Katie, miután bontottuk a vonalat, gyorsan keresett egy széket, hogy leüljön. „Te jó Isten, az én nővérem nem teljesen normális…”- gondolta magában, és nem is tévedett sokat. J „Hogy szökhetett meg? És én egyáltalán miért segítek neki, mikor ezzel csak magamat keverem bajba? Azért, mert ő az egyetlen rokonom és nagyon szeretem… A fenébe is! Én sem vagyok különb nála…” Mikor felfogta, hogy az előbbi telefonbeszélgetés valós volt, tényleg megtörtént és egyetlen nővére, ha lehet, még bűnösebb utakra lépett, mint eddig tette, úgy döntött, felkeresi az említett szállodát. Elköszönt hát munkatársaitól, kiment a parkolóba a kocsijához, beült, de nem indította rögtön az autót. Még egyszer végiggondolta az egészet, majd amikor már minden teljesen tiszta volt, elindult Indianapolisba. Tudniillik, ő Daytonban melózik, és onnan járt át naponta vagy kétnaponta, ritkán hetente hozzám, a dutyiba. Nem panaszkodhatom, a húgom valóban minden tőle telhetőt megtett értem. A forgalom sem volt most nagy, az út egyébként sem nevezhető hosszúnak, így viszonylag hamar megérkezett Indianapolis belvárosába. Nem ismerte pontosan a várost, de a főbb épületeket megtalálta. Hát ez a szálloda nem tartozott ezek közé. Így egy helybeli eligazítása alapján rá is lelt a keresett útra, ahol a lediktált cím megtalálása már nem is volt annyira komplikált. A hotel közelében leparkolt, majd besétált. Ő már nem találkozott azzal a tömeggel, amivel én, így azonnal a lift felé vette az irányt…

Nicknek hamarosan mennie kellett a Robert által már említett megbeszélésre.

- Nos, nekem most akad egy kis dolgom a főnökkel. Te maradj itt, ne szervezz magánakciókat, és akárki kopog vagy csenget, ne nyiss ajtót!- adta ki az utasítást.

- Értettem, apuci- gúnyolódtam vele kicsit sértődötten. Úgy beszél velem, mint valami ötéves kis óvodással, aki életében először marad otthon egyedül. Már csak a „ne állj szóba idegenekkel” duma hiányzott.

- Ne csináld, tudod, hogy csak nem akarom, hogy ennél is nagyobb bajba kerülj…- rázta a fejét elégedetlenül. Tehát apuci nem büszke a kicsi lányára… J

- Tudom, bocs. Ígérem, jó kislány leszek- adtam be a derekam.

- Oké, sietek vissza, ahogy csak tudok- lépett ki Nick az ajtón. Tehát a kicsi lány tényleg egyedül maradt. Vagyis nem egészen, mert azok a bizonyos gondolatok még mindig ott motoszkáltak a fejemben. Még mindig nem tudom az okát, miért segít nekem ennyit Heidfeld. És még azon sem gondolkodtam, hová lépek le holnap reggel. Bár ezt lehet, hogy Katie-vel kéne megbeszélnem. Elvileg ő is hamarosan itt lesz. Remélem, nem tévedt el…

Katie beállt az üres liftbe, és a harmadik emeletre vitette magát. Mikor kilépett, elkezdte keresni a megfelelő szobát. Amikor erre is rábukkant, megállt előtte. Egy nagy levegő után megnyomta a csengőt. Én éppen olvastam odabent, és mondhatom, összerezzentem a hang hallatára. A francba, ki lehet az? Nem garantált, hogy Katie, így nem nyithatom ki. És Nick is megmondta, hogy senkinek nem szabad kinyitnom. És igaza is van, én most végülis bujdosok. Mivel semmi egyebet nem tehetek, inkább bemegyek újra a fürdőszobába, hátha be találna jönni az illető, mint az előbb az a Robert is. És nem lenne jó, ha leleplezne valaki.

