Teljesen kész voltam attól a kislánytól. Most fogtam fel, hogy mibe csöppentem. Most tudatosult bennem, hogy mivel is jár az, hogy tesztpilóta lettem. Hogy az emberek megismernek, hogy már nem csak a saját érdekeimet kell néznem, hanem azokra is gondolnom kell, akiket én ugyan nem ismerek, de ők engem igen, és bíznak bennem. Nem okozhatok csalódást. Főleg ha egyesek előtt valóban jó példa vagyok, és egyesek az én szerencsém láttán, reményt látnak arra, hogy valóra válhat, amiről álmodnak, akármennyire is lehetetlennek tűnik az. Hatalmas löketet adott, hogy szembesültem ezzel a helyzettel. Ron valóban nem a levegőbe beszélt.

Feltöltődtem energiával, visszatért az életkedven, jól éreztem magam. Kimivel azonban továbbra sem változott a viszonyom. Mintha nem is ismernénk egymást. De már kezdtem megszokni. Már kb. egy hete játszottuk mindketten a sértettet, és az ártatlant. Be kell vallani, jó színészek vagyunk. Mindketten jól meg voltunk a másik nélkül. Az egyetlen összekötő kapocs Mark és Ron volt. Fogalmam sincs, hogy bírtuk ilyen rendületlenül, hiszen legbelül mindketten szerettünk volna a másik nyakába ugrani, csak nem mertük bevallani. Így hát folytatódott az „örök harag”.

Az én „munkaidőm” péntek délután gyakorlatilag letelt. Egész jól ment. Ron elégedett volt velem, és tényleg nem volt okom panaszra.

     - Nóri, tudnál jönni egy kicsit? – szólt Ron.

     - Megyek! – ez nekem gyanús. Ron, Norbert és Kimi egy kupacban, és most engem is oda hívnak. Mi van itt?

     - Miről van szó? – kérdeztem aggódva, mikor odaértem.

     - Pedro lebetegedett. – válaszolt Norbert.

     - Látta már a doki? – kérdeztem.

     - Igen.

     - Akkor mi a gond? Súlyos? Mi a baj? – faggatóztam tovább.

     - Nem súlyos, de pont elég arra, hogy ne ülhessen autóba már a héten. – mondta Ron.

     - És ez mit jelent? – kérdeztem óvatosan, de valahol már tudtam, hogy mi következik most.

     - Neked kéne helyettesíteni.

     - Úgy érted, pilótaülést kapok a hétvégére? – kérdeztem.

     - Úgy. Ugye nincs kifogásod ellene?

     - Őőő… nincs. – nyögtem ki. Kimi nem szólt semmit, csak elhúzta a száját.

     - Helyes. Kimi? – fordult Ron Kimihez.

     - Tessék? – mondta közömbösen.

     - Vélemény?

     - Változtat bármin is a véleményem? – kérdezte hűvösen.

     - Hát… nem. – válaszolt Ron.

     - Akkor meg?

     - Oké. Akkor ezt megbeszéltük. Most közelítsük meg más oldaláról a dolgot.

     - Vagyis? – kérdeztem rá.

     - Vagyis. Figyeljetek srácok – vette közvetlenebbre a figurát Ron – tudom, hogy most, hát szóval szépen kifejezve sem vagytok puszipajtások. Nem is várom el, hogy itt most azonnal békülések menjenek végbe, ez a ti dolgotok, a magánéletetek nem tartozik rám. Viszont szeretném, ha ezt a két napot kiírnátok veszekedés nélkül, és együtt tudnátok működni. Aztán tőlem megint úgy marjátok egymást, ahogy akarjátok. Bár mellékesen hozzáteszem, jobban szeretnélek titeket újra együtt látni, de ez már az én egyéni véleményem… Szóval összegezve: szeretném, ha békében, balhé nélkül zajlana le az évadzáró futam. Értve?

     - Igen. – bólintottunk.

     - Remek. Mára szabadok vagytok. Holnap pedig a legjobb formátokat vegyétek elő. – fejezte be Ron, majd elment. Kimivel egymásra néztünk, majd hirtelen mindketten elkaptuk tekintetünket a másikról, és egy szó nélkül elmentünk a magunk dolgára. Külön-külön, mint eddig.

Szombaton nem semmi időmérő volt… Kimié lett a pole, mögötte én a második. Fogalmam sincs, hogy csináltam, de valami nagyon hajtott belülről. Valami folyamatosan tuningolt. Így hát összejött. Kiszálltunk a kocsiból, és gyilkos tekintetet vetettünk a másikra. Szinte tapintani lehetett a feszültséget a levegőben. A szemeink szinte szikrákat szórtak a másikra. Amennyire lenyugodtunk hét közben, annyira előjött most az ellenkezője. Adrenalin és vérnyomás az egekben, mindezzel támadási lehetőséget adva a sajtónak. Minden újság erről cikkezett, az év legjobb futamára számítanak zárásként. Ron is csak nézett, hogy mi van, érdeklődve várta, mit fogunk művelni egymással a futamon.

