Gyorsan telt az idő. Még két napom volt, hogy eldöntsem, mit is akarok valójában. Kegyetlen ez az egész. Még mindig fogalmam sincs, mit tegyek. De azért megérte hazajönni. Megnyugodtam, és azt hiszem, most már tisztábban át tudom látni a dolgokat. Azonban nem tudom, mit kellene tennem, mi lenne jobb számomra. Át kell gondolnom, mi milyen következménnyel jár, és mi az amire szükségem van. Most muszáj önzőnek lennem, magam érdekeit kell néznem.

Leültem a számítógép elé, mivel a mobilom ki van kapcsolva, mióta hazajöttem, gondoltam átnézem az e-maileket, meg hasonlók. Szép kis adag mail várt elolvasásra. Ilyen ismerős, olyan haver, ez, az, és… Kimi… Mivel nem tudott elérni e-maillel próbálkozott. Jól esik, hogy aggódik értem, de ez sem tudott változtatni azon a szörnyű és fájdalmas érzésen, ami bennem volt. Persze nem ő tehet róla, csak ez van. Meredten bámultam a monitort, mikor anya nyitott be a szobába.

     - Mit nézel ilyen elmélyülten? – kérdezte, miközben leült az ágyam szélére.

     - Csak az e-maileket…

     - „Csak”? Mi van benne? Mert olyan mintha szellemet láttál volta.

     - Olyasmi…

     - Mi???

     - Semmi…

     - Gyere ide, hoztam sütit. – mutatott a tálcára, amit hozott. Otthagytam a gépet, és lekuporodtam anya mellé az ágyra.

     - Kimi igaz? Tudod már, mit fogsz tenni? – na ennél jobb kérdést fel sem tehetett volna. Ez az, amit napok óta kérdezgetek magamtól, de a válasz késik. Nem is kicsit. Miért kínoz engem az élet? Miért vagyok ilyen tanácstalan? Miért nem tudom, mit tegyek?

     - Hát végül is – kezdtem – Igazság szerint fogalmam sincs. – vallottam be az igazat.

     - Már nem sok időd van.

     - Tudom.

     - Ha nem Kimi a gond, akkor mi?

     - Azt sem tudom. Semmi.

     - Mi az, hogy semmi? Valami oka csak van annak, hogy nem tudsz dönteni. Mi szól amellett, hogy ne maradj Kimivel? Úgy érzed, nem szeret?

     - Nem erről van szó. Tudom, hogy szeret…

     - Ahha. Azt hiszem értelek. – mondta anya.

     - Jó neked, mert ÉN nem értem magam.

     - Te pont attól félsz, hogy szeret.

     - Ez hülyeség…

     - Nem. Gondold csak végig. Tudod, hogy Kimi szeret. Nem egyszer bizonyította, hogy nem ismer lehetetlent, ha rólad van szó. És ez téged megijeszt. Nem akarod elhinni, hogy tényleg szeret, pedig tudod, és félsz, hogy elveszítheted, ami nagyon megviselne. Ezért inkább menekülni próbálsz, elfelejteni, hogy ne érhessen csalódás. De ez nem kifizetődő, hidd el. Mert ha tényleg szeret, nem hagy el. Akkor pedig kár lenne egy kis lelki megingás miatt eldobni magadtól a boldogságot.

     - Anya… - szaladt könny a szemembe.

     - Rátapintottam a lényegre igaz? Ne csak nézz, láss is! És tudni fogod, mit akarsz.

     - Biztos? – szipogtam.

     - Higgy nekem. – mosolygott anya, vigasztalóan – De azért ezt még itt hagyom, hátha segít a döntésben. – azzal letett elém egy dobozt, majd kiment.