Katie egyre türelmetlenebb. Még egyszer megnyomja a csengőt, majd megnézi a papírt, hogy jó helyen próbálkozik-e. Mikor megbizonyosodott arról, hogy a papíron ugyanaz a szobaszám szerepel, ami neki kell, még tett egy utolsó próbát. Amikor arra sem kapott választ, úgy döntött, érdeklődik a szomszédnál, hátha csak nagyot hall az illető, akinél meghúzta magát a nővére. Tehát tett néhány határozatlan lépést a jobb oldali ajtó felé, és ott is megnyomta a csengőt. Amíg várta, hogy ajtót nyissanak, megfogalmazta magában a mondókáját. Amikor valóban kitárták előtte az ajtót, anélkül belekezdett a szövegébe, hogy megnézte volna, kivel áll szemben.

- Jó napot kívánok! Elnézést a zavarásért, de meg tudná mondani… hogy lehet valaki ilyen jóképű…?- akadt el a lélegzete a mondatban félúton. Igen, annál a bizonyos megtorpanásnál emelte fel tekintetét a „szomszédra”, aki kedélyesen nevetgélni kezdett a fiatal teremtésen.

- Hát, köszönöm a bókot, ha ezt annak szánta- kuncogott Räikkönen, ugyanis őt találta meg Katie.- Segíthetek valamiben?

- Ööö… izé… azt hiszem, igen… Jaj, ne haragudjon, nem tudom, mi ütött belém- csapott a homlokára Katie, rákvörös fejjel. „Te jó ég, így beégni…”- süllyedt el magában körülbelül a Titaniccal azonos mélységbe.

- Én sem, de kedves magától- hagyta abba a nevetgélést a pasi.- Kimi Räikkönen vagyok- mutatkozott be kedvesen mosolyogva.

- Katie Dean- nyújtotta a kezét Katie is, de még mindig nagyon kínosan érezte magát.

- Nagyon örülök. Tehát, miben segíthetek?- kérdezte újra Räikkönen.

- Hát… szóval… jézusom, ezt a cikit! Teljesen elfelejtettem…- sajnálkozott Katie. Most legszívesebben azt kívánta volna, nyíljon meg alatta a föld, és tűnjön el úgy, hogy ez a férfi ne vegyen észre semmit, még csak ne is emlékezzen arra, hogy itt állt egy csaj, aki rendesen beégette magát előtte.

- Ugyan, semmi probléma. Mi lenne, ha bejönne, amíg eszébe jut?- invitálta be hugit, aki zavartan ugyan, de bólintott egyet. Kimi azonnal hellyel kínálta a kanapén, majd leült vele szemben.

- Hm… Igazán szép szoba- nézett körbe Katie.

- Köszönöm. Nahát, ne haragudjon a kifejezésért, de maga most pont úgy „bámészkodik” a szobámban, mint az a hölgy, aki segített felhozni ide a holmimat- nevetgélt újra a férfi.

- Valóban?- nézett furán Katie. Valami gyanús volt neki ebben a dologban. Simán kinézné belőlem, hogy beöltözzek itteni dolgozónak, de nem merne rá fogadni. Ő sok mindent kinézne belőlem… Talán többet is, mint amire ténylegesen képes lennék…

- Igen… Véletlen egybeesés, nemde? Kér esetleg inni valamit? Egy kávé?- ajánlgatta a bárpultja „tartalmát”.

- Egy kávét elfogadnék- válaszolt visszafogottan Katie.

- Ne haragudjon a kérésért, de nem tegeződhetnénk?- unta meg a körülményeskedést végre Kimi.

- De, már éppen kérni akartam. Annyira zavaró… Bár nem tudom, miért… Végülis, igencsak egy a korosztályunk, és… És hát annyira szokatlan, hogy… Hogy is mondjam…- vakarászta a fejét Katie. Hát ebbe jól belemászott. Valószínűleg már ő maga sem érti, mit mondott az előbb.

- Hagyjuk, értem- mosolyodott el reménytelenül Kimi, miközben a kávén „munkálkodott”.- És merről érkeztél?

- Innen Daytonból. Nincs messze- magyarázta röviden Katie. Elhatározta, hogy próbálja mellőzni a hosszú válaszokat, mert amilyen béna ennek a pasinak a társaságában, biztosan megint valami hülyeséget csinálna vagy mondana.- És te?

- Konkrétan? Jelenleg Olaszországból, azelőtt Monacoban, illetve Kanadában voltam, az előtt pedig Finnországban…- gondolt vissza az elmúlt hetekre.