Elérkezett a vasárnap. Nem sokkal a rajt előtt, Kimi még a motorhomeban matatott, miközben megcsörrent a telefonja.

     - Igen? – szólt bele.

     - Szia édes. – szólt bele Claire.

     - Te? Mit akarsz még mindig?

     - Szereted még? Nórit. Szereted még? – kérdezte.

     - Nem. – hazudta Kimi.

     - Akkor jó. Nem lesz lelkiismeret furdalásom.

     - Mi van??? – kérdezte Kimi.

     - Semmi. Csak az, hogy a Forma-1-es versenypályák zajosak, gyorsak, és rendkívül veszélyesek. A pilóták az életükkel játszanak.

     - Szerinted ezzel nekem újat mondtál?

     - Nem. Csak emlékeztettelek.

     - Hát nagyon köszönöm az információt. Tényleg. Na szia. – tette le Kimi a telefont. – Ez bolond. – gondolkodott Kimi hangosan, majd elindult, még mielőtt elkésik.

Már mindenki a rajtrácson áll. Én is, előttem, illetve mellettem pedig Kimi. Még a sisak alól is szikrákat szórnak a szemei felém. De valahogy nem izgultam. Magabiztos voltam, és bizonyítani akartam. Legfőképpen magamnak. Meg akartam róla bizonyosodni, hogy itt a helyem. És egy cseppet sem érdekelt Kimi.

Sikeresen elrajtoltunk, a futam felénél jártunk, és szinte végig „gyilkoltuk” egymást Kimivel. De még mindig én voltam a második, ő pedig az első. Nem is számítottam rá, hogy az előzés össze fog jönni, de az egyik jobbosban mégis sikerült. „Ez meg mit képzel magáról? Mint a gokart pályán a nyáron.. Ezt nem teszi meg egyszer! Nem fog megelőzni. Egy nő nem! Főleg nem ő!” – gondolta Kimi, és a gázra lépett. Sikerrel járt. Megelőzött, és előttem vette be a következő kanyart. Igyekeztem követni példáját, és jó íven fordulni, de ez a tervem meghiúsulni látszott. Basszus! Nem fog a fék! Nem tudtam időben lefékezni, így a kanyarodás sem jött össze. Kimi még a visszapillantóban látta, amint egyenesen folytatom utam, és 200 fölötti tempóval a gumifalba csapódok.

     - Ron! Mi van Nórival? – kérdezte Kimi rádión.

     - Kiesett. – érkezett a rövid válasz.

     - Azt én is láttam. De jól van ugye?

     - … Igen. – mondta Ron kis szünet után. Még mindig a kocsiban ültem, és nem igazán mozdultam meg. Mondhatni egyáltalán nem. De Ron nem akarta Kimit idegesíteni.

     - Akkor jó. – Kimi látszólag megnyugodott. Egyelőre…

Már egy fél kört megtett Kimi azóta, de én még mindig a kocsiban ültem, mentő pedig sehol. Mit ne mondjak, nem voltam túl jól. Se kép, se hang, mozdulni pedig nem volt erőm. Olyan ájulás-féle állapot lehetett.

     - Kiszállt már Nóri az autóból igaz? – kérdezte Kimi a rádión. Érezte, hogy valami nem stimmel.

     - Kimi…

     - Mi van? – szól Kimi kissé hangosabban – Kiszállt már abból az átkozott kocsiból?!!

     - Nem… - vallotta be Ron, mondván nincs értelme hazudni, úgyis meglátja, ha a pálya azon részére érkezik. Ron is meglehetősen ideges volt, nem értette miért nem ért már oda a mentő…

 „A Forma-1-es versenypályák zajosak, gyorsak, és rendkívül veszélyesek. A pilóták az életükkel játszanak.” – hallotta Kimi Claire szavait a fejében.

     -  Ó, hogy az a…! Az istenit neki! Ron a fenébe is! De mozog ugye?! – kérdezte Kimi.

     - Nyugodj meg Kimi! A mentők azonnal ott lesznek, Nórinak pedig semmi baja. Biztos vagyok benne. – nyugtatta Ron. – Te koncentrálj a feladatodra. Nóri jó kezekben lesz.

     - Még nincs ott mentő??! Ilyen a világon nincs! – kiabált Kimi a rádióba – Mi az, hogy jó kezekben? Majd akkor lesz jó kezekben, ha én teszek róla!

     - Kimi! Ide figyelj! Ne csináld! Tudod a dolgodat! – parancsolt rá Ron, de ekkor Kimi már odaért, ahol a falnak csapódtam, és megállt. Ron már nem hallott választ Kimitől, mert kitépte magát a biztonsági ketyerékből, lerángatta magáról a zsinórokat, kihajította a kormányt, és rohant a szétrongyolódott kocsihoz.