Robby tátott szájjal bámult arra a helyre, ahol az imént még a lány állt. Nagy nehezen magához tért, és a pofon „lenyomatára” tette a kezét. A többiek is kezdtek felébredni.

-         Hé, Robby, ki volt ez az angyal?

-         Csak nem a barátnőd?

-         És kivel verekedtél? Ki az a Josh?

-         Nem az a Ferraris srác?

-         De! Robby, összeverekedtél a konkurenciával?

-         Mi a pályán szoktuk intézni a nézeteltéréseket!

-         Befognátok végre??! – kiáltott fel Robby. Még ő maga sem értette igazán, hogy mi történt… Carlos a fiú mögé lépett, majd a vállánál fogva megfordította őt.

-         Hé, haver, ideje lenne mesélni, nem gondolod? Legalább azt mondd el, hogy milyen kapcsolatban vagy a Ferrarival.

-         A Ferrarival? Semmilyen kapcsolatom nincs velük. Én csak Josht ismerem.

-         Értem. És vele milyen kapcsolatban vagy? – nézett a kérdőn a fiúra a spanyol.

-         Barátok… voltunk.

-         Aha. Akkor, most elmegyünk sétálni.

-         Tessék? Hogy-hogy mi? – Robby nagyon meglepődött, hisz’ Carlos eddig semmi jelét nem adta annak, hogy barátkozni akar.

-         Úgy, hogy mi ketten most elmegyünk egy jó hosszú sétára, és kész. Gyere, menjünk! – azzal a Robby hátára tette a kezét, majd finoman meglökte.

Már egy ideje csendben haladtak egymás mellet, mikor Carlos megunta a hallgatást, és megszólalt.

-         Szóval, akkor mi a helyzet ezzel a lánnyal és Racerrel? – szegezte a kérdést hősünknek. A fiú mélyet sóhajtott, majd belekezdett.

-         Mi hárman, régen elválaszthatatlan barátok voltunk. Olyannyira, hogy Josh és Selina régen az én családommal lakott együtt. Habár, Seila csak egy rövid ideig.

-         Nocsak. Szóval, az ifjú hölgy neve Selina.

-         Úgy van. Selina Angel. De én és Josh csak Sellynek hívjuk, vagy egyszerűen Angyalnak.

-         Mesélnél róla nekem egy kicsit? Eléggé… hogy is mondjam, felkavaró személyisége van… Engem leginkább egy tornádóra emlékeztet.

-         Csak akkor ilyen, ha valami nagyon fáj neki… Ő is árva, akár csak Josh. Igaz, hogy Josh hat éves korában vesztette el a szüleit, Selly pedig sohasem ismerte őket… Születése után az anyja otthagyta a kórházban, ahonnan egy intézetbe került. Hét éves volt, amikor kidobták onnan, mert nem engedelmeskedett a nevelőnőnek. Azután az utcára került, ahol majdnem egy évet töltött. Akkor Josh már velünk élt. Egy vándorcirkuszban találkoztunk vele; rajtakapták, hogy az állatoknak fent tartott pajtában aludt… Először Josh látta meg, mert meg akarta etetni a lovakat. Beszaladt az állatokhoz, és amikor utolértem, valamit nagyon figyelt az egyik sarokban. Amikor közelebb léptem, akkor vettem csak észre, hogy egy szörnyen sovány, de annál gyönyörűbb kislány reszket a szalma között. Selly akkor nyolc éves volt, én és Josh pedig tíz. Utána gyorsan összebarátkoztunk, és Sellyt sikerült beiratni egy bentlakásos iskolába. Mivel a szüleim nagyon gazdagok, fizették a tandíjat. Minden héten találkoztunk, és nagyon megszerettük egymást; Joshhal megígértük neki, hogy mi hárman örökre együtt maradunk… Mivel Sellynek mi voltunk a családja, nem csoda, hogy ennyire ki volt borulva…

-         Amúgy, tényleg olyan, mint egy angyal… - gondolkodott hangosan Carlos.

-         Mindenki ezt mondja. – mosolygott a fiú.

-         Köszönöm, hogy ezt mind elmondtad nekem.

-         Szívesen. – Robby el sem hitte, hogy ezt mondta.

-         Ha egy kicsit megkomolyodsz, akkor mi ketten jóban lehetünk. Gondolkodj el ezen. Szimpatikus vagy nekem, és ilyet nagyon kevés embernek mondok. Vedd amolyan dicséretnek. – szólt kissé fölényesen, de barátságosan a spanyol.

-         Igyekszem érettebb lenni. – mosolygott Robby.

