Immár felfogva előbbi döntésem jelentőségét, kicsit gondterhelten huppantam le az ágyra. Tényleg nem értem magamat. Én nem vagyok ennyire befolyásolható! De ennek a pasinak sikerült valamivel rávennie, hogy maradjak… De mivel? És miért csinálja ezt velem?

- Mondd csak, miért segítesz nekem?- kérdeztem hirtelen. Amint láttam, a kérdés őt is meglepte. Vagy mégsem? Nem mondanám, hogy a meglepettség ült az arcára, inkább mélyen elmerült gondolataiban.

- Őszintén? Gőzöm sincs…- kezdte letakarítani az asztalt még az előbbi étkezésem után. Nahát, ő sem tudja? Ez meglepő…

- De valami oka mégiscsak van, hogy pártolsz itt engem?- folytattam a faggatózást.

- Igen, biztosan van. De én még nem jöttem rá- adta meg a pofonegyszerű feleletet. Hogy tud ez a pasi ilyen laza lenni? Mint akit semmi nem érdekel és ő semmit nem tud… Pedig igazán kíváncsi lennék az okra…

- Hát jó, mindenesetre kösz. De ha nem bánnád, szívesen lezuhanyoznék…- jegyeztem meg.

- Persze, menj csak nyugodtan- lépett a szekrényhez, kivett egy törölközőt, a táskájából tusfürdőt, sampont és a kezembe nyomta.

- Kösz szépen- vettem át tőle a csomagot és bevonultam a fürdőbe. Nem kezdtem el rögtön vetkőzni, csak felültem a mosógépre (mert hogy ebben a szobában még az is volt). Mégsem fér a fejembe, hogy hogy nincs legalább egy oka arra, hogy segít nekem… Valami hátsó szándéka van vele? Nem hiszem, nem olyannak tűnik… Vagy majd ha leléptem mégis jelenti, hogy itt voltam? Vagy amíg itt vagyok, bemárt valami koholt váddal, hogy például rátámadtam? Te jó ég! Mibe keveredtem… Félek, ennek nem lesz jó vége…

- Carmen!- kopogott be a fürdő ajtaján.

- Gyere- szóltam ki.

- Ööö… hát te? A mosógépen?- csodálkozott, de aztán csak legyintett rá egyet.- Mindegy. El kell mennem egy fél órára, sietek vissza. Addig csak nyugodtan használd ki a szoba nyújtotta lehetőségeket…

- Rendben, kösz- bólogattam hevesen. Tehát most megy a zsarukhoz feladni engem? A csudába, egyszerűen nem hiszem el róla, hogy megtenné… Látszik, hogy ő nem olyan… Nem is értem, miért, de mintha bíznék benne… De fura…

Na jó, ideje egy kicsit felfrissülni. Gyorsan levedlettem, majd beálltam a zuhany alá. Jól esett végre normális körülmények között tisztálkodni és tapasztalni azt, hogy van még meleg víz a világon. Nem is emlékszem, mikor volt utoljára részem ilyen csodás fürdőben… Én innen ki sem jövök! Nicknek úgyis van miből fizetnie a vizet…J

Így a zuhany alatt sem tudtam kiverni a fejemből az előbbi gondolatokat. Még mindig nem fér a fejembe, hogy lehetnek vadidegen emberek (akiket mellesleg a fél világ ismer…) ilyen rendesek velem. Na jó, pontosítsunk, jelen esetben csak egy ilyen van. Mert az a másik – ha olyan fajta is, mint Heidfeld – nem volt valami rokonszenves. Sem elsőre, sem másodikra… K

Azonban a szobából mintha ajtócsapódást hallottam volna. Nick máris visszaért volna? Nem fél órát mondott? Szerintem még tíz perc sem telt el belőle… Vagy megint csak a paranoiám, hogy rám küldi a zsarukat és most ők jöttek, hogy visszavigyenek a rácsok mögé? Nem! Azt hiszem, jobb lenne kinézni…

- Nick! Bent vagy?- hallok egy hangot. A fenébe! Valami pasi… De úgy tűnik, legalább nem rendőr, mert ismeri Nicket. Milyen kár, hogy ebben a szituációban ez a tény egy kicsit sem vigasztal… Most mi a francot csináljak? Mégsem nézek ki. Nem szólhatok ki neki, mert rájön, hogy nem Nick vagyok… Nem is mehetek ki, ki tudja, felismer-e… Talán már nála is járt az a rendőrnő. Hátha elmegy… Kezd hatalmába keríteni a félelem. Most szöktem meg, még ki sem élvezhettem a szabadságot! Nem akarok visszamenni!

- Megvárlak itt a szobában!- kiáltott be újra a férfi. Hát ezt megszívtam… Kifejezetten pechesnek mondhatom most magam… Tehát van pár percem kitalálni, mit is kezdjek. Sajna a fürdőszoba ablaka rettentő kicsi, mellesleg nincs sok kedvem zuhanni egyet a nemtudomhányadik emeletről. Így ezt az ötletet azonnal el is vetettem. Na jó, mégis kijövök a zuhany alól, bár a vizet még folyatom egy ideig. Lehetőleg minél tovább. Gyorsan kimásztam és magam köré terítettem a kapott törölközőt. Nagyon óvatosan résnyire nyitottam a fürdőszobaajtót, hogy megnézhessem, ki várja annyira Nicket. A pasi az ágyon ült és valami újságot olvasgatott. Rövid, sötét haja volt, viszonylag komolynak tűnt, pedig nem nézek ki belőle többet 23-nál. Ajaj, előre félek, mi fog most történni… Hogy húzhatnám még az időt? Semmi ötletem sincs…

- Nick! Haladj már! Ebéd után mennünk kell Mariohoz!- próbálkozott újra a srác. Egyre kínosabban érzem magam. A srác még egyszer megnézte az újság címlapját, aztán ledobta az ágyra és felállt. Elindult a fürdő felé.

