Gyerünk, Carmen, sikerülni fog! Muszáj sikerülnie! Egyszerű a dolgom: csak futnom kéne. Bár egyhuzamban ez mégsem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik. Főleg, ha másoknak fő céljuk az, hogy engem elkapjanak. Igen, ez a szituáció menekülésnek is nevezhető. Sőt, valójában én szökésben vagyok. És nagyon nem lenne jó, ha az „üldözőim” kezébe kerülnék. Bár, még nem üldöznek… Na jó, tisztázzuk a helyzetet: a legtöbb ember rám a „börtöntöltelék” szót találná a legmegfelelőbbnek. De én nem érzem magam közülük valónak. Tudom, mindenki ezt állítja, de én tényleg ártatlan vagyok. Két hónapja ítéltek el lopás vádjával, amit én nem követtem el. És hát köszönhetem ezt a balhét a pasimnak, Chrisnek. Ezek után azt hiszem, érthető, ha a pokolra kívánom a tagot… Ennek ellenére talán büszkén állíthatom, hogy az eddigi fegyházban töltött idő nem változtatott meg. Nem hagytam, hogy megváltoztasson. Csak az járt az eszemben, hogy kijutok innen és bebizonyítom, hogy semmi közöm az egészhez. Engem nem fog Chris ilyen könnyen elintézni. És most végre jó úton haladok afelé, hogy hozzákezdjek az igazam bizonyításához szükséges tényezők begyűjtéséhez. És most ott tartok, hogy elszöktem a bíróságról, ahol éppen az én tárgyalásom zajlott. A szünetben valahogy sikerült ellógnom.

Érdekes ez az Amerika. Simán végig sétálhatnék akár fekete-fehér csíkos rabruhában is az utcán, nem tűnne fel senkinek. Ám az én esetemben a rabruha sima szürke, és én nem sétálgatok, hanem futok. De ez sem okoz nagyobb feltűnést, mint a másik alternatíva. Így tehát gyakran hátranézve, idegesen róttam Indianapolis utcáit, keresve egy megfelelő épületet a rejtőzködésre, illetve némi átalakulásra. Gondolok itt új ruhára, új hajszínre, új névre… Az első utamba tévedő belvárosi szállodát szemeltem ki, így befordultam a bejárat felé. Megálltam az épület előtt, kilihegtem magam, körülnéztem és bementem. A hall tele volt idegen emberekkel. Egyetlen rendőrt sem láttam, így szép óvatosan elindultam a recepció melletti folyosó irányába.

- Kisasszony, ide nem mehet be, hacsak nem a szálloda dolgozója. Láthatnám az igazolványát?- állt elém egy kétajtós szekrény. Hoppá, most bajban vagyok. Ha ez rájön, hogy egy szökevény vagyok, végem van…

- Ööö… elnézést, azt hiszem, tévedtem. Inkább mégsem mennék be oda- hátráltam kínosan mosolyogva. Nagy mentegetőzésem közben nekitolattam valakinek.

- Oh, elnézést kérek- fordultam meg, mire egy viszonylag magas, szőke, kékszemű pasas nézett végig rajtam.

- Semmi baj… Ez az új divat?- csodálkozott, amint jobban megfigyelte ruházatomat.

- Hát… semmi közöd hozzá- tettem keresztbe magam előtt a karomat, majd hátat fordítottam és leültem egy székre gondolkodni. Nekem be kell arra a folyosóra jutnom. Ott van a tisztító, illetve a személyzeti részleg. Onnan tudnék egy-két ruhát szerezni. De hogy fogok én oda bemenni? Nahát, ez a szőke a hasznomra válik! Odamegy a szekrényhez…

- Elnézést, uram. Mikor kapjuk meg a kártyánkat?- érdeklődött nyugtalanul.

