Másnap kora délelőtt még átestem pár apró vizsgálaton, úgy mint röntgen, EKG, és egyéb ilyesmi. A bokasérülésen kívül valóban semmi bajom. Csak egy ici-pici agyrázkódás, de az nem számít. Ennél hülyébb már úgyse nagyon lehetek… :p

Épp új barátommal, a mankóval ismerkedtem, mikor Kimi megérkezett.

     - Szép jó reggelt! – jött be Kimi vidáman – Hát te mit ügyeskedsz ott? – kérdezte.

     - Épp haverkodni próbálok a mankóval, de úgy tűnik, ő nem igazán szimpatizál velem. Kissé elutasító velem… - próbáltam arrább támolyogni, és elérni egy széket.

     - Várj, segítek – lépett közelebb Kimi.

     - Ne! Majd én! – muszáj rájönnöm, hogy tudok közlekedni ezzel a szörnyeteggel…

     - Biztos? Úgy nézel ki mint egy cirkuszi akrobata, vagy kötéltáncos, vagy nem is tudom… - vihogott.

     - Ne gúnyolódj! – röhögtem én is saját szerencsétlenkedésemen. Nem igaz, hogy nem bírok ezzel a hülyeséggel… - Ha cikizel, ezzel foglak hátba vágni! – böktem felé mankóval. Hát, nem kellett volna „vagánykodni”… A stabilitásom azonnal odaveszett, és a gravitációnak hála, dőlni kezdtem. Mint a dominó. Padlót fogtam volna, ha Kimi nem kap el…

     - Én szóltam. – vigyorgott elégedetten, miközben a karjaiban tartott.

     - Tudom…

     - Lehet, inkább járókeret kéne. Az biztonságosabb. – mondta, megint csak vigyorogva.

     - Pofa be! Ne csúfolj ki! Gonosz vagy… - vágtam be a durcit.

     - Bocsi. – mondta komolyan, majd közelebb hajolt, és…

     - Hali! – nyílt az ajtó, mi pedig szétrebbentünk.

     - Szia Viki! Jó, hogy jössz! – szóltam hirtelen, és feltápászkodtam. Nem tudom mi ütött belém. Még én is meglepődtem magamon. Nem tudom, mire ez a reakció, de hirtelenjében örültem neki, hogy Viki pont most toppant be. Hirtelen fura volt ez az egész. Hiszen több mint egy hete rosszban voltunk Kimivel. Nem is ez lenne a probléma, csakhogy ez nem egyszerű vita volt, és ezalatt az idő alatt elég sok minden történt. És most hirtelen… kicsit olyan, mintha mindent újra kéne kezdeni… De nem bánom, mert szeretem.

     - Na, hogy vagy? Mehetünk? – kérdezte Viki.

     - Igen. Csak a zárójelentést kell megvárni. Meg a cuccaimat kell elhozni a szállodából.

     - Már megtörtént. – szólt Kimi – Az összes motyódat elhoztam. Szóval ha a doki áldását adja rád, indulhatunk is végre haza.

     - Szuper. De… hova is megyünk? - kérdeztem.

     - Svájcba. Végre nyugi lesz. Ott senki nem fog zaklatni, és a nyakunkra járni.

     - Az jó lesz. – állapítottam meg.

     - Aztán ha jobban lesz a lábad, elmehetünk Finnországba, ha gondolod.

     - Mindenképp! Nem hagynám ki.

     - Jó napot! – jött be a doki. – Készen van a zárójelentése, indulhatnak haza.

     - Végre! – sóhajtottam.

     - De sokat kell pihennie! Nem szabad megerőltetnie a lábát! – tájékoztatott az orvos. Mintha nem tudnám… :p

     - Rendben.

     - Akkor sok sikert és pihenést kívánok. – adta ide a papírjaimat.

     - Köszönöm. – mondtam, majd elment. És mi is elindultunk. Kimi a cuccaimat vitte, én pedig Vikivel bicegtem ki a kocsihoz.

     - Te! Cuki volt ez a doki! – kacsintott rám Viki. Először nem értettem, mit akar, aztán leesett. Kicsit cukkolni akarja Kimit… :p

     - Aha. Szerintem is aranyos volt. – próbáltam meggyőzően mondani, közben a kocsi felé haladtunk.

     - Hé! – csak ennyit reagált Kimi. Nem vette túl komolyan. De nem is baj.

     - Előbb még visszamegyünk a pályára. A többiek még ott vannak, pakolnak. Elköszönünk, és megyünk. Oké? – kérdezte Kimi.

     - Persze, menjünk. – mondtam, így elindultunk oda.

Mentünk a McLarenesekhez, Viki pedig Nickhez vette az irányt. Ők Németországba mennek.

     - Igen. 7 darab. Nem, az nem! 5 óra múlva. Jó, rendben. De igyekezzenek. – telefonált Norbert. – Á, szervusztok fiatalok! – köszöntött minket, miután letette a telefont.

     - Gondoltuk elköszönünk, mielőtt hazamegyünk. – szólt Kimi, közben előkerült Ron is, és Mark, Pedro, mindenki.

     - Ez egy jó ötlet volt. – szólt Ron – Nóri, jobban vagy már?

     - Vagyogatok, köszönöm.

     - És a Claire-ügy? – kérdezte Kimi.