-         Ennek örülök. Akkor, ideje visszamenni. Már korog a gyomrom, ma még semmit sem ettem…

-         Én sem. Elmehetnék kajálni, van nálam pénz.

-         Benne vagyok! Majd ha visszaértünk, kifizetem.

-         Rendben! – szólt Robby, azzal újdonsült barátja társaságában megcéloztak egy Mc Donald’s-ot.

Másnap reggel Josh (miután visszaemlékezett a veszekedésre) gyorsan felöltözött, és kivágtatott a szállodából. Vagyis, csak vágtatott volna, ha Sandro nem állítja meg.

-         Hékás, hova ilyen sietősen? Délben indul a repülő!

-         Tudom, és pont ezért eressz el, hogy visszaérjek addigra. – azzal hátat fordított, és kirohant a szállodából.

„Délig még van négy órám… Ezalatt csak megtalálom!” gondolta magában. Azt se tudta, hogy merre menjen, csak kóválygott az idegen városban. Minden étterembe, kávézóba, üzletbe és plázába benézett, de sehol sem találta azt, akit keresett. Két és fél óra múlva kimerülten rogyott le egy nagy park szélén álló padra. „Ez nem lehet igaz. Sehol sem találtam meg, és lassan vissza kell mennem a szállodába…” Úgy döntött, még sétál egyet a parkban, aztán hazamegy. Elgazosodott rétek és fák között tört utat magának, s egy-egy kiálló ágacska vagy szúrós levél meg is karcolta őt. Éppen egy galagonyabokor vastag ágával verekedett, mert nem tudott tőle kijutni a fák közül, s az egyszer csak megadta magát, és nagy recsegés kíséretében eltört. „Na végre!” gondolta. De nem az utcára jutott, ahogy remélte, hanem valami játszótér-féleségre. Először meglepődött, aztán, mikor körülnézett, egyenesen megdöbbent. Ugyanis az, akit keresett ott ült a hintában.

-         Selly! – kiáltott neki.

A lány üres tekintetét a fiúra emelte, és tátogott valamit.

-         Dehogy megyek! Egész eddig téged kerestelek! Kérlek, gyere haza…!

Selly csak a fejét rázta.

-         Ne szórakozz, nem maradhatsz itt! Malajziában!!!! – kiáltott kissé dühösen, majd megindult a lány felé.

Selly lehajtotta a fejét, és szemei sarkába ismét kiültek az áttetsző gyöngyök.

-         Utállak titeket. Hazudtatok nekem… Mi hárman már soha többé nem leszünk együtt?! – zokogott fel a lány. Josht ez megállásra késztette.

Aztán gondolt egyet, és mégis elindult. Megállt a hinta előtt, és mereven a lányra bámult. Azúrkék szemeiből csak úgy sugárzott a ridegség; lehajolt a lányhoz, és megfogta a csuklóját. Kirántotta a hintából, és maga mögött húzni kezdte.

-         Eressz el! Nem megyek veled sehová! Eressz! Eressz már el, vagy…

-         Vagy mi lesz? – szólt Josh hidegen. Selly nagyon megrémült. Eddig még sosem látta ilyennek a fiút.

A félelemtől egyre jobban vert a szíve, s lassan úgy érezte, hogy a torkában dobog… Egész testében remegett, és próbált szabadulni a szorításból, nem sok sikerrel. Könnyei ismét kibuggyantak, és kétségbeesetten kiáltozni kezdett.

-         Ne! Nem megyek! Hagyj békén! Kérlek… - de a szorítás csak erősödött.

Selly kezdett fáradni, és a félelemtől, ami teljesen átjárta őt, az ájulás határán volt… Josh ekkor egy hatalmasat rántott a lányon, aki egyenesen a srácon landolt. Kis híja volt, hogy ne essenek a földre, de végül is megúszták. Josh lassan elengedte a lány csuklóját, és magához ölelte őt, olyan szorosan, mint még soha… Selly teljesen összezavarodott. A fiú beletúrt az aranyszínű fürtökbe, és finoman felemelte a lány fejét. Az angyal céklavörös lett, s hogy ne kelljen a fiú szemébe néznie, lehunyta a sajátját. Egyszer csak forróságot érzett, de nem nyitotta ki a szemét. Élvezte, és hagyta, hogy ez az érzés jó sokáig átjárja… Akaratlanul is átkarolta Josh nyakát, és még közelebb húzódott hozzá. Csak álltak, egymás karjaiban, s úgy tűnt, soha el sem engedik egymást. Hosszú és forró csók volt, ugyanakkor szenvedélyes, de mégis gyengéd…