- Kérem, Mr. Räikkönen, várjon türelmesen. Kis probléma adódott, de hamar meg fogjuk oldani- darálta el vélhetően betanult szövegét a biztonsági. Tehát Räikkönen… Érdekes név. Ez sem amcsi, az biztos… Nekünk nincs ilyen bonyolult nevünk… Na de most az én malmomra hajtja a vizet! Itt az idő! Az őr nem figyel, most kell besurrannom. Szép csendben eltipegtem a háta mögött, aztán mikor már ott volt a helyzet, begyorsítottam és beszaladtam az első szobába. Milyen mázlim van! A személyzeti ruhák… Kiválasztottam egy szoknyát, egy blúzt, egy cipőt, a hajamat feltűztem, kicsit igazítottam a sminkemet. Egy bizonyos Judy Parker nevű nő ruháját vettem kölcsön. Ha azt akarom, hogy ne kérdezősködjenek, fel kell vennem a személyazonosságát is. Szerencsére az igazolványhoz nincs fénykép. Tényleg piszkos nagy mázlim van… Tehát én vagyok Judy Parker. Igen, ez tökéletes lesz. Visszafogottan kitopogtam onnan. A következő lépés a megfelelő álca. Mivel én elvileg már itt dolgozom, be kell segítenem.

- Na végre! Ööö… Judy! Kérem, segítsen felvinni a másodikra Mr. Räikkönen holmiját- mutatta meg a recepciós csaj a kiszemelt egyedet. Te jó ég! Ez rám fog ismerni! Le fogok bukni…

- Nem lehetne valaki mást?- próbálkoztam elkeseredetten.

- Nem! Menjen már!- adott egy kezdő lökést, mire én félénken közelíteni kezdtem Räikkönen felé.

- Uram, itt a kártyája. A szobája a második emeleten található. Segíthetek a pakolásban?- mosolyogtam rá gépiesen.

- Te?- vizsgált át újra.- Gyorsan átvedlettél… Amúgy ja. Segíthetnél…

Kicsit mérgesen ugyan, de még mindig mosolyogva emeltem fel az egyik bőröndjét és tipegtem vele a lift felé. Lehívtam azt, beálltunk és felmentünk a másodikra. Hogy lehet valaki ilyen… pont ilyen.

A másodikon megkerestük Räikkönen szobáját. Kinyitotta az ajtót az újonnan megkapott kártyájával, majd illedelmesen előre engedett. Meglehetősen esetlenül és nehézkesen kúsztam be magas sarkúban a bőrönddel, majd kiegyenesedtem. Körbenéztem a szobában. Nahát! Mi ez? Nászutas lakosztály, vagy mi? Ennek a hapsinak aztán van pénze! Ilyet csak a leggazdagabbak kérnek… Legalábbis a filmekben így szokott lenni. Még soha nem dolgoztam szállodákban. És nem is tervezem túl sokáig. Csak éppen addig, hogy kitaláljam, mi lesz velem ezek után.

- Kösz a segítséget, talán mehetsz is. Segíts másoknak is…- zökkentett ki gondolataim társaságából. Állok ott és azt veszem észre, hogy a pénztárcájában kotorászik. A kezembe nyom néhány centet és kinyitja nekem az ajtót. Veszem a lapot és megindulok kifelé.

- Kellemes pihenést kívánok!- szóltam még vissza művigyorral. Valójában a borravaló sem tudta megváltoztatni az első benyomást… Na mindegy, ezzel sem találkozom többé… De mi van itt? Egy pasi a folyosó másik végében, három rendőr társaságában.

- Elnézést, uram, egy szökött rabot keresünk. A neve Carmen Dean, és így néz ki- mutattak a férfinek egy fényképet. A pasi hosszan nézte, aztán fejét rázva nyújtotta vissza a képet a rendőröknek. A fenébe! Ezek erre jönnek! Mit csináljak? Vissza nem megyek ehhez a pénzeszsákhoz… De úgy tűnik, a szomszéd szoba ajtaja nyitva van! Akkor ide bújok… Gyorsan benyitottam, becsuktam magam mögött az ajtót, majd pipiskedve a kémlelőnyílásra tapadtam. Csak ne kopogjanak be a szomszédba. A végén még az az idióta beárulna… És ide sem lenne ajánlatos betévedniük… A fenébe, ezen a kis lyukon nem látok semmit!

