Természetesen megérkezett a Safety Car is, és mindenki felsorakozott mögé. Kivéve persze a kétségbeesett Jégembert.

     - Nóri! Már itt vagyok! Nórim, jól vagy?! Szólalj meg! – szólogatott Kimi, de semmi reakció. Mozdulatlanul, lógó fejjel ültem a kocsiban. – Ezt nem hiszem el! Nee! És hol az az átkozott mentő???! – kiabált Kimi kétségbeesetten. – Nóri szólalj már meg, könyörgöm! – szólogatott, miközben autóbontási munkálatokba kezdett. Másképp nem tudott volna kiszedni a kocsiból. Addig-addig ügyeskedett, míg végre sikerült kiszabadítani az autó fogságából. A kavicságyban térdelt, a fejemet karjában tartva, miután a sisakot már levette rólam.

     - Hol az a rohadt mentő?!!! Maga meg mi a frászt szenved ott?! Haladjon már az istenért, és csináljon valamit! – szólt, illetve kiabált a kordonon átevickélő pályabíróhoz. A férfi időközben sikeresen áttette magát a túloldalra, és Kimi felé közeledett.

     - Hozzá ne érjen! Húzzon innen, és hozzon orvost!!! Most! – mondta Kimi, még mindig elég magas hangerővel. A fickó nem szólt semmit, csak igyekezett eleget tenni a finn pilóta kérésének.

     - Nóri! Ébredj fej, szépen kérlek! – fogta szinte már könyörgőre – Ne tedd ezt velem! Tudom, hogy szemét módon viselkedtem veled, de hidd el megbántam! Ha azt mondtam nem érdekelsz, az nem volt igaz! Nem tudok élni nélküled! Kérlek! Nóri, szeretlek! Nem hagyhatsz itt! – mondogatta Kimi teljes pánikban. Most igazán megijedt. Ő az ilyen dolgokhoz nem ért. Fogalma se volt, hogy mennyire lehet nagy a baj. Csak félt. Félt, hogy elszúrt mindent, hogy ha esetleg Nórinak valami komoly baja van, már soha nem mondhatja el neki mit is érez igazából, és hogy mennyire megbánta viselkedését. Félt, hogy elveszíti azt, akit igazán szeret.

Közben megérkezett végre a mentő is. Azonnal kaptam egy nyakmerevítőt, és egy lélegeztető micsodát, majd a mentő elindult velem a legközelebbi kórházba. Kimit persze lelőni se lehetett volna mellőlem, jött ő is.

Bevittek a kórházba, majd kivizsgáltak.

     - Mi baja? Ugye rendbe jön?! – kezdte Kimi faggatni az orvost, mikor előkerült.

     - Úgy tűnik semmi komoly. Szerencsésen megúszta, csak egy kicsit megviselte az ütközés. – válaszolt a doki.

     - Mit jelentsen az, hogy úgy tűnik?

     - Semmi komoly sérülést nem szenvedett, „csupán” a bokája sérült meg egy kicsit. De a biztonság kedvéért ha felébred, még egyszer kivizsgáljuk.

     - Értem. És mikor ébred fel? – kérdezte Kimi.

     - Bármikor magához térhet.

     - Bemehetek? – mutatott Kimi a kórterem ajtajára.

     - Menjen. Jó ha van mellette valaki, mikor felébred. – válaszolt az orvos, majd elment.

Kimi lassan benyitott, majd bejött, én viszont még nem voltam magamnál. Furán éreztem magam. Mintha aludnék… Nem hallok semmit a külvilágból, mindenem sajog, a szememet pedig nem tudom kinyitni. Azt se tudom, élek-e vagy meghaltam, és hol vagyok egyáltalán. Nem hallok semmit, csak a saját gondolataim vannak velem.

     - Nóri, ébredj fel. Meg kell bocsátanod nekem! Hiányzol! Ígérem mindent rendbe hozok, csak ébredj fel végre.  – beszélt hozzám Kimi, de semmit nem hallottam belőle…

     - Szabad?- nyitott be Ron.

     - Gyere. – szólt Kimi.

     - Jól vagy? Elég világvége hangulatod van… - mondta Ron.

     - Nóri még nem ébredt fel… - panaszolta Kimi szomorúan, majd megfogta a kezem.

