felelt zavartan Katie. Kissé tartott Nick válaszától.

- Mondjuk egy vacsorára…

- Értem… Hát, azt hiszem, az lesz a legjobb megoldás, ha megtudod, mi az ábra. Kialakulóban van egy kapcsolatom, és ezt nem akarom elrontani. Bocs…- vallotta be Katie. Nick egy kicsit csalódottan törődött bele.

- Semmi probléma. Na jó, én visszamegyek a nővéredhez. Majd benézel hozzá délután?

- Igen. Kösz, hogy szóltál. Szia!- köszönt el Katie, majd Nick is visszaintett neki. Kicsit kiábrándultan tért vissza a szobába…