     - Intézkedem. De ti felejtsétek már el ezt a témát! Azt majd én elintézem! Most pedig nyomás haza pihenni! Meg ne lássalak titeket pálya közelében, amíg nem muszáj!– mosolygott Ron.

     - Igenis uram! – válaszolt Kimi.

     - A Stuttgarti szezonzárón legyetek ott azért. És lehetőleg együtt gyertek! – tette hozzá.

     - Oké, szót fogadunk.

     - Helyes! Jó utat nektek és jó pihenést! Vigyázzatok magatokra. – köszönt el Ron, majd a többiek, mi pedig most már tényleg elindultunk végre. Mark persze szólt, hogy időnként majd lehet, hogy meglátogat…

Mentünk a reptérre, és a legkorábbi járattal húztunk Svájcba. Ott aztán autóra váltottunk, és célba vettük a „nyugalom szigetét”.

     - Nem vagy fáradt? – kérdeztem.

     - Mindjárt ott vagyunk. Addig már kibírom. Aztán majd döglünk ezerrel.

     - Oké. Csak kérdeztem.

     - Itt is volnánk. – szólt Kimi kis idő múlva. És lám! Ez a hely valóban a megtestesült nyugalom. A ház (enyhe kifejezés, hogy ház) egy csodaszép helyen volt, és sehol egy lélek rajtunk kívül. Máris beleszerettem ebbe a helybe. Az a csend és nyugalom, amit áraszt ez a hely… Fantasztikus. Imádom ezt a nyugit. Percekig csak pislogtam, és próbáltam betelni a látvánnyal. Nem sikerült. Ezzel nem lehet. De talán még erre is lesz majd időm…

     - Bemegyünk? – kérdezte Kimi halkan, mosolyogva.

     - Hogy? Ja. Igen, persze. – kaptam észbe, ő meg csak mosolygott.

     - Nálatok nincs ilyen, mi? – kérdezte, miközben segített kiszállni a kocsiból.

     - Hát nem. Nálunk minden lapos…

     - Majd egyszer megmutatod. – mondta.

     - Oké. Majd megmutatom a szuper tengerünket is.

     - Tenger??? – kérdezte.

     - Aha. Balaton. – nevettem.

     - Jah! Értem. – zárta be a kocsiajtót, majd Kimire támaszkodva bebicegtem a kicsinek cseppet sem nevezhető házba. Kimi gyorsan megmutatta, mit merre találok, majd kiment a cuccokért. Én meg kiálltam az ajtóba, és szemlélődtem. Nem csodálom, hogy Kimi szeret itt lenni. Elképesztő ez a hely.

     - Hát te miért nem ülsz már le?! Ne erőltesd meg a lábad! – jött vissza egy nagy adag táskával.

     - Nyugi, nem fogom. Ajax merre van? – kérdeztem.

     - Elvileg ott hátul. Ő is mostanában érkezhetett. Egy ismerős vigyázott rá. Ajaaaaaax! – kiáltott Kimi. Egy másodperc nem telt bele a kutya már száguldott is felénk, vagy százhússzal.

     - Látom, már jobban van. – vigyorogtam, mikor megláttam a makkegészséges kutyát.

     - Hála neked. – mondta Kimi.

     - Én nem tettem semmit.

     - Na ezen most ne álljunk le vitázni. – vigyorgott. – Inkább menjünk be, mert leszakad a kezem.

     - Add azt ide. – nyúltam egy kisebb táskáért.

     - Dehogy adom. Így is alig állsz a lábadon. Majd én beviszem, ne aggódj.

     - De nem vagyok béna.

     - Nem mondtam, hogy béna vagy, csak szeretném, ha pihennél már végre. Gyere utánam, és szigorú pihi következik! – bevezetett a hálóba… Mit ne mondjak a szám is tátva maradt. Mi ez az én otthoni lakosztályomhoz képest… A falak sötét bordók, de valahogy mégsem túl sötét. Van egy nagy tv, egyéb tartozékokkal, afféle éjjeliszekrény, és még egy-két bútor. És egy nagy ágy. Nem volt túl nagy a szoba, de túlzsúfolt sem volt. Ízléses és hangulatos volt.

     - Na! Telepedj le, és szigorú pihenés! – szólt Kimi.

     - Nem, segítek kipa… - kezdtem bele.

     - Nem! – tette szám elé a kezét. – Nálam az van, amit én mondok. – vigyorgott – És én most azt mondom, hogy bemászol az ágyba és pihensz! A többit bízd ide.

     - Jó… De azt még megengeded, hogy előtte letusoljak?

     - Azt meg. De mire visszajövök…

     - Oké, értettem főnök úr! – nevettem.

Miután letusoltam, és bekászálódtam az ágyba a főnökúr utasításait követve, meg is jelent Kimi. Egy nagy tálca kajával…

     - Nem mondod, hogy főztél… - kezdtem.

     - Nem… Most nem, ahhoz most én is lusta vagyok. De annak is eljön az ideje. Most csak hozattam, ha nem baj.

     - Dehogy baj.

     - Éhes vagy?

     - Mint a farkas. – válaszoltam, majd lassanként elpusztítottunk mindent. Kimi pedig ezután sem engedte, hogy kimásszak akár egy kis időre is az ágyból, teljes mértékben kiszolgált. Úgy éreztem magam, mint valami hercegnő a palotában. Jól elvoltunk, és tényleg rengeteget segített, csak félek, el leszek kényeztetve. Vagy elpuhulok… :p Azt meg nem akarom.