A boxban Kimi, Ron, Norbert, és egy halom szerelő várt egy „hús-vér” McLaren társaságában. Beleültem, felvettem a sisakot, majd még hosszasan magyaráztak. Minél több mindent elmondtak a kocsiról, annál inkább féltem. Nagyon féltem. De ahogy Ron arcát néztem, azt hiszem ő is… Kimi viszont… Ő jobban bízott bennem, mint én magamban. De igazából nem értem. Nem értem miért bízik így bennem. Miért olyan velem amilyen? Miért ilyen… jó? Olyan természetesnek veszi, hogy megcsinálom, mintha ezer éve ezt csinálnám. Nekem jelen pillanatban már majdhogynem halálfélelmem van, de ő szentül meg van róla győződve, hogy meg bírom csinálni. Nem aggódik, csak bízik bennem. Nem tudom, hogy csinálja és miért, de tetszik.

Végül mindent elmondtak, amit tudnom kellett. Kimi bíztatóan rám kacsintott, majd kigurultam a pályára. Érdekes módon, bár nem olyan fura, amint a gázra léptem, minden félelmem azonnal elszállt. Úgy éreztem az enyém a kocsi, és enyém a világ, és senki és semmi nem érdekel, csak megyek, amerre az út visz. Szabadnak éreztem magam, mint a madár, és ilyen fantasztikusan még soha nem éreztem magam. Olyan volt, mintha beleszülettem volna abba a kocsiba, és csak arra várt volna, hogy végre beleüljek. Én pedig beleültem, és aztán ami a csövön kifér…

10 kör élvezet után visszamentem a boxba. Kiszálltam a kocsiból és vártam a reakciókat. Levettem a sisakot, erre az összes ott lévő ember hangos tapsolásba kezdett, én meg csak lestem, mint muslica a szélvédőn…    

     - Látod, ez az! – jött oda hozzám Kimi, és adott egy puszit a homlokomra.

     - Mi ez az? Mi van?

     - Ez az amit imádok benned! Többek között…

     - Áh. Többek között? Miért, mit még? – kérdeztem.

     - Azt majd később megbeszéljük. – mondta sunyi mosollyal a szája sarkában, majd „átadott” Ronnak.

     - Nóri! Minden elismerésem! – szólt Ron.

     - Köszönöm. – mondtam zavaromban.

     - Hihetetlen, hogy mindezt úgy csinálod, hogy nem ültél még ilyen autóban. Gratulálok. Tehetséges vagy. – Tehetséges??? Én??? Uhh. Ezz… ütős volt.

     - Köszönöm.

     - Lenne egy ajánlatom. – Mi??? Ajánlat? Miféle ajánlat? – Nem rizsázok, a lényegre térek. Szeretném, ha a McLaren Mercedes hivatalos tesztpilótája lennél.

     - Oh… Hát én… Nem is tudom. Jaj istenem. Igazából én mindenre számítottam, csak erre nem.

     - Elhiszem, és megértem. De jó lenne, ha mihamarabb döntenél. Az igazat megvallva, nekem is voltak kétségeim veled kapcsolatban, de Kiminek jó érzéke van ehhez. Ha ő kiszúrta a tehetséged, akkor annak oka van. És lám, tényleg jó szeme van hozzá. Szóval a döntés a tied, de ne gondolkozz sokáig.  – mondta Ron, majd félrevonult Norberttel.
Én csak álltam egyhelyben tovább, és bámultam magam elé. Kimi jelent meg ismét, és megölelt.

     - Büszke vagyok rád. – mondta. – Jól gondold, meg mit válaszolsz.

Igen, épp ezt tettem. Gondolkoztam. Körülnéztem, láttam a szívvel-lélekkel dolgozó csapattagokat, a pályát, a gumiszetteket a fal mellett, láttam az álomautót, a McLaren személyében, és láttam magamat a tűzálló ovarallban, Kimivel… És úgy éreztem, ez kell nekem. Ez az én világom. És el kell fogadnom Ron ajánlatát. Lesz, ami lesz. De meg kell tennem, magamért. Aztán majd kiderül, hogy merre sodor ez az egész cirkusz. Mert ez valóban az. Egy hatalmas, száguldó cirkusz. És én része akarok lenni.

     - Ron! – szóltam

     - Igen? – fordult felém Ron.

     - Elfogadom.

     - Igen? Biztos? Jól átgondoltad?

     - Igen. Biztos.

     - Nagyszerű! Üdv a csapatban! – ölelt meg – A részleteket majd megbeszéljük.

     - Rendben.

     - Kimi! Holnap találkozunk, vár a teszt. Nóri, veled még le kell rendezni pár hivatalos dolgot, meg kell kapnod az engedélyt, stb. Ezzel simán elmegy a hétvége. Aztán reméljük Kínában már együtt teszteltek. De Mára végeztünk. Mennyetek, pihenjetek, mit bánom én. – mondta Ron. – De okosan! – tette hozzá.