Megtöröltem a szemem, bekaptam egy sütit, majd kinyitottam a dobozt. Levelek voltak benne, bontatlanul. Mind nekem címezve. Nekiláttam, és egyenként átnéztem mindet. Előbb ismerősök, rég látott barátok levelei voltak. Tele jókívánságokkal, meg hogy büszkék rám, és hasonlók. Aztán egyre ismeretlenebb feladók, majd teljesen ismeretlenek. Sőt, a végére előkerültek olyanok is, amik külföldről jöttek. Szinte tátva maradt a szám. Ezek az emberek, számomra teljesen ismeretlenek, ők mégis mindent tudnak rólam. Hihetetlen, hogy vadidegen emberek mégis, ennyi a jó szándék bennük felém nézve. Csupa kedves, biztató szó. Nekem ez még mindig hihetetlen. De most már értem, és tudom, hogy milyen sokat számít mindez, és mekkora lökést tud adni, mennyire pozitív irányba tudja mozdítani az embert. Nagyon jó volt végigolvasni őket, és a kedvem is jobb lett. Azt hiszem, kezd kialakulni bennem a végleges döntés. Még nem tudom biztosan, de alakul. Közben jött még egy mail. Marktól. Ő is szeretné, ha visszamennék, győzködni próbál. Az érvek ugyanazok, amiket már számtalanszor hallottam. Lehet nem ártana a telefonomat is bekapcsolni. Nem szándékozom beszélni Kimivel, de… biztosan van már egy pár nem fogadott hívásom. Kis tétovázás után úgy döntöttem bekapcsolom. De csak addig, míg megnézem mi volt. Nem tévedtem. Háromszor hívott Viki, kétszer Mark, és hatszor Kimi. Kicsit sajnálni kezdtem. Nem valami szép dolog tőlem, hogy semmi életjelet nem adok magamról, de ezt kellett tennem. Muszáj úgy döntést hozni, hogy nem befolyásol más. És most végre úgy érzem, tudom, mit akarok. Jobb a kedvem is. Megettem még a maradék sütit, elpakoltam a leveleket, majd lementem a konyhába. Anya szorgoskodott ott valamit, apa pedig az asztalnál ült, és olvasott valamit. Némán megálltam az ajtóban, mire anya és apa egyszerre néztek rám, de nem szóltak. Kérdőn néztek rám, várták, hogy mi következik most. Szinte megdermedtek.

     - Anya, hol az utazótáskám? – kérdeztem az eddigihez képest meglehetősen jókedvűen.

     - Ugye megmondtam. – mosolyodott el anya.

     - Szóval vége a válságnak? – érdeklődött apa.

     - Igen. – bólintottam – Visszamegyek. Kimit akarom. Wááá, visszamegyek!!!! – teljesen bezsongtam. Az a bizonyos rossz érzés pedig, ami nemrég még kísértett hirtelenjében elmúlt, és most csak azt tudom, hogy menni akarok. Látni akarom Kimit és vele akarok lenni. És… talán abba a Ferrariba is jó lenne beleülni. Igen, ez most a végleges. Megyek!

     - Örülök, hogy végre eldöntötted. És bízom benne, hogy ez a jó döntés. – így anya.

     - De ma még maradsz, ugye? – kérdezte apa.

     - Igen. De holnap megyek. Szóval megyek pakolni. – mondtam fülig érő szájjal.

Összeszedtem mindent, ami szükséges, így holnap nyugodtan mehetek. De nem szólok senkinek, és a telefont se kapcsolom vissza. Nehogy meggondoljam magam…

Másnap aztán nem kellett ébreszteni, keltem én magamtól is. Azért furcsa, hogy mekkora változás történt bennem, minimális idő alatt. Mondjuk jönni is hirtelen jött. De most tejljesen biztos vagyok a döntésemben. Hála anyáéknak, és rengeteget segített, hogy itthon voltam, nyugiban.

     - Minden megvan? – kérdezte apa.

     - Igen. Megyek is. Köszi mindent. – öleltem meg őket.

     - Örülök, hogy most boldog vagy, de tudod, hogy ide mindig hazajöhetsz, akármi történik. – mondta anya.

     - Tudom, de nem örökre megyek el. – mosolyogtam – És ti is utánam jöhettek néha.

     - Majd lesz olyan is.

     - Okés. Na, most már tényleg megyek. – adtam nekik egy-egy puszit, és indulni készültem.

     - Mondd Kiminek, hogy nagyon vigyázzon ám rád, mert velem gyűlik meg a baja. – fenyegetőzött apa, persze nem komolyan.

