- Tehát ki vagy te?- kérdezte Heidfeld előttem az asztalon könyökölve. Nahát, ez ennyire ráér? Nem lehetne, hogy megeszem ezt a szendvicset és egy szó nélkül elhúzok?

- Várj, most táplálkozom- motyogtam tele szájjal. Erre felnevetett. Amíg eszek, van időm gondolkodni, hogy mit is mondjak. Bár, ahogy végignézek rajta, szerintem ő megértene engem. És nem tudom, miért, de ellenállhatatlan késztetést érzek, hogy kiadjak magamból mindent. Viszont az eszem azt súgja, ne. Mégiscsak egy idegen fazon, gőzöm sincs, ki ő és megbízhatok-e benne. Ki tudja, ha elmondom, lehet, hogy azonnal átad a rendőröknek.

Mivel én nem beszéltem, ő sem talált semmi jobb elfoglaltságot annál, hogy engem bámuljon. Egy idő után kezdett idegesítő lenni… Utálom, ha bámulnak. Mellesleg megvan a kockázata annak, hogy ha a zsaruk őt is megkérdezik, felismer.

- Légyszi, ne nézz így rám…- kértem ismét tele szájjal.

- Miért ne?- kezdett cukkolni.

- Azért!- szóltam rá kicsit erélyesen, de legalább felfogta, hogy ne csinálja. Így felállt, és az ablakhoz ment. Na jó, ezt talán nem kellett volna. Tök jófej, meg rendes velem, még kaját is adott, erre én leteremtem itt. Mondhatom, szép…- Bocs.

- Semmi baj… Tudod, sokat gondolkodtam már azon, hogy milyen különbözőek az emberek. Vannak, akik mindenért megküzdenek, másoknak szinte az ölébe pottyan a siker. Van, akinek nem kell aggódnia a jövője miatt, mert mindig van vésztartalék, mások napról napra élnek. És a szerencsésebbek próbálnak szerényen élni, pedig vannak, akik máshogy nem is tudnak…- fejtette ki véleményét kicsit rejtélyesen. Amíg ezt előadta, abbahagytam az evést és próbáltam a mondandójára koncentrálni.

- Ezzel rád és rám akarsz célozni?- kérdeztem rá, mielőtt folytatta volna.

- Többek között igen…- vallotta be vállát vonogatva.

- Valójában mi vagy te egyáltalán? Miből futja neked ilyen szobára?- tettem fel a nagy kérdést. Ezek után már tényleg érdekelni kezdett a dolog.

- Forma 1-es autóversenyző vagyok egy jó ütemben fejlődő csapatnál…- mondta büszkén. Nem olyan lenézően és nagyképűen, hanem tényleg szerényen, ahogy az előbb említette. Nem magára, hanem a csapatára büszke…

- Ez tök jó. Akkor már értek mindent… És nekem fogalmam sem volt erről…- pirultam el. Elég gáz, hogy nem jöttem rá, ki ő. Végülis az egész világon ismerik, és régebben, pár évvel ezelőtt még én is szerettem a Forma 1-et. Csak aztán fokozatosan eltűnt az életemből és szépen elfelejtettem… Időközben magamba tömtem a szendvicsemet is, és tele hassal felálltam az asztaltól.- Azt hiszem, nekem mennem kellene.

- Már? De hisz nem is meséltél magadról…- fordult felém azonnal.

- Nekem nem lenne szabad itt lennem. Muszáj mennem… Mindent köszönök- indultam el az ajtó felé.

- Várj! Találkozunk még?- jött utánam.

- Nem valószínű. De örülök, hogy megismertelek- ráztam vele kezet kedvesen mosolyogva, majd kimentem a folyosóra. Amikor kiléptem az ajtón, velem párhuzamosan egy másik csaj is kilépett a szomszédos szobából. Illedelmesen köszöntünk egymásnak, majd én mentem tovább a folyosón, ő pedig bekopogott Heidfeldhez. Mikor visszanéztem, láttam, hogy rendőr egyenruhában van a nő. Hoppá, ez nem lesz túl jó ötlet… Kicsit távolabb megálltam és figyeltem őket. Heidfeld hamarosan ki is dugta a fejét az ajtón.

- Jó napot kívánok, Helena Clarkson vagyok a helyi rendőrkapitányságról. Az elmúlt órákban a közeli bíróságról megszökött egy rab, és állítólag látták itt a hotel környékén. Itt egy kép róla. Ismerős esetleg?- nyomta a kezébe a képemet. Jaj ne, most van végem! Azonnal le kell innen lépnem! Gyorsan sarkon fordultam és elindultam a lift felé.

- Ööö… nem, nem láttam. Sajnálom- hallottam Heidfeld szavait. Késlekedett a válasszal, tehát felismert… Megálltam, mint aki előtt hirtelen egy kerítés nőtt volna ki a földből, és meredten hallgattam tovább a párbeszédet. Ezt nem hiszem el! Tudja, ki vagyok és mi vagyok, és nem árult be! Nem szabadította rám a rendőrséget! Igazi cinkostárs…J Persze ha tudná a sztorimat… Hát ezért menekültem én tőle, hogy ne kelljen magyarázkodnom…

- Hát, köszönöm. És elnézést a zavarásért. Viszontlátásra!- állt tovább a rendőrnő a következő ajtóhoz, ahol – Nickkel ellentétben - be is invitálták. Heidfeld pedig megragadta az alkalmat, és amikor meglátta, hogy még ott vagyok a folyosón, becsukta az ajtót és utánam szaladt.

