Sokáig gondolkodtam otthon az ajtó előtt, hogy csengessek, vagy bemenjek. Nem tudom melyik a legjobb megoldás. Talán kevésbé drasztikus, ha bemegyek. De nem jó, mert még hirtelen megijednek, ha megjelenek az ajtóban. Inkább csengetek. Nem, az se jó…

Addig-addig vacilláltam, hogy apa ajtót nyitott. Nem tudta, hogy ott vagyok, csak… gondolom ki akart jönni. És velem találta szembe magát.

     - Nóri! Jaj, de jó téged látni! – örült meg nekem – Gyere már be, ne ácsorogj itt az ajtóban.

     - Nóri! Hát te? – került elő anya is – De jó, hogy itthon vagy! – ölelt meg - Hogy vagy? Minden rendben? – váltott komolyabbra. Ennyire látszik, hogy nem éppen a legjobb formámban vagyok? Anya rögtön kiszúrta, hogy nem oké valami.

     - Igen, jól vagyok. Hiányoztatok.

     - Jaj, te is nekünk! Üres ez a ház nélküled. – mosolygott anya.

     - Na mesélj, mi újság? – érdeklődött apa.

     - Nem említetted, hogy hazajössz. – mondta anya.

     - Tudom. – hajtottam le a fejem – Csak… meglepetésnek szántam. – erőltettem mosolyt az arcomra.

     - Ennek nagyon örülök. De szerintem valami más is van a háttérben, igazam van? – tapintott a lényegre, én némán bólintottam.

     - Nem érzed ott jól magad? – kérdezte apa.

     - De, csak… nem tudom… Kimi…

     - Veszekedtetek? – kérdezte anya.

     - Nem!

     - Hát akkor? Ne kelljen már mindent harapófogóval kihúzgálni belőled! Vagy nem akarsz beszélni róla?

     - Nem tudom… Nem tudok én már semmit.

     - Meséld el, jobban leszel. – na igen, anya kíváncsi… Csak próbálja palástolni, ezért máshogy vezeti fel…

     - Hosszú történet. Sok minden történt azóta, hogy elutaztam. Mikor meglátogattatok, azután még volt egy-két kavarodás, meg a balesetem, de erről tudtok. Aztán sikerült kibékülni. Minden szép volt, és jó, addig míg Ron be nem jelentette, hogy új csapatfőnökünk lesz Ray Glover személyében. Hamar kiderült, hogy Glover egy szemét csaló, és kicsinál mindenkit. Egy ideig tűrtük, hogy uralkodik felettünk, de túl messzire ment, és betelt a pohár. Engem kirúgott Pedroval együtt, aztán aljas módon próbált mégis maradásra bírni. Ezután Kimi is besokallt és felmondott. Visszamentünk Svájcba, ahol tegnap megjelent Jean Todt, és szerződést ajánlott mindkettőnknek.

     - És? Elfogadtátok?

     - Kimi igen. Én is azt hittem, hogy igent mondok, de hirtelen egy fura, egyben rossz érzésem lett, és nem tudtam válaszolni. Kaptam egy hét gondolkodási időt.

     - Ezért jöttél haza?

     - Lényegében igen. Szinte ijesztő gondolatok járnak a fejemben, és nem tudom mit tegyek. Össze vagyok zavarodva.

     - De mégis mit érzel? Nem jó Kimivel? Nem érzed jól magad? Vagy bánt valami?

     - Nem, nem Kimivel van a baj, hanem velem. Úgy érzem nem érdemlem meg ezt az egészet. És főleg őt nem.

     - Ez butaság.

     - Kimi is ezt mondta…

     - Akkor nem gondolod, hogy van benne valami? – kérdezte anya.

     - Lehet. De akkor is ezt érzem. Nem érdemlem meg a lehetőséget, nem érdemlem meg Kimit.

     - Utalt ő erre, akár egy kicsit is?

     - Nem…

     - Akkor nem értelek. Szeret?

     - Azt hiszem igen.

     - Csak azt hiszed, vagy tudod? – jó kérdés… Nem tudom. De mégis… Bizonyította már elégszer. Ha ez nekem nem elég, akkor velem van a baj.

     - Tudom.

     - És te szereted?

     - Persze! Igen.

     - Akkor hol a probléma? Kipihened magad, felfrissülsz, majd visszamész, és boldogan éltek tovább.

     - Ha ez ilyen egyszerű lenne…

     - Na jó. Nem zaklatlak, de jól gondold át, mert megbánhatd a döntésed. És akkor már esetleg késő lesz.

Igen elég is volt mára. Nyugalom kell, és senki ne zaklasson ezzel a témával. Magam kell rájönnöm, hogy mit akarok.

Másnap, lazításképpen meglátogattam Robit és Norbit is. Na ezek semmit nem változtak. Ugyanolyan lüke mindkettő, mint amilyen volt. De nem baj, így szeretjük őket.J Mellettük aztán nem lehet unatkozni, mindig jókedvre derítenek. Most is legalább egy kis időre elfelejtettem a bajaimat.