- Nick! Benyitok! Ne szégyenlősködj! De most már igazán indulnunk kéne…- nyitott be lassan, de egy bizonyos szögnél tovább nem nyitotta az ajtót. Ijedten ugrottam be az ajtó mögé és összeszorított fogakkal vártam a leleplezést.

- Robert! Csukod be azonnal!- hallottam Nick ijedt hangját. Na végre! Visszaért és megakadályozta, hogy ez a Robert vagy ki megtaláljon. Nick a megmentőm… Hálás lehetek neki…

- Nick! Te végig kint voltál? De akkor…- kezdett értetlenül mutogatni a pasi hol Nickre, hol a fürdőajtóra, hol magára. Szegény srác most tényleg összezavarodott.

- Mit akarsz te itt a szobámban?- vonta felelősségre Nick aggodalmasan Robertet.

- Ebédelni akartalak hívni, de… Nick! Becsajoztál? Vagy ki van a fürdőben? Kinek dumáltam eddig?- mosolyodott el gonoszan Robert.

- Ne kombinálj!- szólt rá Nick.

- Lebuktál, haver… Ki van bent?- röhögött a csávó. Még mindig nem mertem kinézni, még a kulcslyukon sem. Nagyon féltem attól, hogy véletlenül mégis benyit.

- Senki, csak a… ööö… keresztanyám testvérének lánya. Tudod, rokon…- mentegetőzött zavartan Heidfeld.

- Ez egészen biztos?- gyanakodott tovább a másik.

- Igen, biztos- vágta rá gyorsan Nick.

- Rendben… Akkor jössz enni?- tért végre a lényegre.

- Inkább nem. Majd hozatok fel kaját. De azért kösz.

- Oké, de el ne felejts kettőkor Marionál lenni. Tudod, megbeszélés. Én szóltam neked!- emlékeztette Robert Heidfeldet, majd kiment a szobából. Nick, amikor biztosra vette, hogy Robert már nagy ívben elkerülte a szoba környékét is, vigyázva benyitott.

- Bejöhetek?- kérdezte.

- Igen- válaszoltam halkan. Még mindig az ajtó mögött voltam, de a bátorságom már kezdett visszatérni, mikor éreztem, hogy távolodik a veszély.

- Jól vagy? Ez meleg volt…- csukta be maga mögött az ajtót.

- Kösz megint. Nem tudom, hányadszor segítesz már ki… Majd valahogy meghálálom egyszer- motyogtam zavartan. Még nem emésztettem meg teljesen az előbbi eseménysort, de tisztában voltam azzal, hogy mi történik most.

- Ugyan, hagyd… Na jó, öltözz fel, itt találsz néhány ruhát- adott be egy szatyrot.

- Ezeket most vetted?- csodálkoztam, miközben elkezdtem turkálni közöttük.

- Igen, gondoltam jól jöhet. Valószínűleg a te méreted…- szólt még vissza, majd kiment a helyiségből. Most megint köszönjem meg? Mióta itt vagyok másból sem állok, csak hogy mindent megköszönök. Itt már lennie kell valami oknak… Gyorsan felvettem egy pólót és egy joggingot a kapott ruhadarabok közül, majd kimentem.

- Kösz a ruhákat… Jó az ízlésed- kacsintottam rá kedvesen.

- Profi vásárló vagyok, van benne gyakorlatom- mosolyodott el, amint végignézett rajtam.- Tényleg jó ízlésem van…

- Egoista…- jegyeztem meg vigyorogva.- Figyelj, egy telefont intézhetnék?

- Persze, ott a telefon- mutatott az éjjeliszekrényre.

- Nem, az nem jó… Azt lenyomozhatják a rendőrök. Nem adnád kölcsön a mobilod egy hívás erejéig?- kérleltem szépen.

- Hát jó, itt van- adta a kezembe.

- Kösz- kezdtem el pötyögni a már jól ismert számot. Kicsöng, szuper.

- Hallo, Katie Dean- szólt bele a húgom.

- Katie! Én vagyok, Carmen- mutatkoztam be neki. Olyan jó volt hallani a hangját, az utóbbi egy hétben nem tudott bejönni hozzám. Közgazdász egy jó nevű cégnél és egy hétig egy másik dolgozó munkája is neki volt kiadva, így nem jutott ideje benézni hozzám.

- Carmen! Honnan hívsz?- lepődött meg tényleg.

- Egy szállodából. Katie, megszöktem- hadartam gyorsan.

- Mi??? Te teljesen meghibbantál??- hüledezett.

- Igen, de nyugi, tudom, mit csinálok. Nem tudnál idejönni? A többit megbeszélnénk személyesen…- tértem a lényegre.

- Mégis hol van az az „itt”?

- Itt Indianapolisban, a…- néztem segélykérően Heidfeldre a szálloda címéért „esdekelve”. Gyorsan elém rakta a kártyát, ahonnan lediktáltam Katie-nek a hotel adatait.

- Rendben, amint tudok, megyek- ígérte meg.

- Oké, várlak. Gyere minél előbb! Szia- tettem le.

- Kösz a telefont- adtam vissza Nicknek a készüléket. (Hányadik „kösz” volt ez már? J) Igen, most nagyon jó minden. Kezdenek rendeződni a dolgaim. Találtam egy cinkost, végre beszáll a húgom is, és lecsukatom Christ. Ha addig élek, akkor is…