Este tíz órát mutatott a falon ketyegő aranyóra. Az apró helyiségben visszhangzott a mutató minden mozdulata. Az egész szobában csak egy TV képernyője világított, ami újból és újból ugyan azokat a felvételeket játszotta le. Egy alak görnyedt a készülék előtt, figyelmesen megjegyezve a videó minden mozzanatát, alaposan tanulmányozva a legapróbb részleteket is. Válaszokat keresett.

Néhány perc múlva álmosan pillantott karórájára, majd nyúltózott egyet, és felállt. Az ajtó felé indult, de mikor átlépte volna a küszöböt, beleütközött valamibe. Vagyis inkább, valakibe. A sötétben nem látta, hogy ki az, de az idegen egy kulacsot nyomott a kezébe, majd visszalökdöste a szobába. Lenyomta a székre, majd megfogta a vállát, és a fülébe súgott.

-         Ne add fel! – a hangja csak úgy csengett a néma szobában.

Az idegen egy röpke mosoly kíséretében kisétált az ajtón, és az alakja beleveszett a folyosó tátongó vakságába, Ő pedig ismét egyedül maradt. Nem értette, hogy mi volt ez az előbb… Az idegen hangjára teljesen megborzongott. Idegesen szorongatta az imént kapott kulacsot, majd gondolt egyet, és újra elindította a felvételt. Szemeit a képernyőre szegezte, és közben szürcsölni kezdte a kulacsban lévő teát. Egy óra telt el így, mikor ismét felállt, és ismét az ajtó felé indult, de megint nem sikerült kilépnie azon. Ugyan abba a személybe ütközött bele.

-         Még mindig nem látod? – kérdezte az idegen.

-         Nem igazán…

-         Akkor figyelj tovább.

-         Nem segítenél egy kicsit? – próbálta kérlelni az idegent.

-         Nem. Egyedül kell rájönnöd. Nekem se segített senki.

-         De már dél óta itt ülök… És most fél óra múlva éjfél van…

-         Na igen… Úgy néz ki nincs ehhez tehetséged… - gondolkodott el az idegen.

-         De igenis van! – mordult fel ő.

-         Akkor, nyomás vissza, kishaver. Bizonyítsd be nekem!

-         Rendben… - sóhajtott fel ő, és ismét visszaült.

Az idegen elmosolyodott, de most nem ment ki a szobából. Leült az ajtó mellé, lecsukta kávébarna szemeit, és egy nyújtózás kíséretében elnyúlt a földön. Ő kissé meglepődötten nézett hátra az idegenre, majd visszafordult, és (aznap már sokadjára), elindította a felvételt. Fél óra múlva azonban már olyan álmos volt, hogy a szemeit is alig bírta nyitva tartani. Sandán hátrapillantott, hogy társa ébren van-e még, s amikor meghallotta az idegen halk szuszogását, elmosolyodott, majd lábujjhegyen elindult kifelé. A szívverése is megállt egy pillanatra, amikor a háta mögül megszólalt az idegen.

-         Rémes vagy.

-         De nekem ez nem megy! Amúgy meg, álmos is vagyok… - fordult meg ő.

-         Akkor is. Így sose jössz rá…

-         Legalább hadd pihenjek egy kicsit…

-         Nem.

-         Carlos! Mindjárt összeesek a fáradtságról! Egész délelőtt edzettünk… - morgott a fiú.

A spanyol felállt, és társa elé sétált.

-         Tévedtem. Ugyan olyan gyenge vagy, mint a többiek… Most csalódtam benned.

-         Mi? Vá… várj már! Hé! Carlos! Hová mész? Ne hagyj itt! Rendben, visszaülök. – futott kétségbe esetten csapattársa után a fiú. Carlos megtorpant, majd megszólalt.

-         Robby. Ne miattam ülj ott, hanem magad miatt. Én csak segíteni akartam. Menj vissza, és találd meg. Addig is, jó éjt! – intett a spanyol, majd eltűnt a folyosó végén.

-         Na de… - nézett maga elé a fiú.