     - Mi meg besegítünk! – jelent meg mögöttem Norbi és Robi. Ezek össze vannak nőve… Olyanok, mint a tesók.J

     - Nem lesz rá szükség. – mondtam – Ti hogy kerültök ide?

     - Csak megtudtuk, hogy mész, gondoltuk elköszönünk, ha már egyesek nem képesek rá… - mondta Robi szemrehányóan.

     - Én… én még… izé, épp hozzátok készültem. – bólogattam hevesen.

     - Tudjuk, tudjuk… Na, aztán nem elfelejteni ám minket!

     - Titeket? Olyat nem lehet. – nevettem – Köszi mindent, fiúk. – öleltem meg őket.

     - Ugyan már, nincs mit. Ha kellünk, csak szólj. – mondta Norbi.

     - Köszi, még egyszer. Mindenkinek. Sziasztok. – azzal mentem is.

Ahogy nálam lassan helyrejönni látszottak a dolgok, Vikiék háza táján úgy tűnt, most következnek kellemetlen pillanatok.

Jerezben vendégeskedtek, és igen jól megvoltak. Nick végezte a dolgát a tesztek során, Viki pedig mindent megtett annak érdekében, hogy Nick jól teljesíthessen. Semmi probléma nem adódott, míg elő nem került valaki a múltból.

Viki és Nick épp az addig megtett köröket elemezte egy mérnökkel, mikor színre lépett minden baj előidézője.

     - Nick Heidfeld? – kérdezte nagy boldogan egy női hang. Viki nem figyelt rá, Nicknek viszont ismerős volt a hang.

     - Karin??? – csodálkozott Nick, mikor megfordult. Karin? Ez már Vikit is kíváncsivá tette, így megnézte ki is szólt. – De rég láttalak! Hogy vagy? És hogy-hogy itt?

     - Hát én csak kiruccantam a barátnőimmel. Aztán itt megláttalak. Jaj, de rég találkoztunk. – kezdett a hölgyemény nosztalgiázni.

     - Khm… - célozgatott Viki Nicknek.

     - Ja. Karin, ő itt Viki…

     - Rokon? – vágott Karin Nick szavába.

     - Úgy is mondhatjuk. A barátnőm. – fejezte be Nick.

     - Áh, barátnő… - jegyezte meg halkan Karin, és a vigyor is lefagyott a képéről.

     - És Viki, ő Karin, a… ő a… - makogott Nick.

     - A volt barátnője, örvendek. – nyújtott kezet Karin Vikinek, levakarhatatlan művigyorral. Amint kezet fogtak és egymás szemébe néztek, rögtön tudták, hogy ők itt nem lesznek puszipajtások. Éppen ellenkezőleg. Ha az egyik nem adja meg magát, itt még komoly viták fognak lezajlani. Ennyi pont elég volt ahhoz, hogy Viki tudja, mit akar a csaj. Ő már tudta azt, amit Nick talán még nem.

     - Na és mi a helyzet veled? Szoktalak ám nézni a tv-ben! – újságolta nagy lelkesen Karin.

     - Igen? Az jó. Hát jól vagyok, köszönöm. Jól megvagyunk Vikivel. – mondta Nick, mire Viki közelebb is ment Nickhez, és átkarolta, jelezvén az ex-nek, hogy kinek hol a helye. Karin ezt tudomásul is vette. Egyelőre…

     - És veled mi újság? – kérdezte Nick.

     - Hát… épp túl vagyok egy kapcsolaton. Nagyon megviselt, a szakítás hetekig szörnyen voltam. Jaj, de mit beszélek, nem akarok én itt panaszkodni nektek. – törölgette szemeit.

     - Ugyan, dehogy! Mondd el nyugodtan mi történt. – hadarta Nick. Mekkora színész ez a nő… Ez aztán ért hozzá, hogy kell meghatni az ex pasit… Viki persze mögé látott, de Nick nem. Ő elfogult. Meg hát pasi… Ő az ilyet nem veszi észre. Viki viszont tudta, hogy ha Karin nem tűnik el gyorsan a közelből, még meggyűlhet vele a baja…