- Hé! Maga meg kicsoda? Segíthetek?- jelent meg mögöttem egy újabb pasas. Amint láttam, éppen a zuhany alól érkezhetett, ugyanis csak egy törölköző volt a dereka köré tekerve, hajából csöpögött a víz. Elégedett vigyorral néztem végig rajta. Hát ő sem üdvözölt valami kedvesen, de nála nem érdekel az első benyomás. Neki megbocsátom…

- Ööö… Én… izé… itt dolgozom, uram- dadogtam zavartan. Nem számítottam rá, hogy a szoba lakója is otthon tartózkodik. Bár, így utólag visszagondolva logikus. Akkor be sem jutottam volna.

- És? Segíthetek?- türelmetlenkedett egy kicsit.

- Hát én csak…- szenvedtem. Nem tudtam értelmes kifogást találni a betörésre. Eddig nagyon jó a helyzetem: elítéltek lopásért, szökésben vagyok, és ha így haladok, fél percen belül betörésért is fel leszek jelentve. Gyerünk már, járasd az agyad!

- Ezt vehetem úgy, hogy csak úgy benézett? Hogy jutott be? Maga igazán tehetséges rajongó, ha ki tudta játszani az őröket- mosolyodott el, majd eltűnt a fürdőben, és félig felöltözve tért vissza. Éppen az ingét gombolgatta.

- Rajongó?- értetlenkedtem.

- Ugyan mi más? Most már hiába tagadja. Minden elismerésem- nevetett.- Na jó, tessék. Itt az aláírása. Kösz, hogy benézett, de ezt a többiekkel ne játssza el. Talán ők nem vennék olyan jó néven a dolgot…- nyomott a kezembe egy kártyát. Egy kép volt rajta a csávóról, és az aláírása: Nick Heidfeld. Na az meg ki a rák?

- Ööö… kösz- grimaszoltam.

- Valami baj van? Kéne még valami?- kérdezte hatalmas szemeket meresztve.

- Fúúj! Te disznó! Ne gondolj már magadról ennyit!- kiabáltam rá idegesen, de gyorsan visszavettem a hangerőmből, nehogy feltűnjön valami a folyosón a rendőröknek. Mellesleg valahogy húznom kéne idebent az időt…

- Tessék? Te meg vagy húzatva? Higgadj már le- emelte fel mindkét kezét, jelezve, hogy ő semmi ocsmányságot nem tervezett személyem ellen.

- Akkor meg ne ajánlgasd itt nekem magad…- duzzogtam keresztbe tett kézzel.

- Te tényleg nem vagy magadnál… Semmit nem akarok tőled! Csak gondoltam, biztos valami fotó, vagy nemtudommi, amit a rajongók általában szoktak…- magyarázkodott.

- Aham… Akkor sorry- adtam meg magam.- Nem vagy amcsi, mi? Akcentussal beszélsz…

- Így van, de… Te nem is vagy a rajongóm? Elvileg akkor tudnod kéne…- csodálkozott.

- Miért kéne rajonganom érted? Azt sem tudom, ki vagy…- ismertem be bátran.

- Te jó ég…- csapott fájdalmasan a homlokára.- Akkor hogy kerülsz ide?

- Hát én…- kezdtem volna mentegetőzni.

- Na jó… Gyere, ülj le és mesélj. Ha idetévedtél, annak biztosan van valami oka. És ha tudok, segítek. Mellesleg kérsz valamit? Nem magamra gondoltam- tisztázta gyorsan.

- Őszintén szólva… ez talán tapintatlanság, de… farkaséhes vagyok…- vallottam be a fejemet vakarászva. Fejét csóválva elmosolyodott, majd két perc múlva egy méretes szendviccsel tért vissza.

- Akkor hallgatlak… Ki is vagy te?- könyökölt az asztalra előttem és várta a válaszomat…