Szuper. Mindig eseménydús, de nyugodt és békés életet akartam, erre most önszántamból másztam bele nyakig a szószba… De mit pánikolok? Ez egy buta liba. Kimi is megmondta. Nem tarthatok tőle. Egy ilyen IQ-bajnok, kevés ahhoz, hogy bármit is ártson nekünk. Jobb, ha elfelejtem az egészet. A hétvégén Kimi megszerzi a vb-címet, és ez a legfontosabb. Nem szabad ilyenekkel kizökkenteni a ritmusból.

A szombati kvalifikáción is mindenki teljesítette az elvárásokat. Habár nem sokkal Alonso előtt, de Kimi szerezte meg az első rajtkockát. A csapat elégedett és boldog volt. Nem is foglalkoztunk azzal a bizonyos „incidenssel”. Már ha lehet így nevezni. Izgatottan vártuk a vasárnapot. Mindössze két pont választja el a világbajnoki címtől. Nem adhatja fel mindezt. És nem is fogja. Nem is engedném.

Elérkezett a vasárnap. Mindenki a 120%-ot igyekezett kihozni magából. Ha a mai nap jól sikerül, mienk a világ. Kimi pedig végképp megérdemli, hogy végre a világ tetejére állhasson.

     - Minden oké? – kérdezte Kimi.

     - Persze. Csak azt hiszem jobban izgulok, mint te. – válaszoltam.

     - Az biztos. – nevetett.

     - Ne csúfolj ki.

     - Dehogy! Bocsi. Bezzeg, ha te vezetsz, nem izgulsz. – mosolygott. Na ja. Nem izgulok. Annyira… Bár az tényleg csak addig tart, még el nem indulok.

     - Az más.

     - Ha te mondod… - azzal belebújt az overallba, és beült a kocsiba.

     - Srácok! Idő van! Kimi, hajrá! – szólt Ron. – Nóri, nyomás a számítógép elé.

     - Azonnal! – kiabáltam Ron után. - Menj, és verd el a mezőnyt! – mondtam Kiminek, miközben ő felvette a sisakot.

     - Megígérem! – mondta, majd kigurult a boxból. Én pedig leültem a monitor elé.

Ron jól leplezi nyugtalanságát… Én teljesen kész voltam. Azt hiszem én izgultam mindenki helyett. A rajt jól sikerült, Kimi azonnal elhúzott, Pedro pedig, mindenki nagy meglepetésére, a harmadik kanyarban kifékezte Alonsot, így feljött a második helyre és tisztes távolságból követte Kimit. Minden jól ment, a boxkiállások hibátlanul sikerültek, Kimi mg tudta tartani vezető pozícióját. Ron elégedetten pillantott a monitorokra. Semmi hiba, minden tökéletesen működött, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. A kocsi hibátlanul ment, Kimi szintén hiba nélkül vezetett. Sehol egy felesleges fékezés, vagy kormánymozdulat. Végig a határon autózva. És nem a saját maga határán, hanem a kocsi képességeinek határán. – hogy Peter Windsor-t „idézzem”. Gép, és lélek tökéletes összhangban. Mint a zenész és a hangszere. Együtt, mintha összetartoznának. Mindezt közvetlen közelről látva, úgymond idillikus állapotba kerültem. Akkor eszméltem fel, mikor a szerelők nyüzsögni kezdtek. Mindenki félretette, ami éppen a kezében volt, és elindultak ki a boxból. Igen, az utolsó körben jártunk. Mentem én is. Azt se tudtam biztosan, hogy hova, csak mentem a többiekkel. Csak sodort magával ez az egész. Hatalmába kerített egy különös érzés, de fantasztikusan jó volt. Igyekeztem magam helyre tenni, nehogy lemaradjak a legjobb dolgokról. Lassan visszatértem a földre. Ekkor már csak egyetlen kanyar választotta el Kimit a biztos sikertől. Pillanatok alatt ráfordult a célegyenesre. Jön, jön, jön… És megvaaaaan! Iggen! Ezaz! Kimi Räikkönen világbajnok! A csapat tagjai egy emberként kiáltanak föl, mindenki egymás nyakában, szinte már tapossuk egymást, de jelen pillanatban ez az, ami a legkevésbé sem érdekel senkit.

Kimi kiszállt a kocsiból, a keze a magasban, és határtalanul boldog. Nem törődik a külsőségekkel, csak boldog. Most nem maradhatott el a Ron-ölelés sem.J Miután (egyelőre) kiujjongta magát, odajött hozzám, és rám adta a sisakját.J A bajnok-sisakot. Feltolta a sisak plexijét, és adott egy puszit, majd elment a mérlegelésre. Fölcsendült a finn himnusz, megtörtént a díjátadás, hatalmas ünneplés volt. Kimi és Pedro boldogan állt a dobó első, és második fokán. Egyedül a harmadik fokán álló Fernando Alonso grimaszolt kissé, de most ez valahogy senkit nem érdekelt… Miután Kimi és Pedro megitta, majd a csapatra locsolta az összes pezsgőt, elmentek az interjúra.

Én azt terveztem, mára elköszönök Rontól, visszamegyek a szállodába és összepakolok. Megvárom még Kimit, majd, még ma este hazautazom. Eme tervem azonban hirtelen meghiúsulni látszott, egy halom felém közelítő újságíró és riporter által.

Ne már! Ezek most mi a fenét akarnak tőlem? Már tudják? Nem igaz. Végem van. Fájdalmasan tekintettem a mellettem álló Ronra, aki kedvesen széttárta kezét, ezzel adva a tudtomra, hogy nincs mit tennem. Én vállaltam ezt az egészet, szóval eleget kell tennem a sport ezen részének is.

Kb. 45 percet vett igénybe, mire végre mindenkitől magszabadultam. Elköszöntem Rontól, majd Mark kíséretében visszamentem a szállodába. Összeszedtem a cuccaimat, és már csak Kimire vártam. Épp a táskáimat vitték le, mikor Kimi rohant felfelé a lépcsőn.

     - Áh, még itt vagy. De jó. – mondta kifáradva.

     - Nem mentem volna el köszönés nélkül. De nem lett volna egyszerűbb, és talán kevésbé fárasztó lifttel jönni?

     - Azt még most is várhatnám. A lépcsőn gyorsabb volt.

     - Ahham. Na akkor azt hiszem ideje mennem.

     - Oké. Illetve nem oké, de nem tudok mit csinálni… Siess vissza.

     - Kínában találkozunk.

     - Olyan soká??? Az 3 hét!

     - Csak 2 aztán jövök. Különben sem fogsz belehalni.

     - De igen.

     - Akkor vissza se jövök.

     - Oké, oké.

     - Na azért. Szia! – mondtam majd még egyszer megöleltem.

     - Vigyázz magadra és siess vissza.

     - Igyekszem. – mondtam, majd hosszú csókkal búcsúztunk, és elmentem…