Ez után úgy döntöttem, ha már itthon vagyok, bemegyek a suliba, és elintézem a dolgaimat. Mert egy biztos: akárhogy is döntök, ha visszamegyek, ha nem, a suliba ilyen formán már nem szándékozom visszamenni. Majd máshogy befejezem a tanulmányaimat. Szóval úgy döntöttem meglátogatom régi sulimat, és egy életre végzek vele… Norbi pedig volt oly kedves és kölcsönadta a kocsiját, ugyanis az iskola nem volt valami közel. Odafelé minden simán ment, bementem, elintéztem amit el kellett, majd indultam haza. Kisidő múlva megcsörrent a telefonom. Ron… Mit akarhat? Ezt muszáj felvennem.

Mint kiderült, csak a hogylétem felől szeretett volna érdeklődni, miután hallotta mi történt. Gondolok itt arra, hogy Jean-nak nemet mondtam, aztán hazajöttem. Megnyugtattam, hogy semmi gond, csak egy kis időre van szükségem. Azonban a következő pillanatban egy rendőr intett, hogy álljak meg. Na, már csak ez hiányzott. Mi a fenét akar ez tőlem?

     - Jó napot kisasszony. Hallott már arról, hogy ne telefonáljon vezetés közben?

     - Igen. Sajnálom, fontos hívás volt.

     - Értem én… És azt már gondolom észre sem vette, hogy áthajtott a piroson, mindezt 90 km/órás sebességgel.

     - Hát…

     - Gondoltam. Forgalmit, személyit kérek. – na már csak ez hiányzott. Odaadtam.

     - Tud róla, hogy ez a forgalmi engedély lejárt? – kérdezte.

     - Mi?

     - Persze, hogy nem. Jellemző… Most jön az a szöveg, hogy nem a magáé a kocsi…

     - Tényleg nem az enyém! Egy ismerősömé.

     - Ez a tényeken nem változtat. Tudja mi következik most… - nagyszerű! A jogsimnak fütyültek, és még fizethetek is.

Jól felidegesítettem magam, első utam Norbihoz vezetett. Dörömbölni kezdtem az ajtón, majd nagy nehezen ajtót nyitott.

     - Te hülye! – csörtettem be.

     - Hé, Nóri! Mi a fene bajod van? – nézett utánam értetlenül.

     - Szólhattál volna, észlény! – támadtam le.

     - De… de hát mit vétettem? Mi a baj? – meresztett hatalmas szemeket.

     - A baj? Tudsz róla, hogy lejárt a forgalmid?!!! – levágtam magam egy székre.

     - Mi? Tényleg? Őőő… nem… - vallotta be.

     - Honnan is tudtam…? Most búcsút inthetek a jogsimnak! Inkább erre lenne eszed, mint a hülyeségre!!!

     - Bocsi! Hidd el, nem volt szándékos. Tudod, hogy szóltam volna. Haragszol? – kérdezte, de nem is nagyon hallottam, ismét a gondolataim lettek úrrá rajtam. – Nóri, ne haragudj, kérlek! Nem akartam neked rosszat!

     - Ez jel… - nyögtem ki.

     - Mi? – pislogott Norbi.

     - Elvették a jogsimat. Ez jel. Jel, hogy ez nem nekem való. Nem mehetek vissza. Nem érdemlem meg. Egyértelmű. – azzal egy könnycsepp csordult le az arcomról.

     - Jaj, ne már! Nóri, te is tudod, hogy ez nem így van. Kiminek szüksége van rád, és neked is rá. Ezt te tudod a legjobban. Az, hogy jó vagy, és ott a helyed, az pedig tény. Nem értem miért rágódsz ennyit rajta.

     - Nem tudom. Nem értem magam. Nem értek semmit. Elegem van! – sírtam el magam.

     - Jaj, ne sírj már! – ölelt meg – Túl sokat sírsz mostanában. Nem voltál te ilyen.

     - Tudom… De ez van. Sok minden történt, és talán túl érzékenyül fogadom a dolgokat. – törölgettem a szemem.

     - De ugye tudod, hogy hosszú távon ez nem lesz jó. Tönkre fogsz menni lelkileg. – mondta Norbi, és adott egy zsebkendőt.

     - Tudom. Igyekszem megerősödni… - szipogtam.

     - Az jó lesz. Tudod, hogy ha bármi baj van, számíthatsz rám.

     - Tudom. És köszi. – öleltem meg most én – És bocs, hogy úgy letámadtalak.

     - Ugyan már. Az én hibám. Tudnom kellett volna.

     - Hát… nem csak a tied…

     - Ezt hogy érted?

     - 90-nel mentem át a piroson… - vallottam be bűnömet.

     - Uhh. Az szép. És még engem vonsz felelősségre a forgalmi miatt? Hát szép… - játszotta a sértődöttet, de persze nem gondolta komolyan.

     - Bocsi. Szakmai ártalom. – sikerült végre elnevetnem magam.

     - Oké, akkor egy fifty-fifty-ben kiegyezünk… - nevetett ő is. – Látod tudsz te még nevetni, ha akarsz. Sűrűbben kéne, hidd el. Jobban éreznéd magad.

     - Tudom.

     - Ha ingyen bohóc kell, hívj! – vigyorgott.

     - Oké, meglesz.

Sikerült lenyugodnom, de közel sem végeztem a témával, ami folyton a fejemben jár. Hosszú menet lesz ez még.