     - Fel fog ébredni. Beszéltem a dokival. Kutya baja se lesz, meglátod.

     - Remélem. – válaszolt Kimi.

     - Nagyon kivagy, hallod-e. – állapította meg Ron. – Akkor jön rá az ember, milyen fontos neki valaki, mikor azzal valami baj történik, ugye?

     - Valahogy úgy… - vallotta be Kimi.

     - Ha felébred… - kezdte Ron.

     - Tudom, persze. Bocsánatot kérek tőle. Meg kell bocsátania.

     - Lenne egy kérdésem, de őszintén válaszolj! – mondta Ron.

     - Mondd.

     - Ugye nem csak azért mondod ezeket, mert sajnálod, vagy mert neked van lelkiismeret furdalásod?!

     - Nem! Dehogy! Szeretem… Hülye voltam…

     - Tudom. – nem rejtette véka alá véleményét a csapatfőnök.

     - De azért ugye nem neheztelsz rám, amiért nem fejeztem be a versenyt?

     - Persze, hogy nem! Itt a helyed mellette. Jól tetted, amit tettél. Vannak fontosabb dolgok is a versenyzésnél. De nekem most mennem kell. Majd még jövök. – köszönt el Ron, majd elment.

Kb. két óra telt el már, erőt vettem magamon, ideje valami életjelet is adni… Nem volt könnyű, mert elég ramaty állapotban voltam, de végre sikerült észhez téríteni magam. Na akkor hol is vagyok?

     Körülnézek: fehér szoba, egy idegen ágyban fekszem, az ágyam egyik oldalán egy kis szekrény, a másikon egy-két kütyü, furcsa, csipogó hanggal. Ajjaj. Én ismerem az ilyet. Korházban vagyok. Ja igen, emlékszem. Úgy ahogy... Nekimentem a falnak… Már rémlik. Jobban körülnézek, és észreveszem, hogy valaki a kezem fogja. Tovább tekintek, hogy megleljem a védelmező kéz gazdáját. Meg is van. Kissé meglepődtem. Kimi. Nem számítottam rá. Hiszen ő haragszik rám. Azt hiszi megcsaltam, és ha belegebedek, akkor sem tudom elhitetni vele az ellenkezőjét. De akkor mit keres itt? Nem értem. Évekig kómában voltam, és nem is úgy vannak a dolgok, ahogy hiszem? Ezt nem vágom… De nem. Most kellett történnie, mert Kimin még overall van, az ágy végében pedig a sisakja. Az ágyam mellett ül egy széken, az ágyra borulva fogja a kezem. Ki van merülve. Nagyon. De akkor sem értem, hogy mi van? Nem haragszik? De… biztosan. Csak úgy nem változik meg a véleménye.

Ekkor Kimi észrevette, hogy mocorgok, és azonnal fölkapta fejét. Tehát nem aludt, csak fáradt…

     - Nóri… - szólt Kimi.

     - Ne haragudj… - mondtam halkan. – Én nem…

     - Csssss. Pihenj. Tudom, hogy nem… - szólt Kimi.

     - Tudod? – kérdeztem csodálkozva – De hát…

     - Ne haragudj! Hülye voltam, hogy nem hittem neked. Bocsáss meg kérlek, ne haragudj! – közben egészen közel jött.

     - Dehogy haragszom. – mosolyodtam el. Amennyire az erőmből futotta.

     - Tudsz róla, hogy a frászt hoztad rám? – kérdezte.

     - Én?

     - Te! Megijesztettél. Azt hittem…

     - Hogy kipurcanok? – kérdeztem kis mosollyal. Olyan aranyos. Tényleg be volt pánikolva.

     - Hát… azt…

     - És? Csak nem hiányoztam volna? – kezdett visszatérni az életkedvem, örültem, hogy Kimi velem van. Hiányzott. Azonban elég gyenge voltam még.

     - Hát, ami azt illeti, de. Eléggé. És az bántott volna a legjobban, hogy nem mondhatnám el, amit szeretnék.

     - De itt vagyok…

     - Hála az égnek! – mondta. – Tudod, hogy nagyon szeretlek?

     - Most már igen. – mondtam, majd kaptam egy puszit. Még mindig mindenem fáj, de ebben a pillanatban egy cseppet sem érdekel. Boldog vagyok. Nagyon boldog. Most már rendbe fog jönni minden. Tudom…