- Na jó, magyarázattal tartozol. Ugye nem egy gyilkost etettem meg az előbb a szobámban?- állt elém elzárva előlem a menekülés útvonalát.

- Nem! Nem vagyok gyilkos!- védtem meg magam kissé indulatosan.- De ez nem tartozik rád.

- Szerintem azért, hogy nem árultalak be, megérdemelnék annyit, hogy tudjam, miről van szó. Gyere vissza a szobába- mutatta előttem az utat. Sértődötten felnéztem rá, majd duzzogva elindultam. Végülis igaza van, ezek után joga van tudni. De mégsem szívesen adom ki idegeneknek a titkomat. Bár most kénytelen leszek. Nagyon sokat segített nekem ezzel, és valóban tartozom neki ennyivel. A fenébe is! Ennyire béna szökött rab volnék? Máris lelepleződtem… Bevonultunk a szobába, leültünk ismét az asztalhoz.

- Nincs jobb dolgod ennél?- tettem egy utolsó próbát a beszélgetés elkerülése érdekében – sikertelenül…

- Sajnos nincs. Tehát hallgatlak. És most nem úszod meg- kezdte halál komolyan. Most valóban nincs menekvés…

- Rendben. Hol kezdjem?- motyogtam unottan az orrom alatt.

- Talán az elején. Mit műveltél?- adta meg a kezdő lökést.

- Én semmit. Ez egy félreértés, és én azért szöktem meg, hogy ezt bebizonyítsam. Én nem csináltam semmit.

- Akkor miért vagy börtönben? Vagyis csak voltál…- értetlenkedett. Miért akar ő mindent tudni?

- A pasim, pontosítok: a volt pasim miatt csuktak le. Igazi gazember. Rossz utakon járt, aztán rám fogta az egészet. Az a bizonyos lopás, amiért engem lecsuktak, egy kicsit összetettebb volt. Nem saját kezűleg csinálta, hanem telefonon intézgette és ugráltatta az embereit. Mindenesetre jó kis összegeket szedett össze. És mivel mindezt a közös telefonunkról intézte, ami mellesleg az én nevemen van, egyértelmű volt, hogy akkor én megyek a dutyiba. Persze a bíróságon aztán ellenem tanúskodott… A szemét…- gondoltam vissza undorodva a történtekre. Furcsa volt most felidézni, mert már jó ideje nem gondoltam rá és nem beszéltem róla senkinek. Ezt egyedül a húgomnak, Katie-nek mondtam el, aki rendszeresen látogatott engem a sitten is. Vele állandó kapcsolatban voltam, ő az egyetlen rokonom. A szüleink meghaltak kiskorunkban balesetben. Katie két évvel fiatalabb nálam.

- Ez érdekes… És az ügyvéded? Nem tett semmit?- faggatózott tovább.

- Nem tehetett semmit, mert olyan bizonyítékok voltak Chris kezében, amik egyértelműen ellenem szóltak- magyaráztam.

- De azt ugye tudod, hogy a szökéssel rontottál a helyzeteden? Egyáltalán mennyit kaptál?

- Két évet, és nem érdekel. Úgyis be fogom bizonyítani az igazamat…

- Értem, tehát makacs vagy… És mi az igazi neved? Gondolom, saját névtáblával nem mászkálsz…- mutatott az igazolványra.

- Jah, igen. Az igazi nevem Carmen Dean, de ennek a nőnek a személyazonossága éppen kapóra jött- vettem le a blúzomról a kis kártyát és vizsgálgatni kezdtem, majd az asztalra dobtam.

- És mik a terveid ezután?

- Gőzöm sincs. Mivel itt már keresnek, eltűnök valahova messzire. Aztán megkeresem a húgomat és kezdem az akciómat- vázoltam fel röviden terveimet.

- És… mi lenne ha itt maradnál? Itt már úgysem fognak keresni… Ha nem mozdulsz ki innen, nem lehet bajod- ajánlotta fel félénken. Jól hangzik, de nem akarok élősködni, mellesleg nem hinném, hogy ő is sokáig maradna itt. És ha van barátnője, vagy felesége, meg ilyenek, akkor nem lenne éppen előnyös az ittlétem. Kínos helyzeteket szülne a jelenlétem.

- Nem akarok zavarni… Inkább továbbállok- győzködtem inkább magamat, mint őt. Jó volt kiadni valakinek a bennem lévő feszültséget, és érezni, hogy valaki megért engem és nem ítél el. Őszintén szólva, nagyon szívesen maradnék, tetszik ez a luxus, meg a kényelem, és Nick társaságát is kifejezetten élvezem. De nem lehet… Túl közel vannak a zsaruk…

- Nem zavarsz, legalább én sem lennék egyedül. Te is tudod, hogy itt biztonságban lennél…

- Bevállalod, hogy egy szökevényt rejtegetsz? Ez derékba törheti a karrieredet és téged is lecsukhatnak… Számoltál ezzel is?- tudattam vele a lehetséges következményeket.

- Tudom… De megpróbálhatnánk, nem? Kérlek… Csak amíg kitalálsz valamit…- kérlelt. Miért olyan fontos neki, hogy maradjak? Nem értem, miért ilyen kedves, és miért akar ennyire marasztalni…

- Na jó… Ma éjszakára itt maradok- egyeztem bele nagy sokára. Csak tudnám, hogy mehettem bele ilyen könnyen? Egyszerűen nem voltam képes nemet mondani… De holnap hajnalban úgyis lelépek…