- Wow! Ez szép teljesítmény? Hogy tudsz ennyit utazni?- csodálkozott Katie.

- Ez a munkám, az életem. Ez a velejárója az egész száguldó cirkusznak…

- Minek?- értetlenkedett tovább Katie.

- Száguldó cirkusz. A Forma-1. Nem hallottál még róla?- ámuldozott most Kimi.

- Nahát! Te ott versenyzel? Ez csúcs!- örült meg hirtelen hugi. Ezután irgalmatlanul faggatni kezdte új beszélgetőpartnerét erről a világról, rendesen megfeledkezve rólam.

Én persze azóta már kimerészkedtem a fürdőből, nyugodt szívvel ültem az asztalnál és gondolkodtam. Vajon Katie volt? Vagy valaki más? És ha nem ő, akkor mikor akar már végre ideérni? Ugye nincs semmi baja? Remélem, jól van, és hamar ideér. Vagy legalább Nick érne vissza. Na jó, csak hogy ne szenvedjek ilyen látványosan, bekapcsoltam a tévét…

A szomszédos szobában tovább folyt a beszélgetés. A kávét szürcsölgetve élvezte egymás társaságát a két fiatal.

- Tehát mondhatjuk, jól mennek a dolgok… Esélyes vagy a vb-címre? Ez hihetetlen!- hüledezett Katie.

- Hihetetlen volna? Nem néznéd ki belőlem?- lepődött meg kicsit Kimi is.

- Jaj, nem úgy értettem… Már megint bénázok…- temette arcát a kezeibe. Ez már rosszabb nem lehet, már semmi nem ronthat a helyzeten.

- Semmi baj- kuncogott megint Kimi. Igazán mulatságosnak találta, ahogy ez a fiatal lány azon fáradozik, hogy mindenképpen megfeleljen és semmi félreérthetőt vagy rosszat ne mondjon vagy cselekedjen. Pár perc kínos csend következett, amikor mindketten a kávéjukba voltak belemerülve. Katie próbálta húzni azzal az időt, hogy közben körbenézett a szobában. Az ágy melletti kis asztalon talált egy fényképet egy kissrácról.

- Ki van azon a fotón?- mutatott rá.

- Jah, az én volnék…- pirult el Räikkönen.

- Tényleg? Bájos kissrác voltál- nevetett talán most először Katie. Felállt, hogy közelebbről is megszemlélje a képet.

- Kösz… Egyébként hogy találtál meg most pont engem?- érdeklődött Kimi.

- Hát…- tette le a fotót az asztalra.- Tudod, én eredetileg a szomszéd szobába indultam volna, de nem nyitottak ajtót.- És ekkor minden beugrott.- Te jó ég! Carmen!

- Kicsoda? Carmen? Az a szökött rab?- nézett furán Kimi.

- Ööö… Micsoda? Szökött rab?- vágott idétlen képet Katie. Rájött, hogy túl sokat mondott. És arra is, hogy már kutatnak utánam. Kicsit óvatosabbnak kell lennie.

- Igen. Állítólag délután megszökött egy lány a bíróságról, és őt keresték itt a szállodában is. És ha jól emlékszem, így hívták… Talán ismered?- gyanakodott a finn.

- Ööö… azt hiszem, már hallottam róla…- intézte el a kérdést egy rövid válasszal Katie, majd megfogta táskáját.- Hát, nagyon köszönöm a vendéglátást, és a segítséget is, de mennem kell.

- De hát nem is tudtam segíteni… El sem mondtad, miben kéne…- állt fel picit kétségbeesetten Kimi.

- Áh, azt hiszem, már menni fog. Mindenesetre kösz- indult el az ajtó irányába.

- Akkor… kösz a látogatást…- motyogta Kimi kissé elkeseredve.- Látlak még?

- Talán igen…- válaszolta Katie, immár a folyosón állva.

- Örülnék neki- jegyezte meg Räikkönen. Katie szerényen elmosolyodott, majd intett egyet a férfinak. Az becsukta az ajtót. Katie vett egy nagy levegőt, majd újból próbálkozott a szomszédos ajtónál.