Sarkon fordult, és visszavánszorgott a székbe. Elindította a felvételt, de két perccel később már mélyen aludt… Mikor ismét kinyitotta a szemeit, a TV még mindig világított. Az órájára pillantott. Hajnali három… Ásított egy nagyot, majd kinyújtóztatta zsibbadt tagjait. Ivott egy korty vizet, majd visszaült, és ismét a TV-re meredt. A felvételen az előző futamokból összevágott videó volt; Josh főszereplésével. Robby hibákat keresett barátja vezetési stílusában. Jobban mondva, egy hibát. De akárhányszor nézte meg azt az átkozott összevágást, sosem talált semmit. Semmit, egyszerűen semmit. Nem értette, hogy hogyan lehet valakinek ennyire tökéletes minden mozdulata… Megrázta a fejét, és dühösen ökölbe szorította a kezét. Nem! Senki sem tökéletes. Mit látott Carlos? Mi az a hiba, amit az angol fiú folyton elkövet? Mi lehet az? Egyre idegesebb lett. Eltökélten követte szemeivel Josh minden mozzanatát, minden megrezzenését. És akkor, mint derült égből a villámcsapás meglátta. Egy pillanatra a Ferrari kerekeire tévedt a szeme, és meglátta. Épp azt a mozdulatot. Abban a kanyarban… Josh nem az ideális íven veszi be a kanyarokat, hanem nagyjából fél méterrel odébb. Hogy ezt eddig hogy nem vette észre? Hiszen majd’ kiveri a szemét!

-         Megvagy. – vigyorodott el, majd elégedetten kortyolta ki az utolsó csepp teát a kulacsból.

Az apró szoba ajtaja mellet Carlos karba tett kézzel állt, s mikor meghallotta társa hangját, elmosolyodott, majd elsétált a szobája felé. Végre ő is lefekhetett aludni…

Robby egy gyors mozdulattal kinyomta a TV-t, majd felszabadultan, de hullafáradtan indult el. Néhány óra múlva futam, és ő még alig három órát aludt csak…

Reggel hétkor már szólt is az ébresztő órája, de idegesen verte le a polcról, majd a fejére húzta a takaróját, és aludt tovább. Nagyjából negyed órával később Carlos álmosan botorkált be társa szobájába, bevánszorgott az ágyig, és keresztbe feküdt az angol fiún, aki erre hangosan felnyögött.

-         Mit keresel itt? – nyöszörögte, miközben próbálta lelökdösni magáról barátját.

-         Gondoltam szólok, hogy kelj fel… - mondta egy ásítás kíséretében a spanyol, de még mindig nem kelt fel a fiúról.

-         Akkor miért nem SZÓLTÁL? – morgott az angol. – Na, mássz már le rólam!

-         Nincs kedvem… Álmos vagyok… - motyogta Carlos.

-         Én is.

-         Akkor jó éjt… - mondta halkan a kétszeres világbajnok, majd elnyúlt barátja ágyán.

-         Mi a…? Carlos… Menj innen… - mondta Robby, majd visszazuhant a párnájára.

Nem próbálkozott tovább, inkább ő is visszaaludt… De alig öt perccel később Carlos lerántotta róla a takarót, magára húzta, és úgy aludt tovább.

-         Ami sok, az sok! – mordult fel Robby, majd felállt, és kiment a fürdőszobába.

Megfogott egy poharat, teletöltötte hideg vízzel, majd visszament a hálószobába, és kaján vigyorral a képén megállt az ágy mellet. A vizet társa felé tartotta, majd egy hirtelen mozdulattal a nyakába borította az egészet. Hangosan felröhögött, mikor Carlos rémülten felpattant. Mikor a spanyol fejében összeállt a kép, rögtön nagyon dühös lett. Mivel Robby még mindig röhögött, a spanyol idegesen felkapott egy párnát, és pofán verte vele a fiút, aki ettől a földre huppant. A kétszeres világbajnok szemei villámokat szórtak, és támadásra készen tartotta kezében a „fegyvert”. Robby feltápászkodott, és mikor a társa egy pillanatra nem nézett oda, felkapott ő is egy párnát, és jól tarkón ütötte vele a másikat. Carlos rögtön visszavágott: csúnyán gyomron találta a tollpárnával az angolt, aki erre persze ismét lesújtott… Ez így ment egy fél órán át. Ott ütötték egymást, ahol csak tudták, amikor Robby párnája megadta magát, és kiszakadt. A tollak betöltötték az egész szobát, és a két pilóta tátott szájjal figyelte ezt. Aztán egymásra néztek, és hangosan felnevettek. Carlos eldobta az ép párnát, és megcélozta a hotelszoba kijáratát. Ám mielőtt kiléphetett volna, valami fejbe találta, és újabb adag toll „szabadult fel” egy másik párna belsejéből… egyenesen a spanyol fejére. Csak állt egyhelyben, mozdulatlanul, de legszívesebben megfojtotta volna csapattársát. Lassan lehajolt a félig üres párnáért, és mielőtt az angol észbe kaphatott volna, már mindketten a földön feküdtek. Alul Robby feküdt, nyöszörögve, kapálózva és fulladozva; felül pedig Carlos, négykézláb, ördögi vigyorral a képén, miközben a párnával fojtogatta barátját. Robby kétségbe esetten próbálta lelökni magáról a spanyolt, de csak annyit ért el, hogy beverte a fejét az ágy lábába. Kinyújtotta a karját, és az valami puhába ütközött. Egy másik „fegyver” hevert a földön. Gyorsan felkapta, és Carlos képébe nyomta. Már percek óta „gyilkolták” így egymást, amikor kopogtak a hotelszoba ajtaján, és belépett a McLaren főtervezője; a francia Bernard Yves.

