Kissé feszült hangulat uralkodott rajtunk Ron váratlan, és meglepő bejelentése óta. Fel sem fogjuk ennek a következményét, míg nem tapasztaljuk azt. Az elkövetkező nem túl hosszú idő, lábadozással telet, számomra. Valamint az egész csapat számára kemény csatákkal, melyeket saját magunkkal vívtunk. Sokak fejében megfordult a távozás gondolata, hiszen Ron nélkül semmi nem lesz a régi. Mindenki most gondolkodott el azon, talán ideje lenne befejezni ezt az állandó rohanást. Talán haza kéne menni, és hétköznapi életet élni. De végül mindenki (remélhetőleg) jó döntést hozta meg. Senki nem távozik a csapattól. Ron azt szeretné, ha imádott csapata továbbra is sikeres lenne. Ehhez pedig nagy szükség van minden szakemberre, és csapattagra. Egyetlen ember is hatalmas veszteség, amit most nem engedhet meg a csapat. Senki nem várja az új főnököt. Hosszú köröket kell majd futnia Raynek ahhoz, hogy kivívja magának a kellő tiszteletet, és megbecsülést. Mert ezek a emberek nem egy bizonyos Ray Glover-ért fognak harcolni, nem az ő kedvéért fognak keményen dolgozni, nem azért, hogy a főnöknek megfeleljen. Ez nem erről szól. Ez McLaren-családról szól. A dolgozók önzetlenségéről, és arról, hogy az életüket is feláldoznák, ha az a csapat érdekeit szolgálja.

Az idő telt, a lábam helyrejött. Ez idő alatt kipihentük magunkat, és nem túl lelkesen ugyan, de készen álltunk az új csapatfőnök érkezésére. „Mindent a csapatért és a sikerért” címszó alatt próbáltuk megérteni és elfogadni Ron döntését. Előtte azonban még következett egy esemény. A díjátadó gála. Így hát… Irány Monaco.

Felvettük szépruhánkat, és készen álltunk, hogy kitegyük magunkat a fotósok és riporterek jókora hadának. Miért is ne, persze, hogy nem menekültünk tőlük. Mondjuk egyértelmű volt, hogy itt százával lesznek. Amint megjelentünk, azonnal kattogni kezdtek a fényképezők. Nem is tudom miért lepődök meg ezen. Hiszen mi ketten eléggé megkavartunk ezt-azt a mezőnyben, nyilván jó „áruk” vagyunk a média számára. A világbajnok Jégember, oldalán az F1 újdonsült tesztpilótájával, aki mellesleg nem rég meglehetősen nagyot bukott… Mi ez, ha nem egy nagyszerű alkalom arra, hogy „bárki” szabadon lencsevégre kapjon, és minden apró mozdulatot, valamint gesztust eltúlozzon, átszabjon, és másnap egy hatalmas „szenzációval” rukkoljon elő, és bezsebeljen vele egy halom pénzt. De mint már említettem ez egy ilyen játék. Kissé mókuskerék jellegű. Tehetsz bármit, és titkolhatod akárhogy, úgyis kiderül. De kit érdekel!

Tehát eleget tettünk a kötelező formaságoknak. Idegesítő és bosszantó ez a fél órás pózolás, meg művigyorgás, de ha ez kell nekik… Mondjuk enyhítő körülmény volt, hogy Kimi végig ott volt szorosan mellettem. Közben reméltem, hogy esetleg valahol megpillantom rég nem látott barátémat. Hosszas keresgélésemnek hála, meg is pillantottam Vikit, természetesen Nick jobbján. Hasonló helyzetben voltak, mint mi, csak pár méterrel arrébb. Hogy ez mekkora szenzáció egyeseknek… Na mindegy. Miután végre kiszenvedtük magunkat, odamentünk Vikiékhez. Elmeséltem neki az új fejleményeket, valamint ő is elújságolta, hogy milyen kellemes volt Nickkel Németországban. A beszélgetésnek azonban hamarosan véget kellett vetni. Ideje megkeresni a helyünket. Ebben az időközben megérkező Ron segített. Teljesen más volt most beszélni vele. Hiszen tudtuk, hogy hivatalosan most utoljára jelenik meg, mint a McLaren csapatfőnöke…

Végig hallgattuk a szokásos szöveget, majd végignéztük az évösszefoglaló kisfilmet. Volt, mikor jót nevettünk, ugyanakkor előfordult, hogy szívem szerint elbőgtem volna magam. Most láttam először kívülről a saját bukásomat. Kívülről sokkal durvább volt, mint igazából. Bár a becsapódás utáni részre én nem emlékszem. Ez nekem új volt. Te jó ég, milyen pánikban volt, mikor kiszedett a kocsiból. Ott fekszem ájultan a karjaiban, és nem tudja hogyan segítsen. Ez nekem pont elég volt. Azok a képek egyértelműen mutatják, megbízhatok Kimiben. Valahogy jó volt nézni, ahogy „értem küzd”. Megszeppenve néztem rá, a jelenet után. Ő is hasonlóan nézett rám, majd apró mosolyra húzódott a szám. A szemébe néztem, majd hirtelen elkaptam a tekintetem, mert kis híján elsírtam magam. Kimi megfogta a kezem, majd ismét a kivetítő felé fordult. Azonban az összeállításnak hamarosan vége lett, és a fény is több lett, így gyorsan igyekeztem megtörölni a szemem, és palástolni, mekkora hatással voltak rám az előbbi képsorok. Viki is ijedten nézett rám, a túl végről, de észrevétlenül jeleztem neki, hogy semmi bajom. A most elhangzott pár mondatból nem sokat fogtam fel. Akkor kaptam fel a fejem, mikor a díjazottakat szólították. Előbb Schumacher, majd Alonso… És a végén természetesen Kimi. Átvette a díjat, előadott pár rövid mondatot, gazdag szókincsébőlJ, majd elkészültek a fotók is.

Alig vártam, hogy vége legyen a kötelező vigyorgásnak. Időközben kissé elkeveredtünk egymástól Kimivel. Másfelé sodort a tömeg. Őt feltartották a riporterek, én hamar szabadultam, és csatlakoztam Vikiékhez. Kimi a terem másik végébe keveredett. Ron szólt, hogy Kimi azt üzeni, ha végzett, kint találkozunk a kocsinál.

Időközben Viki és Nick hazament, én viszont nem akartam bent lenni egyedül, így inkább kimentem a kocsihoz. Kicsit hűvös volt, de összefont karokkal elviselhető… Az autónak dőlve, járattam az agyamat. Nem tehetek róla, de én még mindig azokat a képeket látom magam előtt. Lehet, hogy másnak nem nagy szám, és nem jelent semmit, de nekem igen. Jólesik, hogy szeret. Mert ezt megjátszani nem lehet.

A tömeg eloszlott, és végre feltűnt Kimi is. Kijött, és zsebre dugott kézzel megállt előttem. Én is felálltam végre. Úgy éreztem magam, mint egy rémült kisgyerek. Talán még a lábam is remegett. Mintha most látnám őt először, vagy nem is tudom. Ijesztő volt ez a helyzet. Pár másodperc bámulás után, közelebb lépett hozzám, és magához ölelt.

     - Köszönöm. – súgtam a fülébe.

     - Mit?

     - Hogy szeretsz…

     - Én kösz, hogy szerethetlek… - mosolyodott el – Na gyere, mert megfázol. – szólt, majd autóba ültünk, és hazamentünk.