-         Starlight, nem tudja, hogy hol van a csapattársa? Na mindegy. Remélem már felkelt, mert fél óra múlva kihozzuk az autókat, és magának lent kell lennie… - hadarta el a férfi, miközben fel se nézett a papírjaiból.

-         Izé, mindjárt megyek, csak… Mássz már le rólam! Hallod?! – nyöszörgött Robby a párna, és Carlos alól. A francia erre felnézett.

Annyira megdöbbent a szeme elé táruló látványtól, hogy megszólalni sem bírt. Robby egy sortban és egy kinyúlt pólóban feküdt a földön, próbált szabadulni az őt szorító Carlostól, aki persze ezt nem hagyta. A spanyol még lengébb öltözékben volt; egy alsónadrág és egy atléta trikó fedte csak izmos testét. A hajában temérdek toll éktelenkedett, az arcán még mindig egy sátáni mosoly ült, s a főtervezővel egyáltalán nem törődve fojtogatta tovább csapattársát.

-         Öhm, izé… Mindketten jöjjenek le… Fél óra múlva… és… és… Nem számít. – dadogta zavartan Yves, majd sarkon fordult, és mintha szellemet látott volna, úgy rohant ki a szobából.

A két pilóta kérdőn nézett a férfi után, majd egymásra néztek, és ismét hangosan felröhögtek. Carlos végre elengedte a társát, majd felállt, és kezet nyújtott neki. Felhúzta az angolt, majd megpördült a tengelye körül, és átszaladt saját szobájába. Robby gyorsan magára kapta az ezüstös-fehér színű overallt, belebújt cipőjébe, és már szaladt is lefelé a lépcsőn. Nem volt kedve liftezni, s már csak azért is a lépcsőt választotta, hogy kicsit felébredjen tőle. Persze, a párnacsata után már éppen elég éber volt… Furcsa gondolatok keringtek a fejében. Ahogy visszagondolt az előző fél órára, teljesen zavarba jött. Hiszen nem ilyennek ismerte meg a csapattársát… Nem igazán értette, hogy mi történt a spanyollal, de inkább nem is foglalkozott ezzel, csak örült, hogy végre összebarátkozott vele. Éppen leért a lépcsősor végére, és már kanyarodott az ajtó felé, mikor valaki visszarántotta. Carlos az egyik karját Robby nyaka köre fonta, és megszorította, eközben másik kezével barackot nyomott a fejére.

-         Miért nem vártál meg? – kérdezte vigyorogva.

-         Azt hittem, már lementél! – mentegetőzött az angol, miközben próbált szabadulni a szorításból.

-         Na persze, kishaver! – szólt Carlos, majd végre elengedte társát.

-         Muszáj mindig fojtogatnod? Egyszer még megölsz… - morgott Robby, miközben a fejét tapogatta.

-         Ugyan már, ha meg akarnálak fojtani, már rég megtettem volna. – szólt hátra közönyösen a spanyol.

-         Éljen, ettől most igazán megkönnyebbültem… - morgolódott tovább a fiú, miközben elindult Carlossal a kijárat felé.

Beszálltak a rájuk várakozó autókba, és már indultak is a pálya felé…